Egyházfórum

1993-ban Mészáros József, a hernádkércsi plébános (mint barátom barátjának barátja) invitált ismeretlenül is nagy bizalommal, hogy a Magyar Szentföldre általa összehívott fiataloknak szóljak a példaképekről és az értékekről. A hernádkércsi Szentföld egy hónappal azelőtt debütált, amikor – az elfogyasztott virsli alapján – hét-nyolcszáz fősre becsült gyereksereg érkezett a háromszáz lelkes faluba a környékről, legitimálni a nagy vállalkozást. Ott jártamkor ugyan csak negyvenen érkeztek, de a virsli kétszáz főre is elég volt. A 67 éves, de még robosztus plébános borongós hangulata akkor kezdett oldódni, amikor a negyven fiatal elszántan nekivágott a négyszeres-ötszörös túlerőben lévő virslinek. Így aztán már nyugodtan magukra hagyhattuk őket, mehettünk megnézni a Magyar Szentföldet. A kőhíd már elkészült, és már három méter magasan áll a bástya („ahonnan majd a fanfárok szólnak”), és majdnem kész volt már az őrtorony is (ahol „római katona vagy negyvennyolcas honvéd fogadja majd a zarándokokat”). A többit már semmiség volt hozzáképzelni: a bazilikát a magyar szentek pantheonjával (rögvest Örkény Magyar Pantheonja jutott eszembe a Hubaer Sándor emlékkiállítással, és az odalátogató – talán éppen hernádkércsi – iskolásokkal), a Jézus életét bemutató harminchárom (!) kápolnával, a török fürdővel, a sziklákkal. „Nagyon szeretem a sziklákat és a robosztus dolgokat”, mondogatta a plébános, majd megkérdezte, hogy én is őrültségnek tartom-e a plánumot. Mint a Reformvár és az Egyházashely utópiák lökött szerzője határozott igennel válaszoltam.

Boross tanár úrnak Ruganyos volt a gúnyneve. A ruganyosságosságot – okkal, joggal – tőlünk, ötödikes-hatodikos osztályától követelte. Ő maga nagyon törékeny volt. És nagyon szegény. Mindegyik ruhadarabja a más-más tanártársától származott, s mint általában a szegény embereken, rengeteg réteg ruha volt rajta télen-nyáron. Állítólag neves őszibarack-nemesítő volt, akit éppen a Micsurin-korszak kárhoztatott arra, hogy növénytant tanítson nekünk, osztályfőnökként pedig ruganyosságot és emberséget. Ez utóbbit mindig ordítva. Engem nagyon szeretett, s mint nemesített gyümölcsöt magával vitt a családlátogatásokra. Jó néhány osztálytársam a mintapéldány előtt kapott verést. Másnap meg én tőlük. Az osztályfőnöki órák még kuszábbak, áttekinthetetlenebbek és reménytelenebbek voltak, mint a szaktárgyiak. Kivéve azokat az ihletett pillanatokat, amikor a sok-sok réteg kabát, mellény, szvetter alól – bizonyítva, hogy a Ruganyos nem csak afféle hagymahéj – előkerült a lényeg, egy gyűrött papírdarab, és arról felolvastatott egy verset, ezúttal halkan, a végén felzokogva.

A hamarosan megjelenő Ferenc pápa legendárium című könyvemben szereplő legendák egyikében Kiss Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök – úgy is mint a magyar katolikus papok labdarúgó válogatottjának egykori középcsatára és a gyulai Katolikus Labdarugó Akadémia alapítója – meghívja Ferenc pápa kedvenc csapatának a Buenos Aires-i Club Atlético San Lorenzo de Almagronak öregfiú csapatát, hogy a pápa máig kedvencei megmérkőzzenek a magyar papi válogatottal. És láss csodát, legendámban kedvenc csapata és labdarúgó oltártestvérei kedvéért maga Ferenc pápa is elkíséri az öregfiúkat, és a kezdőrúgásra is vállalkozik. A meccs eredményét természetesen nem árulom el, és az egészet elsősorban azért hoztam szóba, hogy érzékeltessem, nem vagyok Kiss-Rigó püspök ellendrukkere. Még lélegzetelállító öngólja után sem.

– Most már nem csak a holokauszt-regények, hanem a holokauszt-filmek között is egy magyar került az élre, miután Nemes Jeles László első játékfilmjét, a Saul fiá-t is beválogatták a cannes-i aranycsapatba.
– Méghozzá azzal, hogy a magyar rendező egyszerűen bemerészkedett a krematóriumba.
– Vagyis a pokolba, és ami a legszörnyűbb nem is dantei, nem is mitikus, hanem majdhogynem dokumentalista szenvtelenséggel.
– És éppen ez okozta a nézőnek a szenvedést, amit én, bevallom, alig bírtam ki, de végül is, mondhatnám szerencsémre, afféle tisztítótűz lesz számomra.
– Vagyis szenvedés és megtisztulás.
– Bármilyen furcsa, még mennyország is van ebben a filmben, a legvégén megjelenik a csupa-természet, csupa-élet erdő, ahol ugyanis halomra lövik őket, mégis – a kisfiút megpillantva – ott mosolyodik el Saul, egészen emberi módon.
-Számomra ez a film Elie Wieselt igazolja, aki szerint „a gondolkodó keresztény tudja, hogy Auschwitzban nem Isten, hanem a kereszténység halt meg, és szerinte azért tudunk imádkozni Auschwitz után, mert ott is folyt imádság”.