Megjelent a Egyházfórum 2014/4. számban
A bibliai zsoltárokat az egész Biblia sűrítményének tartjuk. A 150 zsoltár a teremtéstől a prófétákig, a választottak történetétől a törvényekig foglalja össze mindazt, ami az Ószövetségre jellemző, egyúttal megadja azt a kiindulópontot is, amely újszövetségi szemléletünk alapja. A zsoltárokban közös a személyes, lírai hang, amely az istenkereső, törvénytisztelő, üldözött és megszabadult ember érzéseiből fakad, ezért minden liturgikus alkalom lényegi része marad. Az áldástól, magasztalástól a hálaadáson, ujjongáson át a kétségbeesésig és átkozódásig szinte minden emberi gondolat és hangulat széles skálájával találkozunk, de istenes vonatkozásban. A Zsoltárost nem kell minden tekintetben példaképünknek tekintenünk, de őszinte lelki tusakodása nekünk is segíthet örömeink és bánataink elviselésében, a gondokat távol tartó életbölcsesség elérésében.
A zsoltárok Istene szigorú bíró, aki minden tettet, szót, sőt szándékot megítél. Mivel az igazságosság őre és fönntartója, ő a szegények, kisemmizettek, özvegyek és árvák oltalmazója. Bár a jólét szintén az ő ajándéka, a Zsoltáros a gazdagok önzésében és kegyetlenségében látja a legfőbb társadalmi problémát, amely sok más erkölcsi fogyatékosságban testesül meg. A gonoszok erkölcstelenségének természetesen vallási következményei is vannak: képmutatásuk az istentagadásig terjed. Az evangéliumok ennél radikálisabban ítélik el a gazdagság hatásait: szerintük az emberi önzés gyakorlatilag kizárja az valódi istenes életet. Ugyanakkor a Zsoltáros indulata a gonoszok ellen, bosszúvágya és Isten bujtogatása megbüntetésükre teljesen idegen a jézusi szemlélettől. A korai szerzetesek ezt átértelmezték a démonok elleni harcra. Jézusnál a gondviselő Isten a jókkal és a rosszakkal egyaránt törődik, inkább atyai, mint bírói vagy rendőri szerepet tölt be az emberek életében. Ez az optimizmus abból fakad, hogy a rosszak is megjavulhatnak, a bűnösök is beláthatják, hogy útjuknak rossz vége lesz, így időben megtérhetnek. A megbocsátó Isten csak megbocsátást vár az emberi kapcsolatokban: ez a legfőbb különbség az ó- és újszövetségi mentalitás között.
Gyakori témája a zsoltároknak Izrael kiválasztottsága és szövetsége az Örökkévalóval, aki hol egyetlen nép Ura, hol minden más népé is. Az utóbbi különösen akkor nyilvánvaló, ha a pogányok fölismerik és elfogadják Izrael páratlan, mindenható Istenét. Az evangéliumok is ezen az állásponton vannak, ezért túllépnek a judaista vallás nemzeti keretein. A fundamentalista kereszténység számos zsoltárnak messianisztikus és Jézusra utaló, profetikus értelmet tulajdonít. A „fölkent” szó azonban többnyire Dávidot és dinasztiáját jelenti, mint akik Isten örök királyságát testesítik meg a történelmi időben. Jézusnál Isten királysága vagy uralma (Országa) ennél misztikusabb, történelmen kívüli (eszkatologikus) valóság, ezért az ő messiássága nincs összefüggésben a dávidi dinasztia föltámasztásával. A neki tulajdonított megváltói szerep a zsoltárokban egyértelműen csak Isten és népe vonatkozásában áll fönn: ha bűnei miatt Izrael rabságba süllyed, Ura kiválthatja, megszabadíthatja kiszolgáltatottságából. Néha egyéni megváltást is kér a Zsoltáros, amire egyedül a Mindenható képes (49). Későbbi krisztológiai fejlemény a megváltásnak és Jézus működésének egybekapcsolása, amely irányba Pálnál találjuk az első lépéseket.
Jézus nemcsak idéz egyes zsoltárokból, hanem azok tanításának lényegét is érintik, más szóval éppen a zsoltárok között kereshetjük jellegzetesebb gondolatainak eredetét. Kiválasztottságát tudatosíthatta például a 139. zsoltár: „Te formáltál anyám méhében, […] nem voltak rejtve előtted csontjaim, midőn titkon formáltál […] Már alaktalan testemet látták szemeid, és könyvedben minden meg volt írva: a napok is, amelyeket nekem szántál, holott még egy sem volt meg közülük.” Ő is így szólítja meg a Mindenhatót: „Atyám vagy te, Istenem, és szabadító kősziklám,” mert „elsőszülöttjé”-nek érzi magát, akivel Isten „szövetséget kötött” (89). Megkeresztelésekor megerősíti ebben az isteni szózat: „Az én fiam vagy, ma nemzettelek téged” (2). Prófétákkal együtt vallja: „Kedveltjévé választott az Úr; meghallja, ha hozzá kiáltok” (4). Önhittség nélkül ő is csodálkozik az ember lelki méltóságán, melyet a Teremtőtől kapott: „Micsoda az ember […] fia, hogy gondod van rá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé (egy) istennél, és tisztességgel koronáztad meg őt” (8). „Gyermekségétől fogva” őt is Isten tanította (71), de időnként megnyilatkozó istenfiúi öntudatát ellenfelei káromlásnak fogták föl, hívei viszont ennek alapján istenítették. Pedig a 82. zsoltár az ember eredeti méltóságáról szól így: „Istenek vagytok ti, és a Felségesnek fiai mindnyájan. Mindamellett meghaltok, mint egy közember”, ha „hamisan ítélkeztek, és a gonoszok pártját fogjátok”. „Isten áll az istenek gyülekezetében, ítél az istenek között”, és a maga igazságosságát parancsolja nekik: „Mentsétek meg a szegényt és a szűkölködőt, a gonoszok kezéből szabadítsátok ki!” Ennek vállalására érthette Jézus a zsoltárokban gyakran ismétlődő fölszólítást: „Tegyetek fogadalmat az Úrnak, és tartsátok meg azt!” Föltételezésünket megerősítheti, hogy küldetését mindhalálig teljesíteni akarta.
„Az Úr (az igazi) király, mindig és örökké” (10), ezért teremtményei és hívei „országa dicsőségéről szólnak: a te országod örökre fönnálló ország, és uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart.” Ez a gondolat legkevésbé sem elvont, mert „közel van az Úr mindenkihez, aki őt hívja és hűséggel várja” (145). Az istenuralom realitása sokféle formában bontakozik ki Jézus tanításában, sőt az oda/bejutás föltételeit és módjait kell evangéliuma magjának tekintenünk. A „mennyek országa/királysága” tehát megközelíthető a zsoltárok felől is, hiszen a gondviselés kiterjed a legapróbb részletekre (7, 121, 139), még a gyermekek és csecsemők szája is megerősíti hatalmát (8). Bár csupán Jézus tanításából derül ki, hogy Isten Országában nincsenek ellentmondások, elsők és utolsók, a zsoltárok úgy mutatják be az Urat, mint az emberek gondos pásztorát (23), aki az „elveszett bárányt” is megmenti (119), így az övéi mind „legelőjének nyája” lehetnek (74, 79). „A jövendő a béke emberéé” (37), ezért már a jelenben sem kell „bosszankodnunk az elvetemültekre”, hanem „hagyd az Úrra utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti szíved kéréseit […] Egy kevés idő még, és nem lesz a gonosz, […] a szelídek pedig öröklik a földet, és nagy békességet élveznek.” Ezzel megérkeztünk a jézusi „boldogságok” körébe. A hegyi beszédnek ez az összefoglalása szinte teljesen levezethető a zsoltárokból, illetve azok továbbfejlesztésének tekinthető. Boldog ember az, aki Istenben bízik (2, 34, 40), aki az Úr törvényében gyönyörködik, mert minden munkájában jó szerencsés lesz (1). Boldog az is, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen (32). Boldog az is, aki a nincstelenre gondol, mert a veszedelem napján megmenti az Úr, megőrzi és élteti (41). Az irgalmas emberhez az Úr is irgalmas (18), „az irgalom és hűség találkozik egymással, igazság és békesség megcsókolják egymást” (85). Boldog az a nép is, amelynek az Úr az Istene, amelyet ő választ örökségül (33).
Az Úr iránti hűség természetesen kiterjed törvényére, akaratára, nevére és irgalmára, de nem jelent múltba merevedést. Mint minden karizmatikus, a Zsoltáros sem elégszik meg a rögzült formákkal, hanem gyakran biztatja magát és követőit, hogy „énekeljenek új éneket” (96, 98, 144, 149), ami Jézus korában már szinte bűnnek és hűtlenségnek számított. Az írástudók akkor már kanonizált idézetekkel vitatkoztak egymással, és minden új gondolat eleve gyanúsnak tűnt előttük. Csak a galileai Mester vette a bátorságot, hogy új példázatokkal értesse meg Isten akaratát, vagy új következtetések levonására ösztönözze hallgatóit a régi példázatokból (lásd szőlőtő: 80, elvetett kő: 118 stb.).
A bibliai zsoltárok nemcsak Jézusra és a korabeli írástudókra hatottak, és ezért gyakran idéztek belőlük, hanem a keresztények későbbi generációira is. Már az apostoli korban segítségükkel értelmezték a Mester szavait és tetteit, sőt magukat az eseményeket is a zsoltárok szavaival mondták el, ha híján voltak megbízható szemtanúk visszaemlékezéseinek. Különösen erre kell gondolnunk Jézus szenvedéseinek és kivégzésének esetében, hiszen a közvetlen tanítványok ekkor már csak távolról szemlélték a tragédiát, vagy jelen sem voltak annál (vö. 2,7; 22,7,8,18; 41,9; 34,20; 16,10). Ezzel magyarázható a szenvedéstörténet számos ellentmondása és az ószövetségi, hiánypótló részletek gyakorisága (Zak 9,9; 11,12; És 53,1,7,9 stb.) különösen Mt esetében. A szó szerinti idézetek természetesen beteljesült próféciaként hatottak az utókorra.
A kanonikus zsoltárok mellett apokrifek is maradtak fönn az első századokból, amelyek közül Salamon zsoltárai alig különböznek az ószövetségiektől. Egyetemes, teokratikus szemléletük jól beleillik a keresztény tanításba, különösen a 17. zsoltár isten- és öntudatos hangja, mely szerint a Szentlélek megerősítése vétlenné, bölccsé és tetterőssé változtatja egy-egy gyülekezet, a nyáj vezetőit. Salamon ódái már gnosztikus keresztény ihletésűek: a bölcsességet teremtő Isten a megismerés Atyja (7). A látók járulnak elébe, hogy megmutatkozzanak, és szeretetük megszüntesse a gyűlöletet, az Úr tudása pedig a tudatlanságot. A kora keresztény misztika mára már elfeledett fölismerései és tapasztalatai szólalnak meg például a szív körülmetéltségéről, az Úr forrásaiból fakadó élő és beszélő vízről, a mulandó bőrruhák levetéséről és a világosságnak, a Lélek maradandó ruhájának felöltéséről (11–33). Jézus szellemében szólal meg az Igazság (31), aki az új, halhatatlan élet birtokában tűr el minden próbatételt. Lelki (ψ) mennybemenetelekor (35) az Úr Lelke (π) emeli a magasba és szüli újjá Isten színe előtt (36). Akik az Úr nevében és jelével kelnek át az élet áradatán, azokat nem fenyegeti veszély, mert a fölkent (Jézus) nyomában járnak (39). A keresztény mitológiával megegyezően az ő pokolra szállása spirituális jelentést kap (42), mert az élők gyülekezetét hozza létre a holtakból. Itt kell keresnünk az Apostoli hitvallás egyik forrását, amikor az Úr Jézus „szálla alá a poklokra”. Az isteni Lélek misztériumainak összefoglalása a Tamás cselekedeteiből ismert epiklézis (a Lélek lehívása), amely az előbbiek mellett Fülöp evangéliumának ezotériájával mutat rokonságot.
PIKÓ GÁBOR MÓZES
óhitű teológus