– Most már nem csak a holokauszt-regények, hanem a holokauszt-filmek között is egy magyar került az élre, miután Nemes Jeles László első játékfilmjét, a Saul fiá-t is beválogatták a cannes-i aranycsapatba.
– Méghozzá azzal, hogy a magyar rendező egyszerűen bemerészkedett a krematóriumba.
– Vagyis a pokolba, és ami a legszörnyűbb nem is dantei, nem is mitikus, hanem majdhogynem dokumentalista szenvtelenséggel.
– És éppen ez okozta a nézőnek a szenvedést, amit én, bevallom, alig bírtam ki, de végül is, mondhatnám szerencsémre, afféle tisztítótűz lesz számomra.
– Vagyis szenvedés és megtisztulás.
– Bármilyen furcsa, még mennyország is van ebben a filmben, a legvégén megjelenik a csupa-természet, csupa-élet erdő, ahol ugyanis halomra lövik őket, mégis – a kisfiút megpillantva – ott mosolyodik el Saul, egészen emberi módon.
-Számomra ez a film Elie Wieselt igazolja, aki szerint „a gondolkodó keresztény tudja, hogy Auschwitzban nem Isten, hanem a kereszténység halt meg, és szerinte azért tudunk imádkozni Auschwitz után, mert ott is folyt imádság”.
– Most már nem csak a holokauszt-regények, hanem a holokauszt-filmek között is egy magyar került az élre, miután Nemes Jeles László első játékfilmjét, a Saul fiá-t is beválogatták a cannes-i aranycsapatba.
– Méghozzá azzal, hogy a magyar rendező egyszerűen bemerészkedett a krematóriumba.
– Vagyis a pokolba, és ami a legszörnyűbb nem is dantei, nem is mitikus, hanem majdhogynem dokumentalista szenvtelenséggel.
– És éppen ez okozta a nézőnek a szenvedést, amit én, bevallom, alig bírtam ki, de végül is, mondhatnám szerencsémre, afféle tisztítótűz lesz számomra.
– Vagyis szenvedés és megtisztulás.
– Bármilyen furcsa, még mennyország is van ebben a filmben, a legvégén megjelenik a csupa-természet, csupa-élet erdő, ahol ugyanis halomra lövik őket, mégis – a kisfiút megpillantva – ott mosolyodik el Saul, egészen emberi módon.
-Számomra ez a film Elie Wieselt igazolja, aki szerint „a gondolkodó keresztény tudja, hogy Auschwitzban nem Isten, hanem a kereszténység halt meg, és szerinte azért tudunk imádkozni Auschwitz után, mert ott is folyt imádság”.
Négyesben beszélgetünk – ebben is megegyezünk – a Sorstalanság méltó párjának tekinthető filmről: egy magyartanár, egy művelődéstörténész, egy református lelkész és egy vallásszociológus. Amikor a diskurzus egy pillanatra elakad, a lelkész (aki beszédeiben és írásaiban gyakran hivatkozik Mozartra, Tarkovszkijra, Kierkegaardra és Bulgakovra) nagyon halkan, nagy óvatosan, nagyon szabadkozva kérdez:
– Mit gondoltok, szabadna-e a valóban fenomenális holokauszt film mellé egy hasonló Gulag-filmet is kívánnunk, akár éppen a Saul fia rendezőjétől?
– De hát szerintem ez nem holokauszt-film, ez sokkal inkább egy „ember az embertelenségben”-film – vélekedik a magyartanár.
– A gulagokon is halomra haltak meg, de az embertelenségnek mégis csak jobb metaforája ez a gépies, menetrendszerű, iparszerű emberirtás – fűzi hozzá a művelődéstörténész.
A magam részéről megpróbálok Johann Baptist Metz gondolatával érvelni, aki szerint Auschwitz az erőteljesebb ultiumátum a felejtés kultúrájával szemben, ugyanis szerinte Auschwitz megrontotta az emberarcú kommunikációt, és alacsonyabbra helyezte a szégyenhatárt.
Hetekkel később két kiváló magyartanár – feleségem és sógornőm – buzdítására elkezdtem újraolvasni Kertész Imre esszéit, és a múltkorinál sokkal jobb érveket találtam a holocaust előnyben részesítése mellett, méghozzá éppen a memoria passionis jegyében. Kertész szerint „a mi modern mitológiánk egy gigantikus negatívummal kezdődik: Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot”. A Sorstalanság írója így vitatkozik Adornoval: „Úgy módosítanám: Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni”. Nyilvánvaló számára, hogy Recsken is ugyanolyan az „az emberi létből való száműzetés”, mint Dachauban, valamint az is, hogy nincs értelme a méricskélésnek a két diktatúra között, ugyanakkor leszögezi, hogy „a két mozgalom végeredménye ugyan azonos, de jellegük különböző: az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul, a másik sátánnak öltözik, és az is. Az egyik a törvényt alkalmaz törvénytelenül, a másik törvényen kívül helyezi a törvényt. Más a náci és a bolsevik tömeggyilkos motivációja.” Mindezek miatt számára, Auschwitz az egyetemes példázat, melynek „mitikussá emelt színterét fenn kell tartani, hogy a zarándokok meglátogathassák, amint meglátogathatják például a Golgota dombját”. És ezt az a Kertész Imre jelenti ki, aki kérlelhetetlenül tárta föl a szovjet diktatúra mélylélektanát, például amikor ezt kérdezi: „Tudjátok-e, hogy Lenin kövekkel űzte el a csalogányokat, mert a krimi nyaralás közben minden hajnalban felverték álmából.” Bár engem arról győzött meg mind a Sorstalanság írója, mind a Saul fia rendezője, hogy a sorstalanságra ítélés meggyőzőbb változata a holokauszt, azért mégis kacérkodom azzal az ötlettel, hogy a csalogány-likvidáló Lenin is megérne, megérdemelne egy fesztivál-győztes filmet.
Kamarás István OJD