Megjelent a Egyházfórum 2014/4. számban
KERESZTÉNY UNIVERZALIZMUS – NEMZETI PARTIKULARITÁS
2002–2003-ban az Európai Unió alkotmányát létrehozó szerződés szövegezésekor széles körű vita folyt: megjelenjék-e a létrehozandó alkotmányban a keresztény örökség mint az európai értékek forrása? A vita résztvevőinek egyik fő irányzata hivatkozni kívánt Istenre, illetve konkrétan meg akarta nevezni a kereszténységet mint európai örökséget. Indokolásuk szerint az Unió által vallott alapelvek és értékek éppen a kereszténységből fakadnak. A másik irányzat teljesen ki akarta hagyni a vallásra utalást. 2004-ben fogadták el Az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződést, amelynek preambuluma „Európa kulturális, vallási és humanista örökségé”–ből merít ösztönzést, elismerve, hogy ebből származnak „az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei.” A szerződést a Szentszék 2004. június 19-én nyilatkozatban üdvözölte mint olyan jelentős eredményt, amelyet maga a Szentatya is szorgalmazott, ugyanakkor II. János Pál sajnálattal vette tudomásul, hogy egyes kormányok ellenállása miatt nem kerülhetett bele Európa keresztény gyökereinek elismerése. Ezt a Szentszék a történelmi valóság és az európai népek keresztény identitása félreismerésének tartotta.
Európa 21. századi történetének első éveiben ez a vita sajátosan utal a keresztény univerzalizmus eszmeisége kapcsán felmerülő kérdésekre, a lehetséges megközelítésekre, a 20. század két világháborúja és a holokauszt okán különös tekintettel a nemzeti partikularitás kérdéskörére. Kirekesztő-e a kereszténység fogalma, vagy csakis „kötelezően befogadó” (például azokkal, akik nem akarnak keresztények lenni)? Mennyire meghatározó az európai nemzeteken belül a vallási előítélet? Hogyan lesz a keresztény univerzalizmusból nemzeti partikularitás, a kereszténység védelméből rasszizmus?
Befogadó-e a nemzeti partikularitás, vagy kirekesztő?
A következő szövegek ebben az összefüggésben egy evangélikus (Donáth László lelkész), egy katolikus (Gárdonyi Máté plébános) és egy laikus keresztény (Ludassy Mária filozófus) gondolatait mutatják be.
Mindhármójukat arra kértem, definiálják a keresztény univerzalizmust, illetve a nemzeti partikularitást – e fogalmak kialakulását, funkcióját az elmúlt kétezer év folyamán, illetve az utóbbinak tér- és időbeli megjelenési formáit Európa különböző országaiban.
DONÁTH LÁSZLÓ EVANGÉLIKUS LELKÉSZ
NEM A KERESZTYÉNSÉG UNIVEZÁLIS, HANEM EURÓPA UNIVERZÁLIS
Donáth László – a továbbiakban DL: Az alapvető kérdés a következő. A kereszténység, forrásait tekintve, nem univerzalista. Univerzalistává abban az időben lett, amikor már elszakadt a földtől, a várostól és a templomtól.
A názáreti Jézus tanítványi serege el sem hagyta Júdea provinciát. A hagyomány szerint Péter eljutott ugyan Rómába – vagy igen, vagy nem, nem bizonyított. De nem ő volt az utód. Jézus utódja Jakab apostol volt, a jeruzsálemi ősgyülekezet embere, aki egyetlen pillanatig sem lépett a judaizmuson kívülre – nem is akart. A szent írásokban fönnmaradt a nyoma annak, mennyire durva vita alakult ki közte és Péter között. Éppúgy, mint később az utóbbi és Pál közt, aki élesen szembefordul Jakabbal, és aki ebben nem jézusi tanítvány, hanem egészen más volt: diaszpóra-zsidó, egy „nyugati entellektüel”…
70-ben lerombolták Jeruzsálemet és a templomot, a zsidóság nagy részét kiirtották, majd hatvan-hetven évvel később, a Bar Kohba-felkeléskor a maradék kiirtása is megtörtént. Ebből következik, hogy mindazt, amit Jézus akart, elintézték, megsemmisítették… Akivel nekünk dolgunk van: Pál apostol. Ez az ember azonban – nem szép dolog ilyet mondani – európai volt, legalább olyan mértékben volt európai, amilyen mértékben zsidó. Tehát nem a keresztyénség univerzális, hanem Európa univerzális, és ami bekerül Európába, az univerzálissá válik, mert Európa teremti a kultúrát, és ebbe jön bele a zsidó, a hellén, a római, az egyiptomi, a nem tudom én, mi minden, és nem fordítva. Nem a kereszténység ötlötte ki Európát. Európa volt. A keresztyénség úgy jött erre, mint a gyermek fejére a keresztvíz…
Törzsök Erika – a továbbiakban TE: De milyen kereszténységről beszélünk?
DL: Ha Brüsszelben, Párizsban ülnénk, akkor nyugodtan mondhatnánk, hogy a kereszténység csak Nyugat-Európa vagy csak Dél-Európa. De itt, a Kárpát-medence kellős közepén, itt van az ortodoxia is: a keleti kereszténység, a románoké, a szerbeké, a bolgároké, az oroszoké.
Az ortodoxia, amelyet elhárít magától a nyugati kereszténység: mondván: ehhez a sötét, obskurus, bizantinista világhoz neki semmi köze. Ez pontosan mutatja, hogy bizony 1100 éven keresztül a látszólag egy sosem volt egy. És a látszólag egy, amely kettő, nem egyezik meg a nulladikkal, a názáreti Jézus kereszténységével. Tehát minimum három egymástól elkülönülő irányzatról van szó. Ám most jön a nehezebbje: két év híján 500 éve, 1517-ben hivatalosan is színre lép a reformáció. Világossá válik, hogy az, ami addig egynek látszott, mármint a nyugati kereszténység, az minimum kettő. És a felvilágosodás korától, tehát a 18. század közepétől mindmáig tartó periódus, az újkori Európa – nem az újkori kereszténység, mert ennek nem lenne értelme sem – megtermi a posztprotestáns szellemi gondolkodást. Elég arra gondolni, hogy Kanttól Hegelig, Schleiermachertól Kierkegaardig mindenki evangélikus teológiát tanult, némelyike még művelte is, mint Kant vagy maga Kierkegaard. Sőt, Schleiermacher rengeteget prédikált. Hegelnél pedig már elképesztően nehéz kideríteni, mi is ebben a teológia. Ám Dilthey-től kezdve a legkülönfélébb figurákig mind-mind evangélikusok, posztevangélikusok. Paul Tillich evangélikus teológus, aki a frankfurti iskolát létrehozza a 20. században, közeli jó barátja Adornónak és a többieknek. 1933 márciusában, abban az órában, amikor Hitlert kancellárrá választják, hajóra ül, és elmenekül. Megölték volna, percek alatt. Mindenki elment egyébként, és soha többé nem tették a lábukat német földre. Ő is prototípusa annak a – ha tetszik, keresztény, ha tetszik, posztkeresztény, posztprotestáns, de mindenképpen európai – értelmiséginek, aki a teljes 2000 vagy 3000 évnyi kultúrát magában átlényegítve őrzi a tartást.
A KERESZTÉNYSÉG EMBERI TARTÁS
A kereszténység ugyanis nem államforma, nem ideológia, nem gazdasági berendezkedés, nem… – sorolhatnám tovább. Hanem micsoda? Emberi tartás. Olyan személyiség, olyan jellem, amelyet az különböztet meg a nem kereszténytől, hogy bizonyos helyzetekben képes irracionálisan cselekedni. E magatartás végső példája Bibó István. Aki nyugodtan megtehetné, hogy ebből az egészből kivonuljon, elvonuljon, másképp cselekedjék – és nem teszi. Vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre: esetében például gondolhatunk az ifjú fajvédőre, az ideológusra, a parasztpolitikusra, a nem tudom, mi mindenre. Ezek mind szerepek, mind kosztümök. Ám abban a percben, amikor felvetődik a „vagy-vagy” kérdése, amikor krízishelyzet alakul ki, amikor már nincs olyan, hogy veszem a gúnyát, leteszem a jelmezt – akkor megmutatkozik az a fajta emberi méltóság, amelyre azt kell mondanunk, hogy bizony, azonos a mártírok öntudatával. Nem latolgat, nem gezemicézik. Életét odavetve ellenáll a gonosznak, mert ez maradt az utolsó lehetőség, nincs több vagy-vagy. És még jó néhány ilyet tudnánk találni, egy azonban biztos…
TE: De nem ők a kivételek?
DL: Bocsánatot kérek: hát ők a norma! Nem a kivétel! Ha kenyeret akarsz sütni, tudnod kell, miből és hogyan lesz a kenyér, de az csak kenyér. A gond az, hogy az ember nem kenyér. Vagy nem állat, és nem növény. Nem olyasmi, amit majd megtermelünk, kitenyésztünk. Minden ember esetében az a rettenetesen súlyos kérdés tétetik föl, hogy nem ismered. Magadat sem ismered. A másikat még kevésbé ismered. Az egész életed rövid arra, hogy megismerd. Belekóstolsz: ezek csak szilánkok, impressziók…
TE: De ha a két világháború közötti helyzetre gondolok, a református templomok szószékeiről gerjesztik és táplálják az antiszemitizmust; azt hallani, hogy, „a református vallás a magyar faj vallása, és ha a magyar ifjúság boldog akar lenni, akkor antiszemitának kell lennie”.
DL: Hát attól, hogy ma azt mondja némely nem túl művelt politikus, hogy Wass Albert az erdélyi irodalom igazgyöngye és csúcsa, Wass Albert még nem válik azzá, számomra végképp nem. Magyarán: hogy adott esetben milyen szörnyű ideológiák alakulnak ki, tenyésznek és szaporodnak el, elképesztő. Ez alól szinte nincs kivétel. Egyetlenegy, mondjuk így, politikai konglomerátum sem, márpedig az egyház szociológiai képlet, a maga nemében hatalmi struktúra, amely önmagában bevonz embereket, pénzt, jószágot, legkülönfélébb anyagi dolgokat; átformálja őket, és optimális esetben értéket hoz létre. Adott esetben hatalmat gyakorol. Nem véletlen, hogy Jézus a hatalommal kapcsolatban többször rendkívül szigorúan fogalmaz. Soha nem mondja, hogy nincs hatalom… A keresztény ember végső hatalomgyakorlása: saját életét odaadni a másikért. Ez a norma. Aki nem így cselekszik, tehát például Ravasz László, hatalmas európai műveltségével és tudásával, a maga nemében csak annyiban keresztény, mint Raszkolnyikov, Dosztojevszkij hőse; rájön, hogy rettenetes bűnt követett el, és bűnhődnie kell, mert arra már nincsen mód, hogy visszafordítsa a történetet. A zsidótörvényeket megszavazta, a bűn el lett követve.
A keresztény univerzalizmus azért bizarr, mert ahogy az előbb is mondtam, Pál apostoltól kezdve lehet egyáltalán beszélni róla. Jézus esetében az univerzalizmus nem létezik, nem is létezhet, tudniillik abszurd képletről lenne szó. Vagy azt mondom, hogy egyetlenegy az Isten, és akkor, ha én az Istenben vagyok, benne vagyok az univerzalitásban. Nincs szükségem semmi másra, csak arra, hogy legyek. Éljek, beszéljek, gondolkodjam, dolgozzam. Abban a pillanatban, amikor azt gondolom, hogy hát ez is, meg az is, meg amaz is van, ha ezeket én egybe akarom szerkeszteni, akkor szükséges az univerzalizmus mint dogmai felfogás, mint tanítási rendszer. És akkor szépen rendezem, egybeszervezem a dolgokat, megmagyarázom az embereknek, miben is áll az én egyetlenségem, amely természetesen hihetetlenül sok dologból áll. Magyarul, ez lényegi különbség; valóban túl akar menni az egyes ember személyes üdvössége számára nélkülözhetetlen világlátáson, értékrenden, és olyan képződményt akar létrehozni, amely nem az egyes emberből indul ki és az egyes emberhez ér el, hanem a tömegből indul ki és a tömeget akarja elérni. Úgy tekinti az embert, legyen szó kettőről vagy kétszázmillióról, mint amelyet jól meggyúrunk, és csinálunk belőle a mi hatalmi aspirációink, hatalmi igényünk számára megfelelő masszát.
Nos, amitől a dolog rettenetes: a hierarchia, a tekintélyelvű intézményi politikai aspiráció és gondolkodás, amely abból indul ki, hogy én vagyok az okos, és én fogom neked megmondani, amit tudnod kell az életről, ahogy élned kell, dolgoznod kell, szeretned kell, laknod kell, beszélned… Az „imitatio Christi” ezzel szemben azt állítja: nincs ilyen tekintély, Isten az egyetlen tekintély. Tehát nem lehet valakinek elébe állni, és azt mondani, hogy neked így kell élned vagy úgy kell beszélned, imígyen vagy amúgyan kell hinned. A keresztény univerzalizmus a maga nemében rettenetesen pogány – a jézusihoz viszonyítottan pogány – e világi berendezkedési történet, amely valójában az őskatolikus egyházzal jön létre. Rómában jön létre, a Római Birodalom relatíve még fényes periódusában, de mindenképpen a Pax Romana idejében, első időszakában, amikor a birodalmi gondolkodás határozta meg ennek a még el nem ismert, nem bevett felekezetnek az önmagáról való gondolkodását. A keresztények úgy interiorizálták a pogány római hatalmi világuralmi gondolkodást, hogy nem vetették alá annak a biblikus, vagy ha úgy tetszik, zsidó rabbi gondolkodásnak, amelynek a nevében eljártak. Ezt az ellentmondást kétezer éve, mind a mai napig nem képes kiheverni a világ. De amitől a dolog izgalmas: nem is nyugszik bele. Tehát míg rengeteg ideológia eltűnt, semmivé lett, a kereszténység – mivel leglényege szerint nem ideológia –, mint a gyom, képes így vagy úgy újra és újra is megjelenni. Még a magyarok között is, gondoljunk csak az erdélyi szombatosokra, a nazarénusokra, ki tudja, hányféle sanyarú sorsú közösségre. Ez azt jelenti: hiába születsz bele az európai valóságba, a lehetőséged – ma, 2015-ben éppúgy, mint 1517-ben vagy a 13. században – ugyanúgy adott arra, hogy éld a magad életét, ahogy akarod, hívő keresztényként, vagy éppenséggel univerzalista lényként, aki bele van rázva valamilyen zsákba, sokfajta egyéb emberrel együtt, és semmi mást nem szolgál. Mint 70–80 évvel ezelőtt, amikor Hitler – aki a maga nemében tökéletesen ateista ember volt – kitalálta, hogy neki ez nagyon jó struktúra. De nem Deutsche Kirchének, hanem Deutsche Christennek nevezte el. Azért még benne is működött valami különös, mondjuk így: intellektuális „tisztesség”.
TE: Ez az abszurd, a nemzeti partikularitás?
DL: Igen. Német keresztények, ami azt jelenti: ők azok a náci ideológiát valló, akár római katolikus, akár evangélikus vagy református egyháztagokként megmaradó lelkészek és világiak, akik számára összeegyeztethetőnek tűnt – és ez volt a többség – saját biblikus hitük és a náci ideológia. Ami persze tökéletes abszurdum. Ha visszaemlékezünk Rolf Hochhuth A helytartó című drámájára – nagyon régi mű –, annak pontosan ez a dilemmája. Teljesen világos, hogy az abszolút tekintélynek, a római pápának ezt a gyalázatot ki kell átkoznia, hiszen nyilvánvalóan sátáni. És nem meri…
Ám vissza Hitlerhez! Azt nem merte mondani, hogy német egyház vagy német gyülekezet. Csak „német keresztények”, – ami visszapolgáriasítja őket. Deutsche Christen – német keresztények. Magyar keresztények. A Semjén-féle történetnek, ugye, az a clue-ja, hogy nyugodtan lehet a Szent Jobbot ide vinni, oda vinni, bármit lehet csinálni, turulmadarat emelni és megáldani – megáldani a MIÉP-es keretlegényeket, a szélsőjobboldaliakat. Elvégre Magyarország védőszentje, nagyasszonya, a Patrona Hungariae maga Szűz Mária; ez a nép tényleg kiválasztottabb, mint a zsidó. A zsidók elvettettek. A szlovákok is, a románok is, a szerbek is, sőt még a németek is. Csak a magyar kiválasztott. Nekünk van hősmadarunk és minden egyebünk, tehát ehhez kell hozzárendelni a kereszténységet – itt jön megint az univerzalizmus –, ahol ennek a fajta gondolkodásnak a végkövetkeztetésébe bekerül a partikuláris, ahhoz viszonyíttatik az univerzális értékrend. Ha nincs ellentmondás a kettő között, akkor akár működhet is, ha van, akkor a turul mindent visz. A nemzeti partikularitás minden körülmények között előbbre való, mint az univerzalizmus, ám lehetőség szerint úgy kell politizálni, hogy ne kerüljön a kettő ellentmondásba.
TE:…Végül is már csak a szavazatok száma dönt?
DL: A helyzet az, hogy az egyházat mint olyat réges-régen nem érdekli más. Tehát ott, ahol az egyes ember értéke a hatalom mérlegén elvész a tömeggel szemben, tehát a tömeg – az arctalan, a névtelen – válik fontossá, és már csak a szavazat meg az erő marad, ott az egyház meghalt. Ott nincs egyház, nincs többé keresztény közösség. A keresztény közösségben mindenkinek neve van, mindenki autonóm, mindenki szuverén, mindenki az Isten arcára van formálva, mindenkit ugyanaz a méltóság illet meg. Hát ez a kettő nem egyeztethető össze. Az egyház már csak egy „X”. Munkahipotézis, de már réges-régen nem a valóság. Ráadásul a partikularitás még fokozható is, például ifjabb Hegedűs Lóránttal, a Szabadság téri prédikátorral, mondván: ha nem kell a mi partikularitásunk, nemzeti partikuláris fölfogásunk, akkor majd jönnek a fajmagyarok, a bunkók, a baltások, akik semmilyen nyelven nem tudnak. És nekik tökéletesen mindegy, hogy Beethoven vagy Bartók vagy Bach. Teljesen mindegy.
Én azt hiszem, hogy fordítva kell ráülni a lóra.
GÁRDONYI MÁTÉ KATOLIKUS PLÉBÁNOS
FURCSA ZŰRZAVAR VAN A FEJEKBEN
Gárdonyi Máté – a továbbiakban GM: Európa – nem mint földrajzi fogalom, hanem mint kulturális fogalom – a Karoling-korban jelent meg, és akkor Európán ténylegesen a nyugati keresztény, latin kultúrát értették, tehát nagyjából ameddig Nagy Károly Birodalmának határa kiterjedt, ameddig a latin típusú kereszténység hatása kiterjedt. Tehát ez, mondjuk, a 9. század. Az Európa-fogalom, abban a formában, ahogy a nyugati civilizációval összekapcsolódik, ekkor született meg. A felvilágosodás kora aztán megkérdőjelezte Európának ezt az önképét. Ám ez is sajátos szüleménye a keresztény kultúrkörnek: maga a felvilágosodás, azok a gondolatok, amelyek ott megjelennek, vagy akár a liberalizmusban; azok, ha másképp nem, akkor antitetikus állításként mégiscsak ehhez a kultúrához tartoznak. Tehát azt nem lehetne mondani, hogy Európa egyenlő a nyugati keresztény civilizációval. Bizonyos korlátok, határok között ez igaz, időbeli határok között, de azt is látni kell, hogy amikor Európa, mondjuk így, a nyugati keresztény népközösség volt, és az Apostoli Szentszéknek, a római pápának mint a népek atyjának a vezetése alatt állt, akkor is voltak kulturális interferenciák, akár a zsidósággal, akár az iszlámmal. Most csak a 13. századra utalnék, amely a csúcspontja volt ennek a keresztény népközösség-gondolatnak, és éppen akkor, akár az orvostudományok terén, akár az arisztotelészi filozófia recepciója terén, a peremvidékeken az iszlámmal való kulturális interferencia gazdagította az európai kultúrát. Tehát az sem volt zárt valóság.
TE: Az egyház tehát „a római univerzalizmus keresztény tartalommal átalakított gondolatának egyetlen intézményes örököse”?
GM: Ez bizonyos értelemben igaz. Ha úgy értjük, hogy egyrészt a római pápaság önmagát a római császárok örökösének tekintette. Konkrétan megragadható ez a gondolat a Konstantinadománylevél hamisításában és a Szilveszter-legendában. (Az előbbi 9. századi hamisítvány, amely szerint I. Constantinus a pápaságnak, illetve Szilveszter pápának adományozta Itália területét, és ezzel megalapozta az egyházi államot). Vagy akár abban, hogy a pápák még a pontifex maximus címet is átveszik a császároktól. Tehát ilyen értelemben ez a fajta univerzalizmus az igény szintjén jelentkezett. Ehhez zárójelben azt kell elmondani, hogy azért több száz évbe tellett, mire az igényből valóság lett. A pápák a 7. században is, a 8. században is így értelmezték a saját szerepüket, de valójában a hatáskörük Közép-Itáliára terjedt ki, azon túl csak minimálisan. Itt tehát az átmenetek széles sávja látható. A másik vonal esetében is, amely a kultúrára érvényes, tényszerűen kimondható, jelesül ennek a középkori Európának az egyház adta át, adta tovább az ókori kulturális örökséget, csak nagyon redukált formában. Ami a kora középkori latinitást illeti, az nem a klasszikus antikvitásnak a latin kultúrája volt, hanem egy nagyon redukált írásbeliség, nagyon – hogy úgy mondjam – visszaszorult kultúra. Bizonyos alapokat az egyház megőrzött, és ezt átadta aztán a középkori Európának. Erre épült fel újra a középkor kultúrája a Karoling-kortól kezdve. Tehát itt megint igaz az, hogy ez nem könnyű átmenet volt, hanem bonyolult folyamat.
TE: És mikor jelentkezik az egyetemes világhatalom megvalósításának szándéka, amely majd a felvilágosodás idején kérdőjeleződik meg?
GM: Az 1198–1216 között uralkodott III. Ince pápát kell itt említeni, aki teoretikusan kidolgozta a hatalmi igények maximumát. Lehet utalni VII. Gergely pápára (1073–1085), a Dictatus papae-ra (1075), de valójában a 12–13. század fordulója az a korszak, amikor nemcsak igényként jelenik meg III. Ince pápa részéről, hogy ő legyen az arbiter mundi, a ’világ döntőbírája’, és ő döntsön az uralkodók vitás ügyeiben, hanem ezt meg is tudja valósítani. Olyan szituáció áll elő, hogy valóban élni tud ezekkel a jogosítványokkal. Ez az univerzalizmus hatalomkoncentrációt is jelent, amelyet azonban, még egyszer mondom, csak néhány kitüntetett pillanatban tudott a Szentszék megvalósítani, egyébként csupán igény maradt. A másik pedig a hitegység, amely szintén távolról nézve, megvalósult a középkorban.
TE: De ha közelebbről vizsgáljuk…?
GM: Akkor azt látjuk valójában, hogy már a 12. században komoly problémát okoznak az eretnekmozgalmak.
TE: A katarok?
GM: Igen, a katarok és egyebek. Megjelenik, ma így mondanánk, a másként gondolkodás vagy a kritika szelleme, de akkor úgy mondták, hogy eretnekség. Elég zavaró tényező ebben a hitegységben. Egyik megjegyzésem, hogy minél közelebb megyünk egy-egy régiónak vagy korszaknak a történetéhez, annál jobban látjuk, hogy a hitegység egy ideál, egy eszmény, amelyet a maga valóságában nem biztos, hogy meg tudtak valósítani. A másik megjegyzés pedig ahhoz kapcsolódik, amire a történeti néprajz kutatásai mutatnak rá: hogy bizonyos kereszténység előtti gondolatok, amelyeket a maguk korában babonának tekintettek, lappangva mégiscsak tovább éltek. Amikor a 19–20. században ezeket már módszeresen kutatták, olyan archaikus szokásokat jegyeztek föl, amelyek a papok szeme elől, az egyház szeme elől tulajdonképpen el voltak rejtve, vagy ha felszínre kerültek, akkor azt mondták rájuk, hogy „babona” meg „boszorkányság”. Ugye, nagy kérdés, hogy akkor a hitegységet hogyan kell érteni?
TE: Mármint ezt a keresztény univerzalizmust, egyetemességet?
GM: Igen, hogy azt hogyan kell érteni. Nem dogmatikai egység volt, nyilvánvalóan. TE: Az univerzalitás igénye mikor jelenik meg?
GM: Az univerzalitás igénye teológiailag megvan már az Újszövetségben is, a korai egyházatyáknál is. Tehát amikor az egyházzal kapcsolatban Antiochiai Ignatiosz, a 2. század elején, ebben az értelemben használja azt a jelzőt, hogy „katolikus”. Ezt itt nem felekezetileg kell érteni, hanem úgy, hogy ’egyetemes’, ’egész szerinti’ az egyház, vagyis teológiailag univerzalitásigénnyel rendelkezik. Azt ő sem gondolta, hogy az egész világon elterjedt az egyház, nem is csatlakozott mindenki hozzá. Nem erről volt szó, hanem a hitbeli egységről…
TE: Ez azt jelenti, amit később a laikusok úgy használnak, hogy „az egy igaz hit”?
GM: Igen. Ezt úgy értették az első századokban: az egyház egyetemes, katolikus, vagyis létezik hitbeli egység, amely megnyilvánul abban, hogy a hívek a püspökükkel hitbeli és liturgikus egységben vannak, a püspökök pedig egymással, és ez ökumenikus zsinatokon, egyetemes zsinatokon kifejeződik. Ott reprezentatívan megjelenik az egység. Az univerzalitásigény a kezdettől megvolt az egyházban, csak a hangsúlyok máshova helyeződtek.
TE: De igazából nem Jézustól és nem Jakabtól származik ez az igény?
GM: …Hogy Jézusnak nem volt univerzalitásigénye, az a történeti Jézus-kutatás egyik alapállítása, és a nemrég elhunyt Vermes Géza könyveiben ezt szépen bemutatja. Már abban az értelemben, hogy ez a történeti Jézus-kutatás Jézus tanítását, Jézus személyét a maga történetikulturális és, mondjuk így, etnikai kontextusában próbálja meg értelmezni. Ha így olvassuk az evangéliumokat, ezen a szemüvegen át, akkor sok ponton azt lehet érzékelni, hogy Jézust el lehet helyezni a korabeli zsidó vallási-politikai közegben, és egyáltalán nem kell azt feltételezni vagy azt gondolni, hogy Ő Isten Fiának gondolta magát. Vermes galileai karizmatikus judaizmusról beszél, tehát, hogy az adott időszakban a judaizmusnak egyik markáns irányzata volt az, amelyet érdekes módon Galileában felbukkanó mozgalmak, csodatévő rabbik képviseltek.
TE: És mit gondol arról, hogyan lesz a keresztény univerzalizmusból nemzeti partikularitás, a kereszténység védelméből rasszizmus?
GM: Hadd hozzak erre két példát. Az egyik az I. világháború. Éppen nemrégiben volt egy konferencia Pécsett a katolikus egyház és az I. világháború témájában. A másik pedig egy mozzanat, amely fényt vet a mai gondolkodásra. Az első esetben meglepve vettem észre, hogy a Szentszék számára meg nyilván a katolikus egyház számára azt a feszültséget, amely a holokauszthoz is vezetett, valójában az I. világháború hozta drámaian felszínre. De rögtön az első hetekben! Tudniillik, az igazságos háború elmélete alapján minden egyes országban arról szóltak a püspöki körlevelek, a prédikációk, hogy hazafias kötelesség részt venni ebben a háborúban. Lehetne sorolni, hogy ez miért történt így, például Németországban a katolikusok ezzel próbálták igazolni egyáltalán azt, hogy ők igazi németek, mert állandóan azt sulykolták, hogy a katolikusok nem igazi németek ebben a birodalomban. Annak a háttere eléggé bonyolult, hogy ez Franciaországban miért így alakult, meg akár nálunk, az Osztrák–Magyar Monarchiában miért így alakult. Mindenesetre tényszerűen megállapítható, hogy egy ilyen patrióta vagy nacionalista szólamot átvett az egyház is a maga szóhasználatával. És ezenközben az éppen 1914. szeptember elején megválasztott pápa, XV. Benedek (1914–1922) volt az, aki rögtön első megszólalásában egészen apokaliptikus képekkel szólt a háborúról, hogy fejezzék be a mészárlást, és üljenek a tárgyalóasztalhoz stb. És a háború első hónapjaiban kifejezetten zavar, illetve feszültség mutatkozott a helyi püspöki nyilatkozatok és a pápa látásmódja között. Na, most itt az az érdekes, hogy ezt a feszültséget nem oldották föl. Tehát felszínre bukkan az a feszültség, hogy az egyháznak van egy univerzális kötelezettsége, mondjuk így, nemcsak a katolikusok szolgálata, hanem az egész emberiség felé, és vannak a partikularitások. De nem oldották föl ezt a feszültséget: noha a pápa ugyanazt mondta békeszózataiban, a háború kezdetétől mindvégig, egyetlen egyszer sem szólt le a helyi püspöki karoknak, hogy fejezzétek be ezt a nacionalista vagy mondjuk így, partikuláris érdekeket szolgáló prédikációs stílust. Később aztán már másként alakult ennek a kérdésnek a kezelése.
TE: Ez aztán csak tovább romlott, amikor ebbe a nemzeti keresztény identitástudatba beépült az antiszemitizmus.
GM: Hát igen. Arra utalnék még, hogy csak XXIII. János pápa (1958–1963) és a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) próbálta meg ezt teoretikusan is megoldani, próbált ezzel a kérdéssel alaposabban foglalkozni, szembenézni. Ami aztán a pápaság önképét is megváltoztatta, befolyásolta. A másik, a jelennel kapcsolatos élményem, hogy milyen furcsa zűrzavar van a fejekben. Vagyis a „kereszténység” címszóval mi mindent akarnak lenyomni a torkunkon, és hogy mihez akarják az egyház áldását megszerezni. A múltkor megkerestek, hogy szeretnének ádventi kettős keresztet állítani itt nálunk, a betlehem mellé. Eleve nem világos, miért kéne a betlehem mellé egy fakeresztet is állítani, ádventben? Idézem a felhívást: „A résztvevők elhatároztuk, hogy városunk főterén, ádvent idején, a betlehemhez csatlakozva kettős keresztet állítunk. A kettős kereszt a több ezer éves eurázsiai lovas népek, kunok, szkíták, magyarok jelképe, az ősi rovásírásunk szerint a szeretet, isten-egy a jelentése.” Ezt értelmezni is meglehetősen nehéz, de ehhez kérnek támogatást. Hm? Ez nem 1914-ben van, hanem 2014-ben vagy 2015-ben.
TE: Ez a száz év, amely a két dátum között van, iszonyatos egy korszak. Az I. világháborút záró békék után jött csak igazán a rettenet, amikor vereséget szenvedett Németország, az Osztrák– Magyar Monarchia felbomlott, az identitástudatba könnyedén épül be az antiszemitizmus, mintegy ellenségkép-gyártásba fordul az egész történet, és a kereszténység faji kategóriává válik…
GM: Igen, elmaradt ezeknek a témáknak a tisztázása. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy a témát az internacionalizmus jegyében eltussolták, de attól még nem szűnt meg ez a fajta zavaros nacionalizmus. Lappangón, búvópatakként jelen volt, aztán 1990 után felszínre tört. Most meg az internetnek köszönhetően mindenki azt tesz közzé, amit akar, és azt ír le, amit akar. Így aztán az ember időnként szembesül azzal, hogy a jó hívei, akik egyébként itt ülnek minden vasárnap a templomban, milyen zűrzavaros gondolatokkal tömik az agyukat.
LUDASSY MÁRIA FILOZÓFUS
„DOCETE OMNES GENTES” – NEM ETNIKAI ALAPON!
Ludassy Mária, továbbiakban LM: Ezt az idézetet a Vulgatától veszem, ahol Krisztus mondotta: „Tanítsatok minden népeket!” Ami azt jelentette – és ezt a zsidó kortársak igencsak hamar felfogták –, hogy ezzel bizony vége a választott nép mítoszának, mert mindenütt egyforma a Jézus Krisztus-i igazság általi kiválasztottság kritériuma, és ez nem etnikai-leszármazásbeli alapon megy, hanem kizárólag a felszabadító Jézus Krisztus igazságának elfogadásán. Ezt a zsidó Pál apostol fogalmazta meg a legradikálisabban, amikor azt mondta, hogy körülmetélt és körülmetéletlen között különbség nem lészen, mert mindnyájan egyek vagyunk Jézus Krisztusban. Ez a totális felrúgása annak, amit addig a zsidók és a zsidó-keresztények többsége is vallott… Pál fölmondta azt a konszenzust, hogy zsidók maradhatunk akkor is, ha megkeresztelkedünk, ami nyilvánvalóan nem ment minden ellenállás nélkül, és nem véletlen, hogy Pál apostol kedves kontextusa a korinthoszbeliek stb., tehát a pogányok. Ott voltak, akiknek teljesen új hír volt a jó hír, a Szentírás szövege, és ha volt sikeres fordulata a keresztény egyetemességnek, amelyet persze a zsidó identitásukhoz ragaszkodók közül sokan nagyon nem szerettek ekkor, ez a körülmetélt és körülmetéletlen közti különbséget Jézus Krisztus nevében eltörlő gondolat volt. Fura fejlemény, hogy ez a típusú egyetemes, katolikosz, keresztény eszmeiség átvette nemcsak a Római Birodalom territóriumát, hanem a birodalmi gondolatnak azt a fontos elemét is, hogy az etnicista különbség nem számít. Az átvételt megkönnyítette, hogy a megszólítottak – hasonlóan, mint a Római Birodalomhoz való lojalitást – díjazták ezt az egyetemes, etnikai különbségekre fittyet hányó, nem a leszármazási elv fontosságát hirdető felfogást, amely territoriálisan is ugyanott hódított. A későbbiekben a konsztantinoszi fordulat abban a vonatkozásban nem volt radikális, hogy nem volt etnicista. A kitérés és betérés szabadsága, opciója, erkölcsi választása révén bárki lehetett keresztény; ez egyben nagy ajánlat is volt, szemben a korábbi doktrínákkal, amelyek az Isten és a választott nép sajátos viszonyán alapultak, a leszármazási elvet, a beleszületettséget hangsúlyozták.
TE: Tehát a sikerességnek ez a titka?
LM: Egyik titka, igen…, ami aztán sok rossznak is a forrása – inkvizíció, erőszakos térítések stb. –, mindenki számára felkínált, szabad választási lehetőség. Tehát te döntöd el, és nem hivatkozhatsz arra, hogy az őseid zsidók vagy pogányok voltak, mert amint meghallottad a jó hírt, rögtön elfogadhattad.
TE: Ám ha nem éltél ezzel a lehetőséggel?
LM: Akkor annál bűnösebb vagy. Azért kell ilyen bonyolult, még Danténál is található kazuisztikát keresni, hogy na, de azok a szegény pogány bölcsek, akik nagyon jó férfiak voltak, Szókratész vagy Platón, ám nem tudhattak Jézus Krisztusról, mert még nem született meg, ők hogy mentesülhessenek. Később, a 18. századi, akkor már az erkölcsi relativizmus jegyében fölvetett erős érv, hogy a földkerekség lakóinak többsége nem hallhatott Jézus Krisztusról, mert a világ olyan pontján élt; tehát valamifajta mentesség kell, hogy ők ne kárhozzanak el igazságtalanul, hogy a kárhozat csak azokra legyen érvényes, akik tudván tudták, mi van a négy evangéliumban, és mégsem éltek a lehetőséggel. Ezért bűnösebbek a zsidók, akik nemcsak hogy tudták, hogy megszületett a Messiás, hanem meg is ölték őt.
TE: Tehát azt mondod, hogy a keresztény univerzalizmus, mint olyan, egészen a felvilágosodásig dominál Európában?
LM: Dominál, bár nem előzmény nélküli. A hellénizmust említettem. A sztoicizmus az első Nagy Sándor világbirodalmának romjain, amely föltalálja azt, hogy a „humanitas”, ’az emberiség’ mint olyan, az a természettörvény fogalom, amely a természetjog, tehát nem a fizikai természet törvénye; a morális természetjog szerint „quod semper ubique et ab omnibus”, azaz ’mindig, mindenkire’ érvényes. Ez nagyon fontos komponense lesz a középkorban a tomista természetjognak, amely szintén egy egyetemes erkölcs, egy univerzális normativitás jegyében ítél jó és rossz fölött, és nem lehet arra hivatkozni, hogy mindenki másképp csinálja, tehát, hogy vannak olyan helyei a Földnek, ahol ezt a típusú természetjogi moralitást nem ismerik. Azt hiszem, megint csak Pál szövege, hogy a pogányok, bár nem ismerték a krisztusi igazságot, de tudták és követték a törvényt, tehát hogy van olyan természetjogi moralitás, amely fő vonalaiban az emberrel mint emberrel adott. Most ehhez képest kontingens, hogy megeszed vagy nem eszed a disznóhúst stb., de az nem, hogy megölöd-e az öcsédet…
TE: Magyarul a Tízparancsolat.
LM: Nagyjából igen. Hamis tanúságot ne tégy, ez nagyon fontos, a római jogig menő, de tulajdonképpen párhuzamos eszme, párhuzamosan született Khrüszipposz, azaz a görög sztoicizmus felfogásával, de utána Senecánál, tehát a modern latin sztoában is ott van. A lényeg az, hogy az emberiség fogalma mint egységes fogalom (amely a korábbi görög filozófiában nem létezett) megjelenik. Arisztotelész korában komolyan úgy gondolták, hogy a barbárok – és ez az európai másság első megfogalmazása – nem a Törvény uralma alatt élnek, hanem az ember uralma alatt. Ha belegondolunk, Bibó István is így határozza meg az ázsiai despotizmus és az európai alkotmányosság különbségét. Tehát ahol a mindenkori uralkodó aktuális kedélyállapota határozza meg a törvényt – az a barbárság, az ázsiai despotizmus világa.
TE: Ezzel szemben, ahol alkotmány van…
LM: Amely a hatalmat is korlátozza, tehát az uralkodó is alávettetik a törvényeknek, és, ami talán még fontosabb: ezeket az alkotmányokat mi csináltuk, az illető politikai közösség tagjai. Ami, mint tudjuk, igencsak limitált volt, merthogy szabadnak és férfinak kellett lenni – ez vagy tíz százaléka lehetett az aktív polgároknak –, de a poliszpolgár öntudatosan úgy definiálta magát, hogy ő törvényalkotó, és kizárólag a törvényeknek van alárendelve. Tehát, hogy nem ad hoc intézkedések, akaratok, hangulatok, hanem szilárd, lefektetett és csak a törvényhozók többsége által megváltoztatható normák határozzák meg az életét.
TE: Ez mikor jelenik meg?
LM: Már az antik görög poliszban.
TE: És a kereszténység összefüggésében…?
LM: A franciák a clunyi egyezménytől definiálják, amikor az egyház és az állam purparléja megegyezéssel, egy traktátussal végződik. Állam és egyház határvillongásait egy szerződésben zárják le…
TE: A clunyi reform is ehhez kapcsolódik?
LM: Igen. Tehát ahol állam és egyház villongásait olyan típusú szerződésben zárják le, amely a későbbi modern szerződéselméletek számára is fontos, amely azért kötelez minket, mert mi hoztuk létre. Mármint a szerződő felek szabad, tudatos választása. A 17. századtól vagy még korábban az egész modern társadalomfilozófia alapja lett, hogy a társadalmi törvények két okból kötelezők: egyrészt, mert – jó esetben – a természetjog „mindig, mindenkire” érvényes normáit tiszteletben tartják; másrészt mivel a konkrét szabályokat mi teremtjük. Tehát mi határozzuk meg, Hobbes szerint, hogy korlátlan az államhatalom, Locke szerint, hogy jól megkorlátozzuk a polgári kormányzatot. Nem a tartalom a lényeg, hanem az a legitimációs elv, hogy mi csináltuk, szabad akaratunkból teremtettük, ezért kötelező. Ebben a vonatkozásban a kereszténység analógiája nagyon fontos: szabadon választott vallás, és nem a beleszületettség kontingenciája dönti el – amit a 16. századtól nem meglepő módon inkább a protestáns egyházak hangsúlyoztak.
TE: Szeretném megkérdezni: az eretneknek nevezett mozgalmak, mondjuk, a katarok vagy mások, már a 13. században, miért is válnak eretnekké?
LM: Mert ők voltak a bibliai fundamentalisták, és hát az establishment, a világi hatalmat birtokló vagy azt kiszolgáló egyház már nagyon nem az volt… Az első eretnekek jellemző gondolata: visszatérni az ókeresztények egyszerűségéhez, hierarchiamentességéhez, mondhatni, direkt demokratikus vallási közösségéhez. Hát, nem nagyon meglepő, hogy ezt a pápaság a maga gyönyörűséges pompájával, politikai és gazdasági hatalmával annyira nem díjazta. Az egész leírható a Nagy Inkvizítor és Jézus Krisztus párbeszédével. Mint Dosztojevszkijtől tudjuk: Krisztust meg kell égetni, ha most jelenik meg mezítlábas prédikátorként, és emberszeretetről, egyenlőségről, karitászról, más ilyenekről prédikál a Nagy Inkvizítornak és a mögötte álló félelmetes hatalmi hierarchiának.
TE: Tehát a keresztény univerzalizmus határai?
LM: Nem, mert tulajdonképpen univerzalista volt a maga módján a pápaság is, egyetemes hatalmi centrum, a világi hatalom riválisa. Inkább itt a hatalom és a hatalmon kívüliek konfliktusáról van szó.
TE: De hát először belül vannak ezen a kereszténységen, és…
LM: Talán Szent Ferencet leszámítva, ám az kivételes kegyelmi pillanat volt, és Ferenc nagyon a határán táncolt, hogy megégetendő eretnek vagy szent lesz-é? És hát a kimenetel, ahogy ezt Shaw zseniálisan megírta, például Szent Johanna esetében is kétesélyes volt. Ha a franciák azt a csatát megnyerik, és ő nem esik angol fogságba, akkor már a 15. században szentté avatják. De mivel nem így alakult, és eretnekként megégették, kellett várni erre néhány évszázadot.
TE: Tulajdonképpen a protestantizmus megjelenése, tehát Luther, Kálvin, végső soron ők is mind a keresztény univerzalizmuson belül mozognak?
LM: Bibliai szövegek alapján nehéz mást mondani. A protestánsok voltak a bibliai fundamentalisták, az őket bíráló humanisták – például Erasmus – szkeptikusok voltak. Viszont – most megint Bibót plagizálom, Az európai társadalomfejlődés értelme című, szerintem nagyon fontos művéről van szó – az a tény, amelyet a protestánsok előszeretettel felejtenek el: a pápai hatalommal szemben összefonódtak a világi hatalommal, ezzel a korai protestáns mozgalom éppen a világi hatalmat, a modern etatizmust erősítette. Luther azért úszta meg, mert a német fejedelmek álltak mögé, bár korántsem biztos, hogy a lutheránus egzegézis jobban tetszett nekik, mint a pápista. Ám az bizonyos, hogy a pápai hatalom visszaszorítása – és, ahogy ezt
VIII. Henriknél láttuk –, a katolikus birtokok elkobzása, nagyon jól jött, tehát, finoman szólva, az etatizálás első menete inkább fonódott össze a protestantizmussal, mint a defenzívában lévő katolicizmussal. Az ellenreformációval persze fordult a kocka, gondoljunk a Habsburg Birodalom történetére.
TE: Akkor nem ez a vonulat vezet el a nemzeti partikularitáshoz?
LM: A protestantizmusban alapvető hivatkozási alap a krisztusi igazság, de azért a német Volksgeistre van méretezve. Ezt Herder, már a kanti kozmopolitizmus ellenében, úgy fogalmazza meg, hogy a német népléleknek megfelelő törvények, vallás stb. kell, és azért utasítja el a francia alkotmányt, mert az az emberi jogok deklarációján nyugszik. Merthogy a francia nemzet a rideg racionalitásból táplálkozik, és nagyon nem olyan, mint a német néplélek, amely viszont a múlt mítoszaiból él. És azért nem kell nekünk, németeknek az az alkotmány, amelyben az egyetemes emberi jogok vannak deklarálva, mert nekünk a tradíciónknak, sajátos lelkialkatunknak megfelelő költészet és vallás kell. Annak pedig nem felel meg a szabadnak és egyenlőnek született emberek francia tanítása, tehát elutasítjuk az emberi jogok deklarációját, mivel az francia szellemű alkotmány. Bibó írja a „német hisztéria okai”-ról, hogy így lett az antiliberalizmus és az irracionalizmus – öndefiníció – szerint a német néplélek része. Már Erasmus és Luther vitájából is az derül ki, hogy Erasmus – aki minden volt, csak nem dogmatikus skolaszta – miért félt a lutheri típusú protestantizmustól. Egyrészt, mert nagyon közel vitte a világi hatalom autoritásához az egyházi hatalmat. Egyébként Erasmus barátja, Morus Tamás, ennek lett az áldozata, ő aztán igazi ironikus-szkeptikus, meg kell nézni Utópiáját, ahol nemcsak kommunizmus van, hanem kötelező a tolerancia is. Az volt Morus problémája az anglikán egyházzal , hogy ezután a király mondja meg, mi az érvényes házasság, mi a morálteológiai igazság… Tehát a király szabja meg az erkölcsi normákat, a teológiai törvényeket, és azzal, hogy ő lesz az anglikán egyház feje, megszűnik az egyház erkölcsi ellensúlya. És ezért mondja Erasmus, például a Luther-vitában, a szabad akaratról szólván, hogy nincsen a bibliai szövegekben olyan fundamentális igazság, amelyet ne lehetne kétségbe vonni. Erasmus a szabadság útját a kétely lehetőségének fenntartásában látta. A bibliai fundamentalizmus pedig egészen Pierre Bayle-ig a protestantizmus érvrendszerének része lett. Jó, lehet, hogy most nektek van igazatok, csak az a baj, hogy ti sem engeditek meg, hogy tovább gondoljuk a reformáció érveit. Mert nem az volt a bajotok a katolikus ortodoxiával, az inkvizíció támogatta katolicizmussal, hogy nem lehetett hitelveket, hitújító gondolatokat fölvetni, hanem hogy nem ti szabjátok meg a dogmákat. Most ti vagytok az ortodoxak, akik nem vitatkoztok. Szögezzük le – így Erasmus A balgaság dicséretében –, hogy az ember balga, tévelygő lény. Senki sincs az abszolút igazság birtokában. Montaigne még szellemesebben fogalmazta meg tételét – „que sais-je” (’mit tudom én!’) – tételét, amikor a vallási vitákról kérdezték véleményét. Azt mondta:
„Az emberi vélemény túl csekély dolog ahhoz, hogy megöljük egymást miatta.” Ez a szkeptikus gondolkodásmód lett – Pierre Bayle közvetítésével – a francia felvilágosodás egyik bázisa.
TE: Előzménye.
LM: Előzménye, igen. De éppen nem a vulgáris, mert nagyon buta felvilágosodásnak, amely a Holbach és Helvétius-féle harcos ateistákra jellemző, az emberi értelem csalhatatlanságába vetett hitnek, az Ész Istennőjének emelt oltár képtelenségének. (Amelyet mellesleg meg is csináltak a forradalom idején.) Nem, a „que sais-je”, a ’mit tudom én’ bölcsességéből, ahogy Montaigne mondta, nem lesz inkvizíció, mert te is mit tudod, hogy hogy van, én is mit tudom én, hát ezért csak nem fogjuk egymást megégetni! A tolerancia ebből a szkeptikus attitűdből nőtt ki, és tulajdonképpen az államon belüli vallási pluralizmus eszméje is – lásd Locke tolerancialevelét – azon a triviális tényen nyugszik, amelyet sem protestánsok, sem katolikusok nem ismertek el sehol, legföljebb a mi tordai országgyűlésünk; jelesül, hogy a világi hatalom képviselői sem tudják jobban, melyik az egyedül üdvözítő egyház. Tehát ne pofázzanak bele az üdvösségünk dolgába… Mi tévedhetünk, ugyanúgy a hatalom képviselői is. Locke azt mondta, hogy az egyházhoz való viszonyunk olyan, mint egy biztosítótársasághoz. Az is befuccsolhat, ez is. Persze az kínos, hogy csak a halál után dől el: jó lóra vagy jó egyházra tettünk-e. De éppen azért, mert egyikünk se tudja – sem a hatalom képviselői, sem a magánember –, nem szólhat bele senki a mi hitünk, egyházunk megválasztásába. Lényegében ez modern politikai berendezkedésünk, a liberális demokrácia bázisa, jelesül az, hogy mivel minden tudásunk korlátozott, jobb, ha az állam és egyház külön úton jár. Mivel mindenki tévedhet, jobb, ha a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom szétválasztatik. Az egymást felügyelő/ellenőrző fékek és ellensúlyok rendszere felel meg annak a világnak, amely nem ismer csalhatatlan autoritást.
TE: Ez volt tehát a klasszikus liberális paradigma. De ugyanebben a korban született a fajelmélet…?
LM: Franciaországban a 19. század első felében született, tehát a 1830-as forradalom és a 1848-as forradalom között, a Gobineau-féle fajelmélet. Gobineau A fajok egyenlőtlenségéről írt négy hatalmas kötetet. Ez a modern antiszemitizmus eredete, mert már nem Jézus Krisztus megölését rója föl a zsidóknak, hanem a nagy francia forradalomhoz vezető „zsidó-szabadkőműves összeesküvés” mítoszából indul ki. Gobineau különben, mint rendes rasszista, keresztényellenes. A keresztény karitász, amely minden embert szeretni kényszerít, egyformán testvérnek tekinti a különböző fajú embereket, ezért elfogadhatatlan. Az igazi árja hős, a germán, a vizigót; kiváltképpen a vandálokat mitizálja, meg a vikingeket, vagyis a pusztító harcosokat. Azok nem ismerték az egyetemes emberszeretetet, nem tisztelték mások kultúrkincseit, civilizációját. Más kérdés: miért éppen a germánok lettek keresztények? Válasz: őket is megfertőzte a Róma pusztulását túlélő „elzsidósodott” (sémitisé) görög filozófiai humanizmus, az egyenlőség zsidó-keresztény eszméje. Gobineau alaptétele, hogy a 19. század szemita pusztításának a felvilágosodás és a forradalom emberjogi eszméi nyitottak teret, amelyek emancipálták a zsidókat. Így azok szabad polgárként az egyenlőség nevében eltörölték a történelmi hierarchiát, a tradicionális kiváltságok rendjét. A szabadság, az emberi jogok nevében pedig a nemzeteket pusztítják, az addig egészséges gyűlölséggel elválasztó természetes határokat rombolják le a „testvér lészen minden ember” destruktív eszmeiségével.
TE: Akkor lehetséges, hogy a nemzeti partikularitás az I. világháború kitörésével jelenik meg, illetve válik fajsúlyossá, amikor egymásnak esnek a nemzetek, és a püspökök megáldják minden nemzet katonáit?
LM: Ez a klasszikus fajelmélet valahol kisiklás volt, mert tulajdonképpen – Charles Maurras-t, a francia fasizmus ősét idézem – a nacionalizmusok lényege az I. világháborúban még nem a faji felsőbb-, illetve alsóbbrendűség, hiszen mind a francia, mind a német retorika a másik barbárságát emelte ki. Később, a Vichy-állam idején már megbékélt a némettel, ha az náci, de az I. világháború idején még gyűlölte a boche-t… Na, a német és a francia között – most a két legpregnánsabban nacionalista retorikát idézem – nem volt olyan logikai összeegyeztethetetlenség, mint majdan a fajelmélet, a náci ideológia megjelenésével. Mindegyik ugyanazt az istent invokálta, néha még a protestáns-katolikus szembenállás sem volt, mert, mondjuk, a bajor katonák is áldással mentek, a katolikus püspökével. Ez még nem jelentett radikális törést az emberi nem egységének keresztény tanításán. Még egyik fél sem vonta kétségbe a másik emberi mivoltát. Tulajdonképpen a háttérben keletkezett bolsevizmus is benne maradt az univerzalista retorikában: az osztályellenség kiirtandó ugyan, de ember. Az igazi szakítás a biologicista fajelmélet megjelenésével következett be. Egy nagyon primitív példát tudok hozni a kétfajta totalitarizmus, a bolsevizmus és a nácizmus analógiájára, illetve különbözőségére. A fő különbség nem a halottak számában van, ott, tudjuk, hogy erős a verseny. A bolsevizmus legszörnyűbb pillanatában is valahol benne maradt az egyetemesség, ha úgy tetszik, még egy tág értelemben vett felvilágosodás hagyományában, példa erre Makarenkó, akinek a táborában elvben a kivégzett osztályárulók gyerekei is ott voltak mint átnevelhető lények. Ezt különben Saint-Just kezdte, mert ő csinált kadétiskolát, ahol az általa lefejeztetett, úgymond hazaáruló arisztokraták és a csatában elesett republikánus hősök gyerekei együtt nevelkedtek, mert az a felfogás, hogy mindenkit egyenlően jó köztársaságivá vagy jó kommunistává lehet nevelni, megmaradt. A nácik nem kívánták a zsidó gyerekeket jó árjává nevelni. Ez az igazi szakítás a keresztény egyetemességgel! Szóval az I. világháború a középkori keresztény képmutatásnak − bárkit megáldok, ha érdekem úgy kívánja − folytatása. Az igazi intellektuális és morális szakítás a biológiai fajelmélet emberi nemet radikálisan két részre osztó felfogásával lépett színre, a másikat nem-emberként, az emberi nemből kirekesztő ideológiájával.
TE: Tehát azt mondod, hogy tulajdonképpen az emberjogi univerzalizmus is a keresztény univerzalizmusnak egy folyománya?
LM: Az örököse. A liberalizmus és a szocializmus egyaránt a keresztény univerzalizmusnak az örökösei: lásd erről Bibó idézett művét az európai társadalomfejlődés értelméről. Ami fölmondja ezt az egyetemességet, az a radikális nacionalizmus és mindenfajta rasszizmus. Az tagadja meg Krisztus minden népeket tanítani vágyó attitűdjét.
TE: Utolsó kérdésem arra irányul, hogy zajlott nálunk egy belpolitikai háború: bevétessék, avagy ne vétessék be a kereszténység az Európai Unió alkotmánya preambulumába. És hogy ebben a kérdésben valóban a keresztény univerzalizmus, vagy ha úgy tetszik, a kereszténység dominanciája jelenik meg, illetve az erre irányuló igény?
LM: Magyarországon a keresztény azt jelenti, hogy ’nem zsidó’. Ezt nem is kell magyarázni. Ha egy enumerációban szerepel a kereszténység, akkor kezdjük azzal, hogy görög filozófia, római jog, kereszténység, reneszánsz, humanizmus, felvilágosodás… Ne hagyjuk ki a kereszténységet, de demokrácia, meg filozófia, meg jogrendszer előtte is volt, utána is. Tessék mindent fölsorolni! De akkor az enumeráció teljes legyen! A zsidóktól meg a görögöktől kezdve a posztmodern multikultiig. Tessék felsorolni – és az enumeráció teljessége az európai identitás. Ebben a kereszténység tagadhatatlanul központi szerepet játszik. De, mint mondom, akkor a pogány filozófiai előzmények és a humanista, felvilágosodás kori, emberjogi, liberális és szocialista utózmányok is legyenek benne!
A vitaindítót írta és az interjúkat készítette:
TÖRZSÖK ERIKA
szociológus, a Civitas Europica Centralis Alapítvány elnöke