Egyházfórum

Szociológus barátomtól kaptam egy e-mailt; „Már hosszabb ideje spekulálok azon, hogy mekkora is a katolikus egyház szabadságfoka. Mindig arra jutok, hogy nagyon kicsi” – írta. Ennek első oka, hogy a századok során kiépült infrastruktúrájának fenntartására önerőből képtelen; a mindenkori hatalom finanszírozására szorul.

Nem vállalkozom arra, hogy az egyházi szabadságfok (degree of freedom) matematikai leírására kísérletet tegyek. Mindössze néhány gondolatot szeretnék ez ügyben papírra vetni. Az egyház a hívő szemével nézve sem pusztán spirituális intézmény. Már alapításakor is volt pénzkezelője. Hogy Júdásnak hívták, már előre vetíti, hogy a későbbiekben lesznek ez ügyben gondok. (Jn12,6).¹ A szamariai varázsló Simon meg névadója lett a lelki ügyekkel kereskedés megkísérlőinek (ApCsel 8,18-21 – Simonia).²

Balog Zoltán gyakorló református lelkész-csúcsminiszter a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének IX. országos kongresszusán (nov. 9), az erkölcsi „léc” mentén, gyakorlatilag felosztotta az emberiséget keresztényekre és nem keresztényekre. Túllépve azon, hogy ez a fajta felosztás/megosztás mit is jelentett a Horthy-korszak magyarországi társadalmában néhány gondolat erejéig felvillantanám, hogy mi volt a 2-3. század keresztényei számára az önmaguknak felállított „léc”. Ez az az időszak, amikor a keresztények megtűrtek és (helytől, időtől függően) üldözöttek voltak; amikor még javasolták és kínálták a krisztusi tanítást a társadalomnak, nem pedig a politikai hatalom támogatásával rákényszeríttették; amikor a léthez való jogot kérték önmaguk számára, és még nem gondoltak arra, hogy azt mindenki mástól megtagadják. Ez még a „tömegkereszténység” korszaka előtti időszak.

Nyilvános a Vatikáni megállapodás (VM) módosításáról szóló megállapodás. Az eredeti egyezményt, amely a katolikus egyház „magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről” rendelkezett, 1997 nyarán írták alá. Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes szerint az elmúlt években bekövetkezett jogszabályi változások – az új alkotmány és új egyházügyi törvény, az adótörvények és a közoktatás rendszerének átalakulása – szükségessé tették, hogy a megállapodást az új körülményekhez igazítsák. Nézzük a legfontosabb módosításokat!

1938. november 9-ének éjszakáján került sor – apropóként felhasználva ehhez Herschel Feibel Grynszpannak a párizsi német követségi titkár elleni november 7-i merényletét – a náci rendszer mindaddig legbrutálisabb zsidóellenes fellépésére. A pogrom során több száz zsidó embert gyilkoltak meg vagy kergettek az önként vállalt halálba. Ezer számra rongálták meg, gyújtották fel a zsinagógákat, imaházakat; gyalázták meg a zsidó temetőket, dúlták fel az ország zsidó polgárainak otthonait, és törték össze és rabolták ki üzleteiket. A pusztítást követő napokban mintegy harmincezer zsidót koncentrációs táborba hurcoltak.

Nem is olyan régen, az egyik fővárosi temető néhány sírkövén megjelent egy felszólítás, amelyik tudatja, hogy lejárt a sírhely törvényszabta „bérleti” ideje. Amennyiben a hozzátartozók nem fizetnek… A sírban nyugvók között egykori polgármesterek és egyházi méltóságok is akadtak Az „örök nyugalom” reményében eltemetettek hozzátartozóinak szembesülniük kell a ténnyel, amelyre – emlékeim szerint – az „átkosban” az óbudai temetőre kihelyezett tábla figyelmeztetett, valószínűleg a FELTÁMADUNK felirat szocialista megfogalmazásaként: „Az EÜ.Min. és a III. ker. Tanács ilyen és ilyen számú rendeletének értelmében a porladási idő 25 év”. Való igaz, kevés olyan lehetőség van a világon, mint az ókori Rómában, ahol az évszázadok során több száz km hosszúságú katakombát ástak ki.