A nemkeresztény vallások és Európa

Kérdésünk a következő: Toleránsak lehetünk-e Európában a nemkeresztény vallások híveivel szemben? Pozitív válasz esetén természetesen felmerülhet a következő kérdés: Milyen feladatokat kell vállalnunk?

1 Röviden tekintsünk vissza az elmúlt évszázadokra. Európa az iszlámot a keresztes hadjáratok során ismerte meg, így az itt élők számára csak a 12. századtól kezdve volt nyilvánvaló, hogy sajátjukon kívül más vallásos meggyőződések is léteznek. Az így felismert, tőlük különböző hit egy hatalmas, jelentősen eltérő világgal, egyúttal értékes emberi gondolkodással, művészettel és komoly filozófiai törekvésekkel ismertette meg őket. Nyugat szellemi élete az új tapasztalatok során rendkívül fellendült, a találkozásnak igen mély hatása lett. Az a puszta tény, hogy a vallásokat össze lehetett hasonlítani, serkentőleg hatott, mert saját vallásuk igazságaival kapcsolatban is kérdéseket fogalmazhattak meg: Több igazság van, vagy csak egy? Ha csak egy, akkor a mienk a helyes, a többi pedig tévedés vagy akár ördögi megtévesztés? Ha viszont több is helyes, akkor már nem is lehet egy igazságról beszélni? Egyetlen vallás lenne tehát, amely különböző szertartásokban jelentkezik? Az utolsó kérdésre különben évszázadokkal ezelőtt egy jelentős egyházi tudós, Nicolaus Cusanus pozitív választ adott: „una religio in rituum varietate”.

Kielégítő válasz mind a mai napig nincs, sőt újabb kérdések merülnek fel. Elvárhatjuk más vallások híveitől, hogy elfogadják a mi hitünk igazságait? Az igazság egyedül a mi hitünkben rejtőzik, mert ez Isten kinyilatkoztatása? Vajon jogosan ragaszkodunk ahhoz, hogy a keresztények mindenütt szabadon hirdethessék az igét? Szabad-e erőszakot alkalmaznunk ott, ahol a hit hirdetése akadályokba ütközik? Jogos-e az igény, hogy egyedül saját hitünket tartsuk igaznak, amelyet lelkek üdvössége érdekében egész népünkre, sőt a világ népességére is rá lehet kényszeríteni? Vagy le kell mondanunk minden nem szellemi fegyverről, a világi hatalmak segítségét is beleértve – amint ezt Assisi szent Ferenc állította –, és kizárólag békésen hirdethetjük meggyőződésünket?

Korábban a máshitűeket szokás volt pogányoknak nevezni, eretnekek pedig azok voltak, akik a hit egyházi irányadó elveitől eltértek. Mindkét táborral kapcsolatban felmerül a döntő kérdés: erőszak vagy türelem? Politikai és minden egyéb eszközzel győzni kell-e hitünk ellenfelei felett, vagy pusztán szavakkal, igehirdetéssel, bizonyítással és szeretettel szabad közeledni hozzájuk?

Ezekre a kérdésekre megfelelő választ az újszövetségi Szentírás nyomán a keresztények hite adhat. Ebből elsőként azt tudjuk meg, hogy a korai keresztény igehirdetők életüket kockáztatták, de nem szálltak szembe az erőszakkal. Az igazságot vállalni akkor a vértanúságot is jelenthette. Más volt a helyzet akkor, amikor nem csak a Hegyi beszédet szem előtt tartó tanító, hanem a hívő keresztények puszta léte is veszélyben forgott. Erőszakot ugyanis nem csupán a keresztény egyházak alkalmaztak, vagy legalábbis tettek lehetővé, hanem az iszlám és az eretnekek is.

A történelem tanúsága, hogy a vallásháborúk együtt jártak a szellemi téren folytatott vitákkal, s bár a türelem gondolata elméletben és gyakorlatban sohasem tűnt el, hosszú időn át mégis erőtlen volt, és csak elvétve érvényesült. A 17. század során viszont újból megerősödött, majd a 18. századtól fokozatosan érvényre jutott. Ekkor került napvilágra ennek az aránylag egyszerű eszmének az igazi tartalma.

2 A hit hirdetésének ilyen, az erőszakot is magában foglaló tapasztalatai során ébredt újra a tolerancia, a türelem lehetőségének, egyúttal kérdéses jellegének gondolata. Ezen az úton ismerte meg a Nyugat Ázsia, vagyis India, Kína és Japán jelentősebb vallásait. Ezeknek a vallásoknak mélyebb rétegéről nem hajósok vagy kereskedők hoztak információt, hanem misszionáriusok, később humanista tudós kutatók, akiket a Szentírás szelleme éltetett, és akik fölfigyeltek az idegen vallásokra. A misszionáriusok, elsősorban jezsuiták, kutatni kezdték az új hitvilágot, hogy ennek ismeretében utat építhessenek a keresztény igehirdetés számára. A kínai vallások eszmevilágában a kereszténység alapelemeit vélték felfedezni, ezért arra törekedtek, hogy a hitet „kínai ruhába” öltöztetve egyfajta kínai kereszténységet hozzanak létre, hasonlóan a görög világ és a kereszténység viszonyához. A Vatikán politikája véget vetett ennek a kísérletnek, a jezsuiták teremtő kezdeményezése befejeződött. Ez a vállalkozás azonban mégis rendkívül jelentős maradt, mert először fordult elő, hogy a vallásos lét gyökereit kezdték kutatni, s a Kínában keletkezett „szent könyveket” tanulmányozták. Az alapos tanulmányok révén Európa megismerkedhetett Kína vallásos hitével és gondolkodásával. A 19. és 20. század során viszont az is előfordult, hogy a kínai gondolkodás és hitvilág mélysége oly mértékben igézett meg protestáns misszionáriusokat, hogy szinte megfordították hivatásuk irányát, s mint Kína „misszionáriusai” tértek vissza Európába.

Európai tudósok két évszázados kutatómunkájának köszönhető, hogy egyre alaposabbak és gazdagabbak lettek az indiai és kelet-ázsiai vallásos világról szerzett ismereteink. Európai nyelveken igen sok szöveg jelent már meg, így akiben érdeklődés ébred, megérezheti ennek a világnak legalább leheletét.

3 Hogyan alakult ezt követően a keresztényeknek a nemkeresztény vallásokhoz fűződő viszonya? A türelem és a kapcsolatok keresése szempontjából döntő jelentősége van annak a ténynek, hogy a legtöbb vallás minden különbség ellenére toleráns, náluk föl sem merül a kérdés, hogy hogyan viszonyuljanak más vallások követőihez. Egyedül az isteni kinyilatkoztatásba vetett hitre, vagyis a Bibliára alapozott vallások hirdetik, hogy ők az igazság egyedüli birtokosai, minden többi vagy téves, vagy legalább egy alacsonyabb lépcsőfok, esetleg részigazság hirdetője. Eredeti és teljes értelemben véve tehát „mi” birtokoljuk az igazságot. Talán különösnek tűnik, de erre a biblikus alapra épít a keresztény és zsidó vallás mellett az iszlám is. Mindegyiket a kizárólagosság tudata jellemzi. Ebből a szempontból nézve nem a keresztény és nemkeresztény vallások között kell éles határvonalat húznunk, hanem a bibliai hitre épülő (keresztény felekezetek, zsidóság és iszlám) és a többi vallás között.

A buddhizmus erőszakot sohasem alkalmazott. Rendkívüli terjeszkedését sokak meggyőződésének és a tan békés úton történő hirdetésének köszönheti. Sohasem tartott igényt arra, hogy mindent bekebelezve „katolikus”, egyetemes és egységes vallás legyen. Számtalan kisebb-nagyobb, elsősorban kolostori szervezet él itt egymás mellett. A buddhizmus így különböző formákban jelent meg, új és idegen elemeket tudott magába építeni. Számukra Buddha egy a sok más Buddha-jelenség mellett, s ha más vallással találkoztak, hagyták azokat is érvényesülni. Kína buddhizmus elleni véres „vallásháborúi”, a Konfucius nevében végrehajtott erőszak mögött inkább politikai indítékok álltak, amelyek másodlagosak, a vallási gondolkodás számára teljesen idegenek voltak.

A Bibliában képviselt egyetlen hit azonban különböző nézeteket, véleményeket szült. Mindegyik azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő az igazság egyedüli birtokosa. Ez a gondolkodás vezetett a vallásháborúkhoz. Amellett, hogy ebben a vallástól független motívumoknak is jelentős szerepük volt, mindez azt is jelzi, hogy komolyan vették a hitigazságokat. Meggyőződésük szerint az egész mögött Isten kinyilatkoztatása áll. Kínában viszont egy olyan vallásos világ jött létre, ahol – mint egy hatalmas áruházban – az élet egymástól eltérő igényeinek és helyzeteinek megfelelő különböző „értékekhez” lehetett hozzájutni. Maga elé tűzött céljának megfelelően bárki buddhista bonchoz, taoista varázslóhoz vagy konfuciánus mandarinhoz fordulhatott. Hite révén mindegyikhez tartozhatott. Nem valamiféle racionális rendszert, nem dogmák tételeit vagy egyházszervezeti egységet kerestek. Ugyanez jellemezte a késő antik világot is, amikor a Római Birodalom területén több vallás találkozására került sor. Mindenki ott elégítette ki vallásos igényeit, ahol akarta. A kereszténység végül az államhatalom segítségével mindent vagy beépített magába, vagy – ha erre lehetősége nyílt – az idegent megsemmisítette.

4 A biblikus vallások között külön említést érdemel a zsidóké. Amikor Nyugat és a kereszténység egyet jelentett, s a nemkeresztény vallások a „másik oldalon” helyezkedtek el, akkor itt nem maradt hely a zsidók számára. Nem tagadható viszont, hogy a zsidók a nyugati világhoz tartoznak. Sőt, mi több, Bibliájuk révén a görög antik világ mellett a második meghatározó erőt jelentették a római világban lassan felépülő Nyugat számára. Jézus zsidó volt, nem is gondolt arra, hogy elkülönüljön a zsidóktól. Ezt kell mondanunk az őskeresztényekről is. Az újszövetségi szentírás szerzőinek nagy része, sőt valószínűleg kivétel nélkül mindegyik, zsidó volt. Ha népekben gondolkodunk, akkor az egész őskereszténység a zsidókra épült. A zsidók isteneszméje annyira hasonlít a keresztényekére, hogy gyakorlatilag azonosnak mondhatjuk. A zsidók által sokszor megélt szeretet, akárcsak áldozatkészségük, mind a mai napig oly erős, hogy mint keresztények elbizonytalanodunk: mellettük mi vajon mennyiben felelünk meg a Biblia szellemének. Ma is jogos a kérdés, hogy vajon nem inkább a zsidók élnek-e az újszövetségi keresztény elvek szerint, és kevésbé mi, keresztények. Végérvényes választ azonban erre nem tudunk adni.

A nyugati kereszténységre teherként nehezedik a múlt, a felekezetek közötti háborúk és az antiszemitizmus. Az előbbiek valóban már a múlté, ma a harc inkább a jobb állásokért és pozíciókért folyik. Az antiszemitizmus azonban még a közelmúltban is megrendítő hatalmi beavatkozásokhoz vezetett, amelyeknek zsidók milliói estek áldozatul. Sok helyen az államhatalom még ma is korlátozza zsidó polgárainak jogait. Keresztények gyakran hagyták figyelmen kívül a szeretet parancsát, amely az Újszövetség és minden idők „igazi hívei” számára alapvető eligazítást jelenthetett volna: „Szeresd Istent és felebarátodat!”. Ez egyébként már az ószövetségi könyvekben is megtalálható volt. Érdemes megemlíteni, hogy a nemes lelkű Bernát, Clairvaux szentje, szembefordult a zsidók üldözésével, és ezt tették mindenkor az igazi keresztények is.

Luther a „Zsidókról és hazugságaikról” címen megjelent írásában viszont „őszinte” tanácsokat ad a zsidókkal szemben: „Először is, gyújtsátok fel a zsinagógáikat és az iskoláikat… Másodszor, azt tanácsolom, hogy rombolják le és semmisítsék meg a házaikat… Harmadszor, azt tanácsolom, hogy el kell venni tőlük az imakönyveiket… Negyedszer, azt tanácsolom, hogy rabbijaiknak fejvesztés vagy láblevágás terhe mellett meg kell tiltani, hogy taníthassanak… Ötödször, azt tanácsolom, hogy a zsidóknak teljes mértékben meg kell tiltani a nyilvános közutak használatát… Hatodszor, azt tanácsolom, hogy tiltsák meg nekik az uzsorát, és vegyenek el tőlük minden pénzt, valamint az ezüst és arany ékszereket… Hetedszer, azt tanácsolom, hogy minden fiatal és erős zsidó férfinak és nőnek cséphadarót, baltát, kapát, lapátot, rokkát, orsót kell adni a kezébe, és hagyni, hogy kenyerüket homlokuk verítékével keressék meg… De ha attól tartunk, hogy kárt okoznak nekünk… azáltal, hogy bennünket szolgálnak, és nekünk dolgoznak…, akkor… számoljuk össze, mennyi uzsorát szívtak el tőlünk, osztozzunk meg ezen méltányosan, de utána űzzük el őket örökre az országunkból”. Amit Hitler tett, azt Luther lehetőnek tartotta – kivéve a gyilkosságot és a gázkamrákat.

Egy olyan embernek szavait, aki a német gondolkodásra és jellemre jelentős hatást gyakorolt, nem szabad közömbösen fogadnunk. Egyike azon szélsőséges példáknak, amikor a keresztény világon belül gonosz indulatok együtt jelentkeztek türelmetlenséggel és intoleranciával. Érthetővé válik, amit a 13. században a mongol kán egy keresztény szerzetesnek írt: „A tanítás, amit képviseltek, jó. De hogy egyeztethető ez össze azzal, ahogy a keresztények egymás vagy máshitűek ellen kegyetlenül harcolnak? Jobb, ha mi megmaradunk a mi istenünknél”. Ázsiának Európával szemben jelentkező gyűlölete mögött eltérő okok állhatnak, de az egyik biztosan a keresztény tanítás és a keresztények viselkedése közötti hihetetlenül nagy eltérés volt.

5 A keresztény világ magában hordozza ezt a kettősséget: a kizárólagos elhivatottság tudatából fakadó halálos ellenségeskedést és minden emberi értékhez történő szerető odafordulást. Az, hogy Nyugat ma nyitott minden emberi érték felé, talán éppen annak köszönhető, hogy az ellenségeskedést állandóan le kellett küzdenie magában. Megérteni és szeretni az idegent, a távollevőt – mindez az eltelt évszázadokban a nyugati világ alapvető magatartásává érlelődött. Ugyanakkor újabb problémák is jelentkeztek.

Amikor a türelem gondolata a nyugati világban érvényre jutott, az egyházak is kénytelenek voltak elfogadni azt, de ahhoz már nincs hatalmuk, hogy ennek érvényt is szerezzenek. Az Európán kívüli népek erőszakos megtérítése, ami a gyarmati korszak első korszakát jellemezte, véget ért. Ha a keleti államok hatalmasai megengedik, akkor a misszionáriusok békésen hirdethetik az igét, s az ott élők személyes döntésén múlik, befogadják-e azt. A nemnyugati országokhoz fűződő politikai kapcsolatokban azonban a tolerancia, az erőszakról való lemondás mellett néha rejtetten egy bizonyos megvetés is megjelent. A magasabbrendűség éreztetése azonban megakadályozza, hogy az idegen vonzódjon igazságunkhoz, hiszen azt lenézettségében meg sem értheti. A lelki-szellemi türelmetlenséggel a nyugati világ a 19. század során fordult szembe. Ez az idegen hitvilág elfogadását, elismerését jelentette: Ne ítéljetek, ismerjétek meg, s ha akarjátok, fogadjátok el! – ez a kívánság jelentkezett elsősorban a kínai és indiai vallási világgal kapcsolatban. A jó szándék azonban ezen az úton újabb tévedésekhez vezetett.

A 19. században a tudományok fejlődésével született meg a vallástörténet tudománya. A föld minden vallása az érdeklődés középpontjába került, nem csupán a nagy ázsiai vallások, hanem a természeti népek vallásai is. Terjedelmes művekben tanulmányozták, milyen formákban és milyen eszmékkel jelentkeztek és jelentkeznek a föld vallásai. Arról viszont nem szabad megfeledkeznünk, hogy még a legalaposabb tudásanyag birtokában is kívül maradunk, hiszen a mélyre hatoló tudás nem jelenti azt, hogy valóban megérkeztünk ebbe a „más” világba. A mélységeket feltáró megismerésből át kell lépni az őszinte hit lelki világába, mert csak ez jelentheti azt, hogy az ember azonosul ezzel a valósággal. Ugyanakkor megismerhetjük a világ minden vallását anélkül is, hogy hinnénk bennük. Ha viszont valamelyikben hiszünk, vagyis ennek megfelelően feltétel nélkül, teljes komolysággal éljük életünket, akkor ehhez nincs szükségünk az emberiség különböző vallásainak ismeretére.

Amikor azt a felismerést, hogy a vallásokban igazságokról és nem csodálatos dolgok múzeumáról van szó (amihez elegendő a vallásokkal kapcsolatban pusztán ismereteinket gazdagítani) a türelem belső indítéka egészítette ki, akkor újból felmerült a kérdés, hogy a vallások sokasága mögött talán egy és ugyanazon igazság rejtőzik. Sokan azt remélték, hogy átfogó felismerések alapján ez a közös és egyetemes megragadható. A 19. században olyan kongresszusokat szerveztek, amelyeken minden jelentősebb vallás képviselői megjelentek, többek között azzal a szándékkal, hogy érvényre juttassák ezt a közös igazságot anélkül, hogy a változatos formákat eltüntetnék.

Viszonylag gyorsan felismerték azonban, hogy az, amit egynek, azonosnak tartottak, az absztrakció, puszta elmélet csupán. Az igazi hitet jellemző értékek egyszerűen veszendőbe mentek. Világos lett az is, hogy a különböző vallásokban olyan életformákról van szó, amelyeket egyetlen ember sem tud egyszerre magáévá tenni. Ezek kizárják egymást – ma már remélhetőleg anélkül, hogy egymás ellen harcolnának. Az egyetemesség tudata és ez az általános nyitottság tehát minden hit teljes eltűnéséhez vezethet. Aki minden vallás közös igazságáról fogalmazott absztrakt tételeiben akart hinni, rá kellett jönnie, hogy megszűnt a hite. A közöst, az egyetemeset felfedező erő csodálatos emberi lehetőség, de csak akkor, ha az, aki érteni akarja, eleve a hit talaján áll. Ehhez viszont bele kell gyökereznie saját hitének hagyományaiba.

A türelem gyakorlása és a kapcsolatokra való nyitottság ebben az esetben lényegileg változik meg. Elsősorban felismerhetővé válik, hogy beszélhetünk az igazságot kifejező gondolatok alapvető eltéréseiről. Ez nagyon fontos. Természetesen, ami egyetemes érvényű, az mindenkinek azonos. Ez igaz a tudományos igazságokra, amelyek meghatározott dolgokkal kapcsolatban, sajátos előfeltételek és módszeres vizsgálódás nyomán állapíthatók meg, még akkor is, ha igazságértékük relatív. Ha viszont a föltétlen igazságról van szó, amelyben valaki hinni akar, s hozzá alkalmazkodva szeretne élni, azt meg szeretné valósítani, akkor ennek az az ára, hogy ezt az igazságot nem tudja másokkal racionálisan közölni, így ezek nem is lesznek érvényesek mindenki számára. Ez viszont azt jelenti, hogy a feltétlennek tartott igazság „történeti” – mint ahogy mindannyiunk létét is a történetiség jellemzi. A történetiségnek konkrét kijelentésekben és külsőségekben való megjelenése csak azon ember számára jelentkezik kényszerítő erővel, aki benne él, aki számára az örökkévaló érték itt és most, minden mást félretolva jelen van. Aki viszont ezt csak érti, annak ez a megjelenés puszta lehetőség, egy a sok közül, tehát történeti szempontból relatív. Ha az igazsággal kapcsolatban ezt a különbséget nem tartjuk szem előtt, akkor vagy absztrakt, üres, talajtalan világban mozgunk, vagy fanatikussá válunk, és kiközösítjük, elítéljük a más véleményen lévőket.

Ezen felismerés alapján viszont egy második követelményről sem szabad megfeledkeznünk. Meg kell hallgatnunk a másik embert, mondja el, hogyan lett hívő, próbálja felmutatni hitének igazságait. Ha a hit tartalmának egyetemes érvénye hiányzik is, az általánosan érvényes emberi kapcsolatok működhetnek. Történeti sokszínűségünk ugyanis – úgy tűnik – közös gyökérből táplálkozik. Ez az az alap, az a mindent magába foglaló háttér, amely mint közös őseredet egymáshoz kapcsol bennünket. Ha nem tudjuk a másikat szeretni, nem tudjuk a felénk irányuló szeretetet viszonozni, akkor bármilyen nyitottnak mutatjuk magunkat, hamis a más vallásokra irányuló figyelmünk. Külsőségekre vonatkozik csupán, ezért értéktelen. Ha viszont a végső közös háttérbe, a közös alapba fektetett igény elevenen él bennünk, akkor ez sajátos nyugtalansághoz vezethet bennünket. Ez esetben a puszta történeti jelenlétünk nem jelenthet számunkra végső megnyugvást, hiszen ahhoz, hogy saját magunkat mélyebben megértsük, hozzátartozik a másik embernek, az „idegennek” megértése is. Határozott keretekbe épülő történeti létünk arra serkent bennünket, hogy ezzel kapcsolatos gondolatainkat és tetteinket mindig vizsgáljuk felül. Egy másik, egy idegen világ iránti érdeklődés kiszakíthat bennünket saját szűk világunkból, s lassan fölismerhetjük emberi létünk mélyebb összefüggéseit.

 

KARL JASPERS

Fordította: Dévény István