A közelmúltban egy kerekasztal-beszélgetésre kaptam meghívást. A téma érdekesnek tűnt, talán fontosnak is. Azzal, hogy ki a meghívó, vagy az illető(k) melyik szekértáborba sorolható(k), nem szoktam foglalkozni (hiszen akkor alig mehetne már valahová az ember), ha velem vagy álláspontom kifejtésével szemben nem támasztanak feltételeket, és a tisztességes párbeszéd lehetőségét biztosítják. Úgy tűnt, erről az oldalról rendben van a dolog, ezért igent mondtam.
A közelmúltban egy kerekasztal-beszélgetésre kaptam meghívást. A téma érdekesnek tűnt, talán fontosnak is. Azzal, hogy ki a meghívó, vagy az illető(k) melyik szekértáborba sorolható(k), nem szoktam foglalkozni (hiszen akkor alig mehetne már valahová az ember), ha velem vagy álláspontom kifejtésével szemben nem támasztanak feltételeket, és a tisztességes párbeszéd lehetőségét biztosítják. Úgy tűnt, erről az oldalról rendben van a dolog, ezért igent mondtam.
Néhány nappal a rendezvény előtt egy katolikus újságíró szemrehányást tett: hová süllyedtem, hogy olyan társaságba megyek, akik között volt munkásőrök, állambiztonsági tisztek és egyéb kommunista káderek vannak. A figyelmeztetés zavarba hozott. Szép, szép a nyitottság és dialóguskészség, de azért ennek is van határa. Azokkal üljek egy asztalhoz, akik egy egyházüldöző rendszert hoztak létre, tartottak fenn, és amely ellen valaha én is oly elszántan küzdöttem és cikkeztem? Azok elvbarátaival, akik írásba adták, hogy nem kívánatos személy vagyok, és nem engedtek vissza Magyarországára?
Végül is úgy döntöttem, hogy ha már elfogadtam a meghívást, nem mondok nemet, a beszélgetésen viszont nem teszek lakatot a számra. Újságíró ismerősömnek pedig ezt írtam: „Tudod, én sohasem válogattam meg, hol mondom el, amit helyesnek tartok. Ha a vámosok és utcanők hívnak, oda is elmegyek. Mennék én a farizeusok közé is, de ők már nem hívnak.”
A rendezvényen a jelenlévők arcát fürkésztem bizalmatlanul, hogy vajon melyikük lehet egykori vérszomjas munkásőr, embernyúzó kommunista vagy esetleg egy engem felügyelő állambiztonsági tiszt. Csak az idősebbek jöhettek szóba, ők viszont tiszteletteljesen végighallgatták a beszélgetést, ezt követően pedig élénken érdeklődtek a vallás és egyház dolgairól. Az volt érzésem, hogy a hozzászólók az egyház iránti bizalom és fenntartás között ingadoznak, mintha nem tudnák eldönteni, melyik is a helyénvaló.
A találkozó vége felé egy idős hölgy jelentkezett szólásra. Elmondta, hogy szüleit és családját elpusztították Auschwitzban, de ő túlélte a holokausztot, majd visszatért Budapestre. A háború alatt egy katolikus plébánián kaptak segítséget. A haláltáborból való hazatérése után ezért bizalommal kereste fel ezt a plébániát, ahol újra szeretettel fogadták, ő pedig részt vett a plébánia életében, még katolikus hittanra is járt. Mennyire más most a helyzet! A jelenlegi katolikus plébános kinézi, és a plébánia közössége is érezteti vele, hogy ő egy nem odavaló zsidó. Ez a közösség viszont, mutatott az egybegyűltekre, befogadta, és mennyire örül, hogy itt most újra vallásról és a katolikus egyházról beszélgethetünk. Ez a régi emlékeket idézi. Szavaiban nem volt semmi szemrehányás, csak egy kis szomorúság és még több hála, hogy itt és most jelent lehetett, és még őt is meghallgattuk.
Néhány másodpercig meg sem tudtam szólalni, csak ültem némán, magamban megszégyenülve, és szembe jutott Jézus példázata az irgalmas szamaritánusról.
Wildmann János