Egyházfórum

1938. november 9-ének éjszakáján került sor – apropóként felhasználva ehhez Herschel Feibel Grynszpannak a párizsi német követségi titkár elleni november 7-i merényletét – a náci rendszer mindaddig legbrutálisabb zsidóellenes fellépésére. A pogrom során több száz zsidó embert gyilkoltak meg vagy kergettek az önként vállalt halálba. Ezer számra rongálták meg, gyújtották fel a zsinagógákat, imaházakat; gyalázták meg a zsidó temetőket, dúlták fel az ország zsidó polgárainak otthonait, és törték össze és rabolták ki üzleteiket. A pusztítást követő napokban mintegy harmincezer zsidót koncentrációs táborba hurcoltak.

Nem is olyan régen, az egyik fővárosi temető néhány sírkövén megjelent egy felszólítás, amelyik tudatja, hogy lejárt a sírhely törvényszabta „bérleti” ideje. Amennyiben a hozzátartozók nem fizetnek… A sírban nyugvók között egykori polgármesterek és egyházi méltóságok is akadtak Az „örök nyugalom” reményében eltemetettek hozzátartozóinak szembesülniük kell a ténnyel, amelyre – emlékeim szerint – az „átkosban” az óbudai temetőre kihelyezett tábla figyelmeztetett, valószínűleg a FELTÁMADUNK felirat szocialista megfogalmazásaként: „Az EÜ.Min. és a III. ker. Tanács ilyen és ilyen számú rendeletének értelmében a porladási idő 25 év”. Való igaz, kevés olyan lehetőség van a világon, mint az ókori Rómában, ahol az évszázadok során több száz km hosszúságú katakombát ástak ki.

Zárt és véges földi világunk kőkemény valósága, hogy a dolgok mind jobban és jobban összefüggnek egymással. Ugyanakkor, ez az egyre inkább hálózati rendszerben működő világ, még mindig túl nagy és tágas ahhoz, hogy pontosan előre …

Egy albumot lapozgattam. A görög-római kor művészeti emlékeit nézegettem, és gyönyörködtem a márványba vésett szép emberi alakokban. Ezután a városi rendelőintézetbe kellett mennem egy kontroll-vizsgálatra. Órákig nézhettem a kezelésre váró beteg embereket; fiatalokat és öregeket. Egy közös vonásuk volt: kiábrándító ellentétei voltak annak, amit a művészek ideálisnak gondoltak. Elhízott vagy csont-bör sovány, sántító, krákogó, vaksin tapogatózók sokaságával, nagy sérülések és törések nyomait viselőkkel találkoztam. Nemcsak az ókor istenábrázolásaiban, hanem korunk művészetében is más számít tökéletesnek. Megszoktuk, hogy a filmek és tv-játékok szereplői közül is azonnal ki tudjuk válogatni a jóravaló, pozitív hősöket a nyilvánvalóan gonosz rosszarcúak közül. Közfelfogás, hogy az emberi tökéletesség legfőképpen a testi megjelenésben nyilvánul meg. E szemlélet túlzó változata, hogy reklámfigurákként vagy rosszabb esetben pusztán adható-vehető portékaként állítják elénk a szépeket, és tartják szemünk elől eltakarítandó szemétnek a rokkantakat, hajléktalanokat, fogyatékosakat.

1973–74-ben a Magyarországi Metodista Egyház lelkészeinek és theológiai hallgatóinak mintegy fele felmondta az egyházuk és a korabeli diktatórikus államhatalom közötti langyos együttműködési konszenzust. Az időközben rangos egyházpolitikai fejleménnyé duzzadó elégedetlenség legfontosabb mozzanatát az képezte, hogy az Iványi Tibor lelkész körül csoportosuló lázongók ellentmondtak a küszöbön álló egyházvezetői választásnál megkövetelt pártállami intervenciós igényeknek. A korabeli egyházpolitikai palettán szerfelett szokatlan fellépés következménye pedig az lett, hogy a rebelliseket, a velük együtt tartó gyülekezetekkel együtt, 1974-ben – állami sugallatra és segédlettel – kirekesztették az „anya”-egyházból. A „távozók” egy új közösséget hoztak lére, az ugyancsak metodista hitelveket követő Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget (MET), amelyet hosszú küzdelmek (éveken át tartó bírósági, rendőrségi, közigazgatási és egyéb állami zaklatások) árán 1981. október 1-én az immár oszlásnak induló korabeli diktatúra új, önálló egyházi szervezetként ismert el.