Zárt és véges földi világunk kőkemény valósága, hogy a dolgok mind jobban és jobban összefüggnek egymással. Ugyanakkor, ez az egyre inkább hálózati rendszerben működő világ, még mindig túl nagy és tágas ahhoz, hogy pontosan előre lehessen látni vagy kiszámítani a történéseket (lásd a mindent felforgató „arab tavaszt”). Eluralkodik tehát a kiszámíthatatlanság, ami egyben azt is eredményezi, hogy csak azok az országok, társadalmak, intézmények lesznek életképesek (és egyben sikeresek), amelyek megfelelő és jól képzett humán erőforrással rendelkeznek ahhoz, hogy gyorsan felismerjék, elemezzék, és hatékonyan lereagálják a váratlan eseményeket. Ennek érdekében zajlik az „agyelszívásnak” nevezett folyamat, amelynek most már Magyarország is az áldozata lett. A közhelyszerűen „megmozdíthatatlannak” vélt magyar ifjúság megmozdult, és elmegy, aminek a következményei csak évek múlva válnak majd ténylegesen érzékelhetővé. Ezt a mai fiatal, hiányos tudással rendelkező és csekély humán értéket felmutató politikus titánok meg fogják érni; szembesülnek majd döntéseik és az általuk elindított folyamatok következményeivel.
Természetesen nincsen ez másként az egyházban sem. Hazai viszonylatban nagyon jól érzékelhető, hogy a magyar katolikus egyház számára egyszerűen feldolgozhatatlan az az újszerű folyamat, amelyet Ferenc pápa megválasztása a Vatikánban és a világegyházban elindított. A Kádár-korszakban intézményesített kontraszelekciónak, illetve a „hanyatló Nyugat” utóbbi fél évszázadban kidolgozott teológiai eredményei elutasításának mostanra beérett a gyümölcse. A két malomkő közé szorult magyar katolikus egyház elkezd lassan őrlődni. Előbb-utóbb ugyanis mindenképpen választania kell Ferenc pápa katolicizmusa és egyházfelfogása, illetve a KDNP által megtestesített politikai hungarikum-katolicizmus között (hogy az antiszociális „nemzeti-kereszténységről” ne is beszéljünk). Annál is inkább, mivel a kettő között a távolság lassan-lassan már fényévekben mérhető. Ugyanakkor a helyzetet bonyolítja, hogy az egyház működését mindinkább az állami pénzforrások lélegeztető gépe biztosítja. Amennyiben ezt lekapcsolják, ha agyhalál nem is, de komoly működési zavarok azonnal bekövetkeznek.
Az összefüggések és a kényszerhelyzet most válnak igazán érzékelhetővé. Ferenc pápa ugyanis 2014 októberére rendkívüli lelkipásztori (pasztorális) püspöki szinódust hívott össze (ennél már csak a zsinat bír nagyobb jelentőséggel), amely a család problematikáját tárgyalja meg, és ahol vélelmezhetően téma lesz az elváltak és újraházasodottak kérdése is. Az elmúlt közel fél évszázadban csak kettő ilyen volt (1969-ben és 1985-ben). Az sem elhanyagolható véletlen, hogy a szinódus bejelentésének napján a németországi freiburgi egyházmegye is közzétette: reflexiót kezdeményez az újraházasodott elváltak szentségekhez való járulásáról. Ez természetesen mindenekelőtt a szentáldozást érinti.
Nagy kérdés, hogy a magyar katolikus egyház miképpen akar és képes ezekben a gondolkodási folyamatokban részt venni? Kommunikálja a történéseket, vagy pedig csak lereagálja és kommentálja – több-kevesebb hozzáértéssel – azokat? Feltéve, hogy a terepet nem engedi át, tehetetlensége tanúbizonyságaként, a semmiféle értékelhető teológiai tudással nem rendelkező, de kőkemény klerikális gondolkodást megtestesítő, önmagukat a „keresztény hagyomány” szakembereinek tekintő „katolikus értelmiségieknek”. Egyáltalán: rendelkezik-e a magyar katolikus egyház azzal a humán erőforrással, amely képes jelenlegi periferikus helyzetéből kimozdítani? Továbbra is passzív, halk szavú elszenvedője lesz, vagy inkább aktívabb szereplője akar lenni a történéseknek? Ezt kell végeredményben az egyházi vezetésnek eldöntenie!
Jakab Attila