Egyházfórum

2013. augusztus 1-én lépett életbe a módosított egyházügyi törvény. Köztudott, hogy az alig két éve elfogadott eredeti változat nem állta ki az alkotmányosság próbáját. A kormánypárti képviselők feltehetőleg úgy vélték, jó munkát végeztek, ezért néhány napon belül lényegi változtatás nélkül újra elfogadták a jogszabályt. Több hazai és külföldi szervezet azonban továbbra is aggályosnak találta, hogy politikai alapon születik döntés arról, mely vallási közösségek kapják meg a jelentős privilégiumokkal járó egyházi státuszt. Az Alkotmánybíróság idén februárban ismét megsemmisítette a törvény azon rendelkezéseit, amely szerint a Parlament dönthet egy vallási közösség egyházként történő elismeréséről, kizárva a jogorvoslat lehetőségét. A Fideszes és a KDNP-s képviselők azonban érdemi egyeztetés helyett – immár a negyedszer – az alaptörvény módosításához folyamodtak: alkotmányba emelték a vitatott passzust, kizárva ezzel az Alkotmánybíróság további vizsgálódásának lehetőségét.

 Mottó: „Boldog ember az, aki (…) csúfolódók székében nem ül.” Zsoltárok 1:1

Az elmúlt napokban számos alkalommal megjelent a médiában Ferenc pápa homoszexuálisokra vonatkozó kijelentése: „ki vagyok én, hogy ítélkezzem”. Az ilyen típusú beszéd nem csupán azért hangzik furcsán, mert pápa ilyesmit még nem nagyon mondott, hanem azért is, mert hazánkban inkább gúnyolódó, lenéző kontextusban emlegetik a homoszexuálisokat.

Végiggondoltam, hogy ez utóbbi jelenség hova „fejlődött” és mennyire burjánzott el mifelénk. Lássuk!

Gondoljunk Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott kijelentésére arról, hogy „a Nemzeti Színház nem a buzikról fog szólni”. Őt Kosa Lajos, a kormányzó párt egyik alelnöke követte, amikor a Nemzeti Színház új igazgatóját azzal búcsúztatta, hogy „túlságosan meleg helyzet” esetén visszavárják Debrecenbe. Később pedig egy miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt vette védelmébe ezeket a megnyilvánulásokat. És ha ez nem volna elég, eszünkbe juthat, hogy a Balog Zoltán vezette Emberi Erőforrások Minisztérium Arany Érdemkereszttel tüntette ki Petrás Józsefet, a Kárpátia zenekar énekesét, aki koncertjein kiabálva osztja meg a homoszexuálisok kihalását vizionáló gondolatait.

A képrombolás nem azokról szól, akik napjainkban egyre szaporodó számban, öncélú vandalizmussal teszik tönkre a hasznos és szép alkotásokat, hanem az egyház történetének mintegy másfél ezer éve kezdődött, szomorú, véres eseményéről.

Mi a lelkiismeret? Mértékadó meghatározások szerint:

„A lelkiismeret az a alaptapasztalat, amelyben az ember felfogja a jóként felismert valóság kötelező erejű követelményét. A lelkiismeret tehát az ember felelősségvállalásának előfeltétele.” (W. Beinert szerk., A katolikus dogmatika lexikona, Vigilia, Budapest, 2004, 436).

Jártamban-keltemben az egyre több üresen álló üzlethelyiség némelyikének poros kirakatüvegén mind gyakrabban leszek figyelmes pökhendien kérkedő feliratra „Hamarosan itt nemzeti dohánybolt nyílik!”. Nem csak azért kapom fel a vizet, mert nem ritkán valamelyik megszokott, kedvelt kereskedőmnek mondtak fel a „nemzeti dohánybolt” javára – bio-élelmiszerboltnak, kedves hölgyek helyes kis divatbutikjának – hanem mert nem értem az egészet: hát nem visszaszorulóban a dohányzás, ugyan bizony napjaink emberének egyik közérdekű megregulázása talán nem a dohányosok közös légterekből való mind teljesebb kiszorításában áll? Talán bizony nemzeti ügy, netán nemzeti „sport” lesz mostantól a dohányzás, miként a pálinkafőzés? A végén még a kissé divatjamúlt nevű Csongor-szivart mostantól Patrióta-rakétának fogják hívni, amelyből jóravaló magyar hazafinak illik naponta elpöfékelnie egyet: jól láthatóan, valamelyik kónya bajszú elődünk szobrának tövében. De a jó üzletmenet érdekében talán hazafias tubákos-pipás-burnótos-cigarétlis klubok fognak nyílni, a hazafias öltözetek között pedig megjelenik a patrióta-szmoking. Kirívóan hazafiatlan cselekedet lesz a máshol vásárolt dohányáru, a külföldről behozott egy-két karton füstölnivaló … lehet, hogy kizárólag „nemzeti”, honi gyártású márkákat lehet majd kapni???