Kultusz a pénz körül: pecsenyesütőnyárs és obulus

Voltaképpen honnét is származik a tőke pusztító és félelmet keltő hatalma? Az európai pénzügyi válság nyilvánvalóvá teszi, mily elengedhetetlenül szükséges a gazdasági felvilágosodás, miként az is, hogy megfosszuk a pénzt mitológiájától.

Európa az utolsó megálló. Miután a huszadik században két világháborún át katasztrófába torkollott a nemzet beteges abszolutizálása, az ötvenes évektől fogva az európai államszövetséget nemzetek feletti térség gyanánt hozták létre – először gazdasági, majd mindinkább politikai értelemben. Lépésről lépésre valósággá lett a nyugati kontinensen való békés együttélésről szőtt álom. A kilátás, hogy az európai belháborúknak tartósan vége lesz, vágyakozás tárgyává tette az „öreg” földrészt. „Rodzinna Europa” („Otthonos Európa”, magyarul Családias Európa) – ezt a címet adta egyik könyvének Czeslaw Milos (1911–2004), lengyel költő és a kaliforniai Berkeley-ben oktató szlavista.

A második világháborút megelőzően is megvolt a művelt emberek körében az európaiság utáni vágyakozás. Amikor a Habsburgok monarchiája 1918-ban összeomlott, Hugo von Hofmansthal (1874–1929) osztrák író így írt Carl Jakob Burckhard (1891–1974) svájci diplomatának: „Szülőföldem megtartottam ugyan, hazám viszont nincs már egyéb, mint Európa”.

Hofmannsthal egyetlen reménysége a nemzetek fölötti Európa gondolata volt, mutatott rá Adam Zagajewski lengyel író és esszéista a „Sinn und Form” című folyóiratban (2011/1.). A bécsi költő hatalmas, különféle népekben bővelkedő kultúr-panorámát élt meg a Habsburg birodalomban. Példának okáért: a spanyol udvar tradíciói a hozzá tartozó festőkkel és költőkkel – Velázquez és Goya, Calderón és Cervantes – találkoztak ott erőteljes német áramlatokkal, mindezt pedig itáliai zseni és szláv eredetiség gazdagította. „Miként vélekedne vajon Hofmannsthal a brüsszeli és strasbourgi szócsatákról? Ráismerne-e saját Európáról alkotott látomására? Kiábrándult lenne, méghozzá teljes joggal?” tette fel a kérdést Zagajewski. „Na és mit mondhatnánk neki minderre? Azt, hogy éppenséggel ebben állana az utópia és valóság közötti szakadék? Kénytelenek lennénk visszaküldeni őt a szomorú, avagy az arany húszas évekbe, vissza könyvtára mélyére? Vagy be kellene ismernünk, bizony, ez már csak így van: folyton folyvást újra kell gondolnunk és teremtenünk Európát annak érdekében, hogy ne pusztán szabadkereskedelmi övezet legyen.”

  

MEGMENTSÜK-E AZ EURÓ-EURÓPÁT?

Európa vajon még ma is az utolsó támasz? Európa vajon egyesíti-e az államokat, vagy inkább csak néhány ország tartja össze Európát – tisztán gazdasági indítékokból? Joggal vagy sem – az európai polgárok egyre bizalmatlanabbak az európai projektummal szemben. A pénzügyi válság, amely olyan adósságválsággá éleződik ki, melyet a jövendő nemzedékekre terhelnek rá, úgy tűnik, jelentős szerepet játszik az említett megítélésekben. Mielőtt 2007 nyarán elkezdődtek a világviszonylatban vett banki-pénzügyi és gazdasági kavarodások, Németországban mindössze a lakosság 26 százalékának voltak kétségei az Európai Uniót illetően. 2012 novemberében már 59 százalék volt bizalmatlan az államalakulattal szemben. Franciaországban ötévnyi válságérzet során 41 százalékról 56-ra növekedett az elégedetlenség, Olaszországban 28-ról 53-ra, Spanyolországban pedig 23-ról egyenesen 72 százaléknyira.

Úgy tűnik, mintha az állandó, pénzről, fenyegető inflációról, államoknak és bankoknak, valamint a leggazdagabbak spekulációs üzleteire adandó segítségről szóló beszéd oda vezetne, hogy az emberek bosszankodnak és félnek. Hovatovább egyik-másik politikus is attól tart, hogy valamely ország kilép az euróövezetből, hogy összeomlik a valutaunió, hogy visszatérnek a lírához, a német márkához és a frankhoz. Claus Hulverscheidt és Stefan Kornelius újságíró a Süddeutsche Zeitung április 25-i számában ama sejtelmének adott hangot, hogy Berlinben és Párizsban szűk körben már réges-rég végigjátszották az összes lehetséges forgatókönyvet. „Ha csak a dolgok tisztán elvont és tisztán technikai oldalát nézzük, úgy hisszük, valamennyi kérdésre megvan a válaszunk. A kancellári hivatal és a pénzügyminisztérium válságmenedzsereiben azonban él a balsejtelem, hogy a valóság nem szimulálható: jóval inkább annak óriási a valószínűsége, mondják, hogy az euróövezet szétesése káoszba torkollnék.”

Ráadásul az éveken át tartó európai és világméretű pénzügyi szerencsétlenség miatt újra terjedőben a régi gyanú, hogy a pénz megrontja a jellemet. „A pénz erkölcstelenné tesz?”, tette fel a kérdést a „Die Zeit” című hetilap április 25. kiadásának címlapi cikkében. Wolfgang Huber teológus és a Németországi Evangélikus Egyház korábbi tanácselnöke „A roppant bálvány, a pénz” című beszélgetésben a következőket nyilatkozta, részben a „Hoeneß-ügyre”² való tekintettel: „A vállalkozói tevékenységre szüksége van a társadalomnak, ennél fogva etikusnak tekinthető. Mindazonáltal az ilyen tevékenységnek mindenkor a közjóra kell irányulnia, sohasem csupán a saját haszonra és az önérdekre. Végzetes hatással jár, ha a kockázatot elválasztják a felelősségtől. A szabadelvű rendszer saját magát teszi tönkre, ha embereket felelőtlen tevékenységre invitál.”

Egyre nyomasztóbban tolul fel a kérdés, hogyan is került a világba a pénz ötlete, amely annyi bajt hozott, honnan ered a még több pénz utáni telhetetlen sóvárgás? Miként lehetséges, hogy az emberek nem képesek kiszabadítani magukat a tőke fenyegető összefüggéseinek szövevényéből – még azok sem, kik hetykén kijelentik, nekik aztán mit sem jelent a pénz? Miért veszélyeztetjük a béke zálogát jelentő Európa összetartását azzal, hogy a pénznek egyre nagyobb helyi értéket tulajdonítunk? Úgy tűnik, mintha az ember intuitíve valami egzisztenciálisat, magasabb rendűt kötne a pénzhez – talán még valami üdvözítőt is. Istenné lett a pénz. Az is igaz, hogy a Mammon bálványozása nem új keletű.

 

AZ OSTYA ÉS AZ ÉRME

„Gazdaság és vallás között szoros rokonság van”, magyarázza Jochen Hörisch mannheimi germanista. „Az, hogy a piactér az imaház a templom vagy a mecset mellett van; hogy az olyan fogalmak, mint a vásár, bevétel (váltó), hitel, adós, hitelező …, szövetség és eskünyilatkozat gazdasági-vallási kettős értelemmel bírnak; hogy a pénzverés az imahelyeken vette kezdetét; hogy a nagy bibliai elbeszélések a helyes és helytelen gazdálkodás körül forognak; hogy Karl Marx, Max Weber és Walter Benjamin nem jártak egészen rossz úton, amikor a pénzforma teológiai buktatóiról, a nyugati kapitalizmusnak a protestáns aszkézis szelleméből való születéséről vagy a ’kapitalizmusról mint vallásról’ szóltak; hogy az olyan kapitalizmusellenes mozgalmak, mint a kommunizmus, maguk is oly vallássá lettek, melyek tömeges önfeláldozást váltottak ki, valamint az arra való hajlandóságot, hogy másokat egy földi mennyországot feltételező megváltás érdekében áldozzanak fel – nos hát, mindennek azért időközben híre ment a köztudatban.”

A gazdaságosságnak a vallási aktusokkal való összefüggése réges-rég bevonult az irodalmi alkotásokba is. A már említett Hugo von Hofmannsthal „Akárki” című színdarabjában az adós felesége így beszél a címszereplőhöz: „S a Mammon előtt úgy hajtod le főd / Akár a tabernaculum előtt.” Mire Akárki közömbösen így válaszol: „Én megtisztelem azt, kinek kijár / Mert a hatalmast megbántani kár.” (Kállay Miklós fordítása). Mindez példaszerűen rávilágít, mily erőteljes hasonlóságok állnak fenn „ostyák és pénzérmék” között – érvel az irodalomtudós Hörisch, aki úgy véli, színdarabjával Hofmannsthal ama történelmi kapcsolatokat és kölcsönös vonatkozásokat, egymásra utalásokat tükrözi vissza, amelyek „Isten és pénz, úrvacsora és fizetési forgalom, ostya és pénzérme” között állnak fenn. Vallás és gazdaság tényleges céljai szerinte azonban alapvetően különböznek egymástól. Míg a vallásosnak „megváltásra rögzült” krédója a túlvilágra függesztett pillantással kerül kimondásra, addig – véli Hörisch – a gazdaság „immanencia-affinitású krédója”, tehát a földi dolgokra irányuló hitvallás egyes-egyedül a bevételre (váltóra) irányul a megváltás helyett.

 

ÁLDOZATI ÁLLATVÁSÁR – ÜDVÖSSÉGÉRT CSERÉBE

Jean-Pierre Baudet francia filozófus „Opfern ohne Ende (Áldozni vég nélkül)”című könyvében kultusz, vallás és ökonómia között nem csupán külsődleges kapcsolatot lát. A két szféra kölcsönös befolyásolását szerinte „olyan közös eredetre” lehet visszavezetni, mely mindenekelőtt materiális, gazdasági gyakorlat volt. A pénz kezdetei a vallási kultuszban találhatók. „Lehetetlen, hogy a kultuszban a vallás, modern értelemben véve, elkülönült szféraként uralkodhatott volna: pontosan ez az a megkülönböztetés, amely nem létezett… Amennyiben mindenképp meg akarjuk tartani a megfogalmazásban benne lévő modern különbségtevést, úgy legjobb esetben azt mondhatjuk, a vallás gazdasági eljárásokat talált fel, befolyásolt, rendszerként koordinált és indított útjára, illetve karolt fel.” A pénzérme kezdetén a kultusz állott: az áldozat vallásos végrehajtása, amihez az embernek áldozati állatokat kellett vásárolnia. Pénzt a lélekért, anyagot az üdvözülésért.

Baudet az áldozatot az istenekkel való tárgyalás ősrégi formájaként ábrázolja. Valamilyen értékes dolgot adtak oda, hogy elnyerjék az isteni jóindulatot. Saját aggodalmaikat és bűnüket a feláldozandó bűnbakra hárították, hogy ők maguk újból bűntelenek, istennek tetszők, „hitelképesek” legyenek. Baudet szavaival: „Alapvonalaiban az emberiségnek oly típusa jött létre már itt és ekkor, mely csak sokkal később fog eljutni a tőkéhez és az áruhoz azoknak kifejlett formájában. Az áldozat volt a vallás nagy iskolája, ugyanakkor viszont a kalkuláció, a csere, a kereskedelem, a munkamegosztás, a materiális szimbolika nagy iskolája is, sok területen pedig a tisztességtelenségé.”

 

SZÍVESSÉGEKÉRT OBULUST

Baudet szerint egy radikális kapitalizmusbírálat kiindulópontjául Paul Lafargues (1842–1911) francia orvos és szocialista 1887-ben megjelentet „Die Religion des Kapitals” (A tőke vallása) című pamfletja szolgál. Ebben ugyanakkor a valláskritika is megjelenik. Lafargues azt kifogásolja, hogy a tőkéből kiindulva értjük meg a vallást, ahelyett hogy megfordítva tennénk. „Vallás és gazdaság modern korra jellemző megkülönböztetését (a ’szellem’ és az ’anyag’ közötti különbségtevést) visszamenőleg oly sikeresen vetítették a múltba, hogy aligha akad olyan történész, akinek eszébe jutna, hogy bármi mást írjon, mint ’A gazdaság történetét’ vagy ’A vallások genealógiáját’. Egyes egyedül a Baudet által részletesen bemutatott marburgi filológus és alkotmányjogász, Bernhard Laum (1884–1974) volt az, aki már 1924-ben „Heiliges Geld” (Szentséges pénz) című könyvében az áldozat gyakorlata alapján ábrázolta a pénz fejlődése és a gazdasági gondolkodás útját. Akkor tehát ősrégi vallási eljárások is vétkesek a határtalan turbókapitalizmusban, szintén felelősek volnának a pénz csábító hatalmáért?

Laum szerint kétségtelen kapcsolat áll fenn az értékmérő, tehát a pénz, valamint a bemutatott áldozatok között. Szerinte történeti nézőpontból nyilvánvaló, hogy az áldozat volt előbb a pénznél, tehát hogy az áldozat az eredeti tényező, és hogy a mértékek a kultuszból nőttek ki. „Ennél fogva az áldozat szolgál kiindulásunk alapjául.”

Laum kifejtette, hogy a Homérosz-korabeli Görögországban az áldozati adományok háztartási javakból álltak. „A kultuszban tehát egyfajta megítélés zajlik, a háztartási javaknak egyfajta értékelése; a ’kiválogatott’ jószág áldozati adománynak számít”. E ponton lesz szerinte nyilvánvaló, hogyan jött létre a kultusz közegében a gazdasági gondolkodás. Úgy véli, olyan tisztviselőket kell elképzelnünk, kik az állam megbízásából az áldozati állatok minőségellenőrzését végezték. A szarvasmarhából kultuszvaluta lett. „A megfelelő áldozati állatoknak a csordából való kiválasztása a gazdasági gondolkodás első aktusa. Az ugyanahhoz a fajtához tartozó állatokat összehasonlítják egymással, és ismertetőjegyeik összehasonlításából normáltípust teremtenek”, további állatok minőségét, értékét immáron ezen mérték. Laum úgy vélte: „Alapos okom van rá, hogy kimondhassam azon általános tételt, hogy a kultuszban, nem pedig a kereskedelemben, amely semmiféle tipizálást nem ismer …, vette kezdetét a javak értékelése.”

Laum igen szemléletesen érvelt két olyan példa alapján, melyeket az etimológiából, a szókutatásból vett. A görög nemein szóhoz, amelyiknek jelentése „szétosztani”, „kiosztani” tartozik a nomos, törvény főnév. Később állami törvényeket jelöltek, általános értelemben, ezzel e szóval – állítja Laum. Eredetileg azonban „az elosztási rendet” – közelebbről a kultusz-törvényt nevezték meg vele. Itt az áldozati adományok kiosztásáról volt szó. „A szakrális Nomos-ban rejlenek az állami valuta kezdetei; mert itt állapít meg az állam legelőször valamely jószágot, itt szavatolja annak minőségét, és ez az állam által meghatározott és szavatolt jószág érvényes fizetőeszközül szolgál.”Az államnak szüksége van létezéséhez az istenségek jóindulatára. Az államnak isteneihez való viszonya jogi viszony volt. Következésképp az állam részéről meghatározott jószág jogilag érvényes fizetőeszközül szolgálhatott a pénznek üdvösségért való szent cseréjéhez.

A görög állami béke szempontjából – az áldozati ünnepségek mellett – nagy jelentősége volt a bőséges ünnepi lakomáknak, amelyek során az ember közösen heverészett és bor és hús mellett megtanácskozta a politika ügyeit. Már a homéroszi időkben hosszú nyársakon sütötték a húsdarabokat. „Ahogy az étkezés hozzátartozott az áldozathoz, úgy az obeloi (nyársak) is az áldozati tartozékokhoz”, mutatott rá Laum. Később aztán a legismertebb görög pénzérme-egység az obolos volt. „A pénzérme tehát egy (adott) nyárs helyébe lépett”, és így kapta az obolos nevet, amely napjainkban obulus néven ismert: csekély adományként valamely szívességért cserébe.

„Persze továbbra is tisztázásra szorul, pontosan miképp és milyen okokból játszódott le a sült húsnak pénzzé, majd később pénzérmékké való átváltozása”, gondolkodtat el Axel T. Paul bázeli szociológus a „Zeitschrift für Wirtschafts-und Unternehmensethik” c. folyóirat 2006/3. számában. Az, hogy itt fennáll valamilyen összefüggés, „az már csak az obelos / nyárs és az obolos / pénzérme etimológiai rokonságára való tekintettel is kézenfekvő.” Laum fejtegetései fölöttébb időszerűek, véli Paul. Laum nagy fogása Paul szerint abban áll, hogy nyomába eredt a pénz egyik egészen konkrét funkciója eredetének: nevezetesen a pénz ama tulajdonságának, hogy értéket mérjen.

Johann Wolfgang von Goethe (1749–1832) 1773 körül írta, híres Prometheus-versében az alábbi sorokat: „Nincs a világon semmi silányabb, / miként ti, istenek. /Áldozatokból / Tengtek nyomorultul / S lanyha imákból / Híztok ti dicsőre. / Fölkopna az állatok is, ha a földön / Nem volna gyerek és koldusi fajzat, / rongy, balga bolondok.” (Kosztolányi Dezső fordítása). 240 esztendővel később a teológia immáron megszabadította az istenértelmezést az olyan teremtőtől, ki áldozatokat óhajt ahhoz, hogy kegyesen adjon és barátságos legyen az emberekhez. Ezzel szemben, véli Jochen Hörisch, a gazdasági felvilágosodás, valamint a pénz mitológiájától való megfosztásának ügye „figyelemreméltó mértékben hátramarad a vallási-teológiai felvilágosodás jelenlegi állása mögött.”

 

SZENTSÉGTÖRÉS BÍRÁLNI A PIACOT

A Jézus Krisztus és a holtak feltámadását vagy Isten létét illető kételyek napjainkban széles körben elterjedtek, és az egyházon, a teológián belül is nyíltan és kritikusan tárgyalják azokat. „Ezzel szemben a kételyek a piac láthatatlan kezében, amely állítólag mindent oly dicsőn kormányoz, nos, az ilyen kételyek számítanak a voltaképpeni szentségtörésnek és az eretnekség oly formáinak, melyek ellen küzdeni kell.” Hörisch szerint sürgősen szükség van olyan kritikai gazdasági észre is, mely gyanakvással kezeli a pénz- és tőkehívőket, a szabad piac „papjait”. Helyénvaló a kételkedés mindazokban, akik „úgy hiszik, pontosan tudják, mit is akar az isteni bölcsességgel felruházott piac hatalmas, láthatatlan keze.”

Jean-Pierre Baudet leszögezi, hogy művében kifejtett kritikája a vallási kezdetekre vonatkozik. Könyve amellett érvel, hogy „a vallás nem pusztán a hit kérdése volt, hanem gyakorlati rendszert képezett; munkának, cserének és értéknek együttes érési folyamatát.” Tekintve az európai és világméretű gazdasági válságot, Baudet szerint napjaink fontos teendője, hogy „megingassuk a pénzben, mint valamiféle, a reális világtól független valóságban való hitet.” Szerinte egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a materiális értékrendszer éppúgy hitkérdés: „hogy az emberek hosszú időn át tartó valláson belüli megaláztatásukat, amely szükségletükké vált, a munkához, az áruhoz való hűségre… vitték át.” Nos, ha így áll a dolog, akkor talán mégiscsak érdemesebb újból valamely felvilágosult istenhithez hűnek lennünk valamilyen istentelen pénzhit helyett.

 

CHRISTOPH SCHULTE

Fordította: Himfy József

 

Irodalom:

Jean-Pierre Baudet, „Opfern ohne Ende – Ein Nachtrag zu Paul Lafargues ’Die Religion des Kapitals’” (Matthes & Seitz Berlin, Berlin 2013)

Jochen Hörisch, „Man muss dran glauben – Die Theologie der Märkte” (Wilhelm Fink Verlag, München 2013)

Bernhard Laum, „Heiliges Geld – Eine historische Untersuchung über den sakralen Ursprung des Geldes” (Semele Verlag, Berlin 2006)

---