Kategória: Világ-nézet

A tusványosi napok megnyilatkozásait mindig megillető figyelem egyik csemegéje ebben az évben a magyarság határon túl élő roma közösségeinek élethelyzete volt. Átlagosnál nagyobb érdeklődést váltott ki az emberi erőforrások miniszterének erre vonatkozó, az anyaországi érintettségre utaló felvetése. Sok blogban jelent meg pro vagy con vélemény, a trollok lendületesen köszörülték nyelvüket egymáson. Egy szélesebb kitekintésű interjúban (Élet és Irodalom, 2017.08.04. p7) az újságíró, Széky János felidézi Balog Zoltán megállapítását (»nem lehet tudni, a határon túli magyar romák tehertételt, vagy erőforrást jelentenek-e«). Ravasz Ábel, a szlovák romaügyi kormánybiztos pontosít (tudomása szerint a miniszter azt mondta, hogy »még nem döntöttük el«). A kormánybiztos véleménye szerint a két „szörnyű” változat közül az utóbbi az aggályosabb, egy néhány nappal később kiadott közleményben pedig kifejti, hogy szerinte a miniszter dilemmája valójában nem létezik.

Mindenhol óriásplakátok hirdetik, hogy „Magyarország erős és büszke európai ország.” Próbáljuk megérteni, mire is lehetünk annyira büszkék.

A Tárki 2016-ban tanulmányt adott ki a magyarországi szegénység alakulásáról, amely szerint a magyarországi lakosság 37%-a szegénységben, és 23%-a mélyszegénységben él. Az Eurostat mérése szerint az Unióban nálunk nagyobb szegénység csak Bulgáriában (46%) és Romániában (42%) van. A Tárki tanulmány szerint a teljes népesség 70%-a képtelen egy váratlan kiadás fedezésére és a lakosság 65%-a nem engedhet meg magának évente egy hét nyaralást. Ennek a szegény országnak a miniszterelnöke pedig úgy érzi, hogy a soktornyú Országházban levő reprezentatív dolgozószobája nem méltó hozzá és több mint húszmilliárd forintért építtet palotát magának a Várban. Erre a szociális érzéketlenségre és fennhéjázó gőgre legyünk büszkék?

„Békés keresztény embernek viszket a tenyere…”

(Orbán Viktor, 2017. Húsvét)

E sokat idézett mondásnak az eleje nekem talán fel sem tűnt mikor hallottam, vagy egyszerűen elfelejtettem. Akkor vésődött emlékezetembe, amikor a sok – rádióban, TV-ben – idéző közül egyik elején kezdte, a békés keresztényekkel. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt a „kiáltást”.

Mert ritkán hangzik el olyan megnyilatkozás, melyben a keresztény emberek, a keresztény kultúra, a keresztény Európa ne szerepelne. Azzal szinkronban – mivel is?

Hogy bár munkaalapú társadalom épül, de a társadalom nagy része számára szándékoltan alacsony színvonalon tartott oktatás a legjobb esetben is csak segédmunka-alapot biztosít; rosszabb esetben közmunka alapot. Olyan időszakban, mikor a világ a tudásalapú társadalom felépítésére készül.

A keresztény világ ezekben a hetekben a feltámadás örömét éli. Krisztus legyőzte a halált és új életet ajándékozott nekünk. Úgy is fogalmazhatnánk: a szeretet legyőzte a gyűlöletet. A krisztusi példát a történelem is megerősíti, hiszen számtalanszor láthattuk, hogy a gyűlölet hosszú távon pusztulásba vezetett népeket, közösségeket. Gyakran azt gondoljuk, hogy a gyűlölet a győztesek, míg a szeretet a gyengék fegyvere.

Kézről kézre adjuk őket, mint Jézust a passiótörténetben.  A Főtanácstól Pilátushoz, onnan Heródeshez, majd vissza. Aztán a keresztre végül. Senkinek sem kellenek. Miért is kellenének, hiszen nincs arcuk – csak tömeg van, fenyegető haramiák. „Védjük meg magunkat, hiszen jobb, ha ők pusztulnak, mint családjaink, gyermekeink, kultúránk, hazánk!” – vélekednek sokan.  

Miután a Hóman-szobor állítás Székesfehérváron nem sikerült, a kijelölt helyszíne mögötti Csók István Galériában (amit építésekor még Horthy-Kultúrháznak terveztek) lendültek újabb rohamra a nemzeti erők. A Szabadság téri, sok vitát kiváltott Megszállás-emlékmű alkotójának, Párkányi Raab Péternek busófotóiból, tér-, fény- és illatinstallációból és Somogyi Győző vitézeinket és szentjeinket ábrázoló ikonjaiból rendezett kiállítás napjaink végveszélyben élő magyarjainak akarja megmutatni a fennmaradásunkhoz, boldogságunkhoz, üdvösségünkhöz vezető utat. Mindezt – Biblia pauperum módján – a szépséget tagadó, romboló gonosz erőkkel szemben. „A kiállítás egy utazás a félhomályban rejtőzködő fenevad szorítása és a fényben büszkén álló hősök dicsősége között, az áhított égi világ felé, melyből a fény árad” – olvasható az ajánlásban.

Tegnap újra elolvastam „A Nagy Tervet” (Stephen Hawking – Leonard Mlodinow: The Grand Design, Bantam Books, New York, 2010, magyar kiadás: Akkord Kiadó, 2011., fordította Both Előd).

Hawking tényleg egy istenadta nagy koponya! Ráadásul – a harsány vagy cinikus ateistákkal szemben – a könyvben egyáltalán nem támadja a vallásokat és vallási elképzeléseket, beleértve a különféle teremtéselméletek régi és mai képviselőit is. Egyébként a mai napig aktív tagja a Vatikán tudományos tanácsadó testületének(Pontificia Academia Scientiarum), jelenleg éppen deklarált ateistaként.