Kézről kézre adjuk őket, mint Jézust a passiótörténetben. A Főtanácstól Pilátushoz, onnan Heródeshez, majd vissza. Aztán a keresztre végül. Senkinek sem kellenek. Miért is kellenének, hiszen nincs arcuk – csak tömeg van, fenyegető haramiák. „Védjük meg magunkat, hiszen jobb, ha ők pusztulnak, mint családjaink, gyermekeink, kultúránk, hazánk!” – vélekednek sokan.
Kézről kézre adjuk őket, mint Jézust a passiótörténetben. A Főtanácstól Pilátushoz, onnan Heródeshez, majd vissza. Aztán a keresztre végül. Senkinek sem kellenek. Miért is kellenének, hiszen nincs arcuk – csak tömeg van, fenyegető haramiák. „Védjük meg magunkat, hiszen jobb, ha ők pusztulnak, mint családjaink, gyermekeink, kultúránk, hazánk!” – vélekednek sokan.
Mikor Kaliddal először találkoztam, épp tavasz volt. Egy fészkéből kiesett kismadarat vitt a szobájába, majd felnevelte a fiókát. Volt egy táborlakó macskája is, amit csak ő etetett. Aztán megtudtam, hogy Magyarország nem fogadta el a menedékkérelmét és neki is menni kell, mint sok társának. Az idegenrendészeti őrzött szálláson látogattam meg, deportálása előtt két nappal. Kért, hogy hajfestéket vigyek be neki, mert amikor otthonról elindult, még fekete volt a haja. Nem akarta a családját megijeszteni, amikor megérkezik. Öt évet vegetált Európában, hol nyitott, hol zárt táborokban. Azt ígérte övéinek, hogy ha lesz munkája, akkor majd küld nekik pénzt, és nem kell tovább nyomorogniuk. Őt azonban nem fogadták be, munkája sem lett. A kölcsönt sem tudja visszaadni, amit a család azért vett fel, hogy ő Európába juthasson. Nem biztos, hogy örülni fognak neki, amikor hazatér. Kalid immár félig európai, hiszen a mi kultúránkban élt, kitörölhetetlen jegyek épültek a személyiségébe. Most ezt hazavitte. Azt mondta, az itt töltött évek voltak számára az egyetem. Sokat tanult az életről itt, minálunk. Búcsúzóul megöleltem, és azt találtam mondani, bocsásson meg nekünk, európaiaknak, hogy nem kellett nekünk, hogy sokszor megaláztuk és elutasítottuk. Azt mondta, arra fog emlékezni, hogy itt milyen sok jó emberrel találkozott. Láttam rajta, hogy ezt nem udvariasságból mondta, láttam, hogy nincs benne neheztelés. Egy tisztaszívű muszlim ember.
Daniel karácsony óta van zárt táborban. Nagyböjt elején áldott heteket, szép húsvéti készülődést kívánt nekem. Nagyon szereti a rózsafűzért, és a keresztutat is végzi kis füzetkéje segítségével. Jó, hogy időnként kap fél óra internet hozzáférést, és tud nekem írni a fészbukon. Amikor a közösségi oldalon egy kérdést osztottam meg menekült barátaimhoz fordulva, hogy ki tenne szívesen tanúságot a Mária Rádióban hitéről, Isten szeretetéről, megdöbbentem, hogy ő jelentkezett. A telefonos riport még nem készült el. Remélem, sikerül elkészíteni mielőtt deportálják. – Afrikába már drágább lenne a telefonhívás.
Rasid most már nyitott táborban van. Reménykedem, hogy megkapja a menekültstátuszt. Félek, nehogy elvigyék a tranzitba, a határon épülő konténertáborba. Onnan nem nagyon van már esély visszatérni az EU-ba, Magyarországra. Amikor Rasid a hazájában megkeresztelkedett, szélsőséges muszlimok elkapták, és a fogságban egy hétig verték. Sikerült elmenekülnie. Társait felakasztották. Ha őt visszatoloncoljuk a „hazájába”, azonnal elkapják. Amikor a zárt táborban volt, küldött nekem egy képet az interneten. Első ránézésre azt hittem, az „Iszlám Állam” zászlóját látom, de ahogy jobban megnéztem, kiderült, hogy a hasonlóság csak formai. A zászlón angolul Jézus mondata van: „Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért!” „Nos – írta –, most minden nap azért kérek erőt, hogy itt, a börtönben tudjam szeretni az engem nem szeretőket”. Én pedig imádkozom Rasidért, hogy menedéket kapjon nálunk, és egy hiteles keresztény emberrel gazdagodjon egyházunk.
Nagyböjt van. A passió ideje. Nagy a zaj idekint, odabent a táborokban, az éjjeli csendben álmatlanul vergődnek sokan. Pár százan vannak összesen. Valaki azt mondta, „Allah akbar”-t kiabálnak. Én ezt sohasem hallom.
Sári Gabriella szociális testvér