Tegnap újra elolvastam „A Nagy Tervet” (Stephen Hawking – Leonard Mlodinow: The Grand Design, Bantam Books, New York, 2010, magyar kiadás: Akkord Kiadó, 2011., fordította Both Előd).
Hawking tényleg egy istenadta nagy koponya! Ráadásul – a harsány vagy cinikus ateistákkal szemben – a könyvben egyáltalán nem támadja a vallásokat és vallási elképzeléseket, beleértve a különféle teremtéselméletek régi és mai képviselőit is. Egyébként a mai napig aktív tagja a Vatikán tudományos tanácsadó testületének(Pontificia Academia Scientiarum), jelenleg éppen deklarált ateistaként.
Tegnap újra elolvastam „A Nagy Tervet” (Stephen Hawking – Leonard Mlodinow: The Grand Design, Bantam Books, New York, 2010, magyar kiadás: Akkord Kiadó, 2011., fordította Both Előd).
Hawking tényleg egy istenadta nagy koponya! Ráadásul – a harsány vagy cinikus ateistákkal szemben – a könyvben egyáltalán nem támadja a vallásokat és vallási elképzeléseket, beleértve a különféle teremtéselméletek régi és mai képviselőit is. Egyébként a mai napig aktív tagja a Vatikán tudományos tanácsadó testületének(Pontificia Academia Scientiarum), jelenleg éppen deklarált ateistaként.
A könyvben is vázolt elmélete mára már közismert: építve a tudomány jelenlegi állására, főleg a relativitáselméletre és a kvantummechanikára, arra a bátor következtetésre (elhatározásra?) jutott, hogy Univerzumunkat (meg a többit is) nem kellett teremteni, mert törvényszerűen magától és spontán is létrejöhetett (létrejött?). Azt nem állítja végérvényesen, hogy nincs Isten. De miután nem kellett „világot teremteni”, egyszerűen nem volt szükség rá, így valószínűleg nincs is. Ergo, ő újabban inkább ateista. Célirányos bizonyítás Isten nemlétére vagy létére tehát szóba se kerül. (Ennyit arról, miszerint „Stephen megöli az Istent”. Igaz, ez a szlogen egy, a Royal Societyben filmre vett előadás pezsgős poénja akart lenni. Onnét durrant szét az internet-teremtett világba.)
A hangzatos című fejezetekben Hawking, mint elméleti fizikus (és – feltételezem – mint többfős team) felkészülten, széles ívben, „holisztikusan”, a különböző korok tudását is elemezve meggyőzően érvel a nagy filozófiai és ontológiai kérdésekben. Aztán megmagyarázza az emberi elme számára megmagyarázhatatlannak tűnőt: a tér és az idő, a kezdet és a vég egymásba görbülését, megpróbálja felfogni a felfoghatatlant, befogni a végtelent. Miután mindezt „elegáns” (e jelzőt rendkívül fontosnak tartja a tudományos érvelésnél) módon teszi és a tudomány legújabb, így kellően megdöbbentő eredményeit és módszereit felhasználva, modellje természetesen nagyon hatásos, és nem csak tudományos berkekben. Einstein se lehetett talán anno nagyobb celeb. Azzal persze Hawking is tisztában lehet, hogy akár már tíz év múlva elavulhat elmélete, de kétség kívül most részben bizonyítottnak vagy legalább is jó és izgalmas iránynak tűnik.
Nem is nagyon szabadna tehát Hawking-ot zsigerből támadni senkinek, persze a kreacionisták esetében ez hivatalból kötelező. Jómagam, mint istenhívő semmi engem befolyásolót nem találok levezetéseiben. Ugyanis az számomra teljesen világos, hogy az Istent csupán a természettudományokkal nem lehet se bizonyítani, se cáfolni. Sőt, bizonyítgatni nem is célszerű. Az Isten ugyanis nem fizikai modell! Pláne nem valami überparaméter.Ha a tudós a világ keletkezésének-alakulásának kutatásában egyetlen okra vagy tényezőre ráfogja, hogy na, kérem, az már ott az Isten (és erre azért gyakran volt példa nem csak a teológusok, hanem még a neves fizikusok között is), akkor abban az irányban valójában megáll és fölmenti magát a további kutatástól. Az embernek kötelessége mindent megtudni a világról, még azt is, hogy mi az, amit soha nem szabad megtennie. Az Isten megismerhetősége (szent páli értelemben is) viszont teljesen más, mint a világ tudományos megismerhetősége. Ez utóbbi ugyanis nem igényli a spiritualitás „receptorait”.
Másfelől azt is látni kell, hogy Hawking a könyv elején feltett saját kérdésére, tudniillik, hogy „miért van valami a semmi helyett?” nem tud ütős választ adni. Így egyelőre maradnak „a semminek nincs fizikai értelme” vagy a „csak!” szakszerűen kikerülő válaszok.
Ezen túlmenően komoly ellentmondás feszül abban is, hogy miközben a könyv közepén egy húzással az összes természeti törvényt relativizálja, a könyv végén – nem kis pátosszal – egy végleges M-modellről, az emberi megismerés „tökélyre vitt konstrukciójának” megtalálásáról álmodozik. Pedig ami relatív, az soha nem lehet tökéletes. Vagy ha egyszer mégis, akkor a relatív Hawking – tudat alatt – mégis visszagörbülne az Abszolúthoz.
Azzal pedig, hogy a nem teremtett, magától keletkezett ám táguló, x-dimenziós, relatív tér-idő és relatív mozgás-történés… világmindenség-létezésbe miért és hogyan került bele az értelem és az akarat, nem is foglalkozik. A biológia pedig még nem termelte ki a maga Hawking-ját.
Hegedűs Zoltán