Kategória: Világ-nézet

Ezzel a kérdéssel gyakran találkozom, pedig a kérdés hibás, mert a papok hivatásukból következően politizálnak. Mindig is politizáltak. 1944-ben politizált Serédi hercegprímás, amikor nem tiltakozott a deportálások ellen, és Márton Áron püspök is, amikor már a deportálások elkezdésekor élesen elítélte az embertelenséget. (Budapesten ezért nincs Serédi Jusztinián tér, viszont van Márton Áron tér. Az utókor előbb-utóbb igazságot tesz.) Az „átkosban” nemcsak a békepapok politizáltak, hanem az az ismerősöm is, aki a szószékről azt mondta: „most itt állok, de nem tudom, holnap hol ülök.” És az a szerzetes is politizált, akit ugyan elöljárói több évtizeden keresztül üres sekrestyében misézésre kényszerítettek, mégsem tűnt el arcáról a mosoly. Ferenc pápa is politizált a Béke Világnapja alkalmából küldött üzenetében, amikor élesen kikelt azok ellen, akik a „félelmet szítják a migránsokkal szemben, esetleg politikai okokból, ahelyett, hogy a békét építenék.” És azok a papok is politizáltak, akik elhallgatták ezt az üzenetet.

Az ördög ügyvédje  – 1587-ben vezette be V. Sixtus pápa – (advocatus diaboli) több évszázadon keresztül valóságos jogi pozíció volt a római katolikus egyházban. Isten szolgájaként a szentté avatási eljárásban kellett a jelölt ellen érvelni, ugyanis a bölcs egyházi vezetés okkal-joggal számolt azzal, hogy az Isten ügyvédje (advocatus Dei) is csak ember, és hajlamos „szentül hinni” a jelölt makulátlan életszentségében, akár naiv hittel, akár az önhittség démonától megkísértve. Sokunk bánatára II. János Pál pápa egy eljárásjogi reform keretében megszüntette ezt a sokszorosan bevált pozíciót. A rossz nyelvek szerint – amelyek ugyanúgy szolgálhatják a jót, mint az ördög ügyvédei – az ördög ügyvédjét űző pápa ezért tudott majdnem félezer szentet avatni, míg huszadik századi elődei összesen kevesebb, mint százat.

A január 29-én közzétett apostoli konstitúció (Papa Francesco, Costituzione apostolica Veritatis gaudium; Roma, 8 December 2017) egy korábbi apostoli konstitúció – Sapientia christiana, 1979 – megújítása. Tárgya az egyházi egyetemek működésének szabályozása (mit és hogyan tanítsanak és kutassanak). Tudni érdemes, hogy vannak ún. egyházi egyetemek (università ecclesiastiche), amelyek mindig egyúttal pápai egyetemek (università pontificiale), és vannak katolikus egyetemek (università cattoliche), amelyek közül csak néhány pápai egyetem. A pápa szerint el kell ismernünk, hogy az egyetemek társadalmi környezete súlyos válságban van. E felismerés paradigmaváltást tesz szükségessé az akadémiai szférában. Ezért került sor a korábbi szabályozás megújítására.

2018. január 19-i szokásos pénteki rádióinterjújában a miniszterelnök úr a „Stop Soros” törvénycsomagról kijelentette: „Én ezt becsületbeli kérdésnek is tartottam, hiszen hogyha indítunk egy nemzeti konzultációt, és megkérdezzük az emberek véleményét, akkor abból valamilyen cselekvésnek következnie kell. Az emberek elmondták a véleményüket, világossá tették a Soros-tervvel kapcsolatban, hogy azt elutasítják, nekünk az a kötelességünk, hogy most mindent megtegyünk azért, hogy a Soros-terv végrehajtását megakadályozzuk.” (http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-a-kossuth-radio-180-perc-cimu-musoraban-21/) Nyilván életbevágóan fontos kérdésről van szó, ha a miniszterelnök az egész interjút ennek szenteli, ezért érdemes megnézni, kiről is van szó. Soros György amerikai-magyar kettős állampolgár, Budapest díszpolgára (2002), aki Mádl Ferenc köztársasági elnöktől 2004-ben Magyarország második legmagasabb polgári kitüntetését – a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét – kapta meg a demokratikus átmenetet támogató két évtizedes munkájáért. Ilyen személyiség esetén nagyon komoly bizonyítéknak kell lennie ahhoz, hogy az illetőt olyan súlyos bűnnel vádoljunk meg, amelynek kivédésére egy egész programcsomagot szükséges kidolgozni.

Sokszor hallunk állami/kormányzati nyilatkozatokban a kereszténységről, mint ami a hatalmon lévők életének és politikájának alapja, keresztény kultúráról, amelyhez ragaszkodnak; új államtitkárság létesítésével védik/mentik az üldözött keresztényeket stb. Legújabban részletezve is halljuk: „a második világháború óta a magyar népnek, a magyar egyházaknak nem volt olyan lehetősége, hogy ilyen támogatást kapjon.” Az első mondatban leírt állítást politikusok hirdetik, alkalmazzák intézkedéseikben; a másodikat a hódmezővásárhelyi plébános beszédét bemutató TV-közvetítésben hallhattuk-láthattuk.

„A nyugdíjazás azt jelenti, hogy a 75. születésnapunkra be kell adni a lemondáskérelmünket. És ha már megtalálták az utódot, akkor már másnap jön, ha nem, akkor egy kicsit később. Ezt Rómában döntik el. Erre készülni kell, már nincs fél évem, május vége lesz. Mit fogok csinálni? Ez kicsit hiúsági kérdés is nálam, talán még nem vagyok annyira rokkant, hogy öregotthonba menjek, és azt mondtam, bevállalok egy falusi plébániát. Mindig szerettem falun élni, talán hasznomat veszik majd. Az emberi és társadalmi kapcsolataimat illetően: ezek maradnak. Ameddig az Úristen ad időt, megpróbálom továbbadni azt, amit kaptam, amit megértettem, a világlátásommal talán segíteni tudok másoknak. Majd meglátjuk.”

Ferenc pápa a Béke Világnapjának alkalmából üzenetet küldött a „híveknek és minden jóakaratú embernek.”. Ez az üzenet teljes terjedelmében megjelent a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) honlapján (http://uj.katolikus.hu/cikk.php?h=2479), azonban január elsején a templomokban vagy csak szemezgettek belőle, vagy egyáltalán nem is olvasták fel. A Szentatya üzenetét november 13-án küldte el és a hivatalos magyar fordítás december 30-án meg is jelent a MKPK honlapján, mégse jutott el a hívekhez. Nem juthatott el, hiszen egy templomjáró néni – mondjuk Őcsényben – nem olvassa az MKPK honlapját. Pedig Ferenc pápa üzenete annyira egyértelmű és annyira fontos, hogy érthetetlen, milyen alapon formáltak jogot annak elhallgatására, különösen egy olyan országban, amely büszke a kereszténységére.

Egy régi anekdota szerint egy nagyon idős hölgy ifjúkori bűneiről beszélt a gyóntatójának. Asszonyom, mondta a pap, ezt már többször megvallotta. Miért ismétli újra? – Mert olyan jóbeszélni róla. Ezt juttatta eszembe az a kommunikációs lavina, amit egy Amerikában kipattant szexuális zaklatás-ügy az emberekből kiváltott. Hozzászól boldog-boldogtalan, és megfellebbezhetetlen ítélet mondanak mindkét oldal szereplőiről, miközben egyre újabb ügyek kerülnek napvilágra. Nincs szebb kifejezés rá: ezen csámcsog nálunk is a fél ország. Kész ítélet van mindenki tarsolyában. Csak egyvalaki hiányzott az állítólag keresztény kultúrát őrző országunkban a párbeszédből, a vádaskodásokra válaszoló Jézus.

„Ha minden így megy tovább, elsodorhat a szegénység és elnyomás és túlfegyverkezés robbanásszerű térnyerése”, figyelmeztet Johann Baptist Metz.  „Békeharc”, „békepap”, „széncsata”, „mindennapok forradalma”, „békemenet”, „rezsiharc”, „szabadságharc”, „erődemonstráció”: meghökkentő folytonosságot érezhetünk hét évtized lózungjaiban, viszont egyértelműen megállapíthatjuk, hogy hazánkban nagyon rövid epizódoktól (1956, 1989) eltekintve napjainkig csak egyre nő a társadalmi egyensúlytalanság és békétlenség. Ma nálunk is sokan azt várják a politikai hatalomtól, az államtól, hogy teremtsen rendet, jólétet és egészséget, a népegyháztól pedig azt, hogy imádkozzon ezért, amúgy meg tartózkodjon a közvetlen társadalmi-gazdasági-politikai kérdésektől. Cserébe vezetőink megígérik, hogy hazánk védőbástyája lesz a kereszténységnek. Csakhogy az a kereszténység, melyről Metz beszél, korántsem igényli ezt, és egyfelől az egyház kritikai-felszabadító funkcióját, másfelől az egyház „politikai misztikáját” hangoztatja. Utóbbi elsősorban a szenvedőkkel, az elnyomottakkal és a szegényekkel való compassiot jelenti. A megosztás és megfosztás ellen protestáló katolikusként valami hasonlót érzek ki Ferenc pápa üzeneteiből. Számomra egyértelmű, hogy a jezsuita Ferenc pápa Assisi Ferenchez való viszonyulása mentes az érzelgős ájtatosságtól, és a pénz istenítésén alapuló kirekesztő gazdaság embertelenségére hivatkozva a szegénység elleni harcot a szegények személlyé válásáért folytatott harcnak tekinti. Nem tartja elegendőnek az eddigi jámbor jótékonykodás valamivel buzgóbb folytatását, hanem elkerülhetetlennek gondolja a célok és prioritások átrendezését, az egyház- és kormánypolitikák alapos átalakítását az igazi áldozathozatal jegyében, a tettek mezején.

Az elmúlt hetekben nagy hullámokat vertek egyes politikusok és egyházi vezetők kvázivallási és kvázipolitikai megnyilatkozásai a migrációval, az ellene irányuló – akár erőszakos – véleménynyilvánítás jogosságával, a szabadkőművesek, az ultraliberálisok vagy egyszerűen a Sátán cselvetéseivel, az ellenük hatékony fegyver, a rózsafüzér szerepével, sőt az Isten magyarokra vonatkozó tervével, valamint az emberi jogokkal és a demokráciával kapcsolatban. Könnyen lehet, hogy ezek a nézetek a hazánkban élő keresztények többségének véleményét fejezik ki, hiszen közülük nagyon sokan elkötelezettek a történelmi kereszténység bizonyos intézményei vagy legalábbis egyes elemei mellett. Semjén Zsolt és Balog Zoltán még 2002-ben fogalmazták meg azt az alapelvet, mely szerint „A magyar egyházpolitikai modell szellemi értelemben hűséges Szent István királyunk örökségéhez, melynek tanulsága: ami jó az egyháznak, az jó az országnak, és ami jó az országnak, az jó az egyháznak.” (A magyar modell. Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Egyházi Kapcsolatok Főosztálya, Budapest 2002, 4. old.) Ezek szerint magyar modell a keresztény államiság és a politikai kereszténység egy sajátos keveréke, pedig efölött alaposan eljárt az idő, és az az elmúlt száz évben többször is csúfosan kudarcot vallott.