Jobb, ha egy ember hal meg a népért?

Az elmúlt hetekben nagy hullámokat vertek egyes politikusok és egyházi vezetők kvázivallási és kvázipolitikai megnyilatkozásai a migrációval, az ellene irányuló – akár erőszakos – véleménynyilvánítás jogosságával, a szabadkőművesek, az ultraliberálisok vagy egyszerűen a Sátán cselvetéseivel, az ellenük hatékony fegyver, a rózsafüzér szerepével, sőt az Isten magyarokra vonatkozó tervével, valamint az emberi jogokkal és a demokráciával kapcsolatban. Könnyen lehet, hogy ezek a nézetek a hazánkban élő keresztények többségének véleményét fejezik ki, hiszen közülük nagyon sokan elkötelezettek a történelmi kereszténység bizonyos intézményei vagy legalábbis egyes elemei mellett. Semjén Zsolt és Balog Zoltán még 2002-ben fogalmazták meg azt az alapelvet, mely szerint „A magyar egyházpolitikai modell szellemi értelemben hűséges Szent István királyunk örökségéhez, melynek tanulsága: ami jó az egyháznak, az jó az országnak, és ami jó az országnak, az jó az egyháznak.” (A magyar modell. Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Egyházi Kapcsolatok Főosztálya, Budapest 2002, 4. old.) Ezek szerint magyar modell a keresztény államiság és a politikai kereszténység egy sajátos keveréke, pedig efölött alaposan eljárt az idő, és az az elmúlt száz évben többször is csúfosan kudarcot vallott.

Az elmúlt hetekben nagy hullámokat vertek egyes politikusok és egyházi vezetők kvázivallási és kvázipolitikai megnyilatkozásai a migrációval, az ellene irányuló – akár erőszakos – véleménynyilvánítás jogosságával, a szabadkőművesek, az ultraliberálisok vagy egyszerűen a Sátán cselvetéseivel, az ellenük hatékony fegyver, a rózsafüzér szerepével, sőt az Isten magyarokra vonatkozó tervével, valamint az emberi jogokkal és a demokráciával kapcsolatban. Könnyen lehet, hogy ezek a nézetek a hazánkban élő keresztények többségének véleményét fejezik ki, hiszen közülük nagyon sokan elkötelezettek a történelmi kereszténység bizonyos intézményei vagy legalábbis egyes elemei mellett. Semjén Zsolt és Balog Zoltán még 2002-ben fogalmazták meg azt az alapelvet, mely szerint „A magyar egyházpolitikai modell szellemi értelemben hűséges Szent István királyunk örökségéhez, melynek tanulsága: ami jó az egyháznak, az jó az országnak, és ami jó az országnak, az jó az egyháznak.” (A magyar modell. Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Egyházi Kapcsolatok Főosztálya, Budapest 2002, 4. old.) Ezek szerint magyar modell a keresztény államiság és a politikai kereszténység egy sajátos keveréke, pedig efölött alaposan eljárt az idő, és az az elmúlt száz évben többször is csúfosan kudarcot vallott.

Valóban mutatják felmérési adatok is, hogy a keresztények nagy része, élükön a reformátusokkal és katolikusokkal, elkötelezett híve a politikai kereszténységnek (ld. Korpics Márta/Wildmann János: Vallások és egyházak az egyesült Európában. Magyarország, Typotex, Budapest 2010.), és hitelt ad a politikusok keresztény frázisainak, valamint örömmel nyugtázza egyes egyházi vezetők liberálisozó, kommunistázó, nagytőkésező, kettős mércéző, az emberi jogokat és a demokráciát ostorozó megnyilvánulásait. A kormánypropaganda „sorosozása” azonban mintha egyre több klerikust és világi hívőt kezdene észhez téríteni. Nemcsak arra gondolok, hogy több katolikus vagy evangélikus püspök fogalmaz meg nyíltan kritikát az egymást követő gyűlöletkampányokkal szemben, hanem arra is, hogy sok keresztény a Soros Györgyöt bűnbaknak kikiáltó hatalmi arroganciában egy a keresztények számára vállalhatatlan bibliai mintát ismer fel: azt főpapi és hatalompolitikai magatartást, amely szerint – Kajafás szavaival – „jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon” (Jn 11,50), ezért hazug állítások és rágalmak alapján halálra adják Jézust. Ezzel nem Soros Györgyöt és a Názáretit kívánom összehasonlítani, hanem a kettejük föláldozása mögötti valláspolitikai ideológia hasonlóságára szeretnék rámutatni. Ez az a határ, amelyet sok keresztény nem fog, nem lesz hajlandó átlépni.

De nincs új a nap alatt! A vallás és politika kétes összefonódása nemcsak a kereszténység történelmét jellemzi, hanem már Jézus korában is ez volt az Örömhír hirdetésének és befogadásának egyik legfőbb akadálya. Kevés egyértelműbb kijelentés található az Evangéliumokban, mint azok, amelyekben Jézus a vallási és politikai elöljárók hittel való visszaélései ellen emel szót. A Mester kompromisszumképtelensége egyenesen mellbevágó akkor, amikor ezek a szereplők a saját befolyásuk és hatalmuk érdekében visszaélnek a vallással. Jézus, aki megértő a bűnössel szemben, óva inti hallgatóságát az ítélkezéstől, megbocsátásra és az ellenség szeretetére buzdít, nagyon élesen fogalmaz a képmutató, hagyományaikba merevedő, pozíciójukat féltő, a politikai elvárásokhoz simuló vallási vezetőkkel szemben. Máté evangéliumában egy egész fejezetet szentel a lakomákon és zsinagógákban főhelyeket elfoglaló, a szegényeken, özvegyeken élősködő, a törvényeket aprólékosan betartó, de az igazságosságot, irgalmasságot és hűséget elhanyagoló, a prófétákat üldöző, sőt megölő vallási vezetőknek. „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal” (Mt 23, 27-28). Hasonlóan viselkedik Jézus a politikai haszonlesőkkel szemben is. Egyrészt nem vitatja még az idegen (római) császár fennhatóságát sem, nem ösztönöz az adóelkerülésre, amint ezt egyes csoportok elvárták volna tőle, válaszol a helytartó, Poncius Pilátus vallató kérdéseire, de rókának nevezi a vallási-nemzeti együttműködés rendszerének királyát, Heródes Antipászt (Lk 13, 32), és szóra sem méltatja, amikor az a maga céljaira akarja őt felhasználni. „Hosszasan faggatta, de ő (Jézus) feleltre sem méltatta” (Lk 23, 9).

Talán van még mit tanulnunk az Evangéliumból a vallás és politika viszonyával kapcsolatban is, nem utolsó sorban azoknak, akik magukat a nem hívők körében a keresztény üzenet hiteles megvallóinak, hirdetőinek és védőinek szeretnék láttatni itthon és világszerte.

Wildmann János