Kategória: Világ-nézet

Megjelent az Egyházfórum 2019/1. számában

Egyesek szerint John Maxwell Coetzee, az Ausztráliában élő dél-afrikai író (aki az angol mellett az afrikaanst is beszéli) az 1980-ban megjelent A barbárokra várva című regényét az 1933-ban elhunyt Konsztantinosz Kavafisz hasonló című költeménye alapján írta, mely így zárul: „Mert itt az est, s a / barbárok nem jönnek. / Néhányan, kik a határról érkeztek, /azt állítják: barbárok nincsenek. //  Mi lesz velünk most a barbárok nélkül? / Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan / dolgainkra holmi megoldásfélét”. Mások, miként jómagam is, úgy vélik, hogy Coetze regényének ihletője legalább ennyire az apartheid volt, valamint – József Attila szavaival – az „örökkön fájdalmas az ember, örökkön kicsik a dolgok”.  

Megjelent az Egyházfórum 2019/1. számában

1975. szeptember 19-én a Magyar Hajó és Darugyár szakszervezeti könyvtára beszélgető körének megalakulásakor Nagy Laci így mutatkozott be: „Nem születtem grófnak, de nem is baj, túlélem e nagy csapást. Hatéves koromig elvégeztem az óvodát. Szüleimtől mindent megkaptam, élveztem a boldog gyermekkort. Mint egyik bátyám, én is hegesztő lettem. Most a munka mellett végzem a gépészeti szakközépiskolát. Remélem, a továbbiakban is ilyen simán zajlik majd az életem.” Nem így történt, ugyan is ezt követően hamarosan illegalitásba vonult. Először még csupán mint olvasó, amikor 1978. szeptember 21-én a diadalmasan pöffeszkedő Olvasó népért mozgalomról megjegyezte: „Szeretném beleverni a mellét veregető kultúrstatisztika orrát a nagy büdös valóságba. Olvasgatnak persze, de el lehet-e várni, hogy komoly könyvek felett görnyedezzen az, aki nyomasztó érzésekkel megy haza. Mint munkám mellett harmadikos gimnazista illegálisan olvasok, mert csak azt kell tudnom, ami a tankönyvben van, szerintem éppen ezért meg kellene indítani egy illegális olvasómozgalmat is.”

Templomi hirdetőtáblákon, plébániai honlapokon és lépten-nyomon a neten (pl. https://nemzeti.net/antigenderista-esku-11759307.html) olvasható Dr. Barsi Balázs OFM Antigenderista eskű címet viselő – műfaja alapján szerintem – imája: „Ígérem és elfogadom szent esküvéssel elkötelezem magamat, ó Emberszerető, hogy teljes meggyőződéssel, a Te dicsőségedre és az emberek megmentésére minden erőmmel, minden pillanatban megvetem, elítélem a gender ideológia minden tételét, és életem árán is harcolok ellene. Elítélem az ember leépítésének azt az átkos ideológiáját, miszerint az ember biológiai nemétől függetlenül választhat más nemet pszichéjének és társadalmi vonatkozásainak területén, hogy aztán ahhoz biológiailag is átalakítsa saját magát.” A jámbor hívők túlnyomó többsége, persze, nem tudja, mi is az a gender, ha csak nem hallott a gender szak megszüntetéséről; ugyanonnan, ahonnan Brüsszel ármánykodásáról és a migránspárti Unió elleni szabadságharcról. Az internetező hívő – a kezdők Sevillai Szent Izidornak, az internet védőszentjének szárnyai alatt – a megbízható („nemzetikeresztény”) webhelyekről megtudhatja, hogy „a genderelmélet szerint az ember nem a születésekor »kapott« nemnek megfelelően (lány, fiú) viselkedik, gondolkodik, él, hanem az általa választott nem szerint, aminek nincs köze ahhoz, hogy milyen nemiszerv van a lába között” (https://ask.fm/A_Bolcs_2/answers/143065279660).

Mint gyakorló keresztény tankönyvírót roppant kellemesen érintett a hír, mely több változatban bukkant föl, mely szerint a kormány kétféle tankönyvet képzel el: a) egy állami és egy egyházi, b) egy állami és egy keresztény, c) egy állami és egy egyházi, keresztény szemléletűt. Az Emmi nem cáfolt, csak annyit közölt, hogy a koncepcióról a minisztériumi véleményezést követően széles körű társadalmi és szakmai egyeztetés kezdődik. Ha a kétféle tankönyvhöz még a széleskörű szakmai egyeztetés ígéretét is hozzávesszük, akkor a bizalmatlankodók szeme közé vághatjuk, hogy „akinek ennyi jó kevés, hadd érje gáncs és megvetés”. Egy ilyen remek hír hallatán természetesen merő kötözködés lenne megkérdezni, hogy vajon mely egyházakra gondolhat (és melyekre nem) az oktatásügyi vezetés, amennyiben csak az „egyházi” lenne az állami alternatívája. A másik két esetben nem számolhatunk mással, mint igazi ökumenikus keresztény tankönyvvel.

Vitán felül kompetens egyházi közszereplő kristálytiszta mondanivalóval kapcsolódott be a hajléktalan életvitel alaptörvényi szintű átszabályozásáról kibontakozott eszmecserébe. Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) társadalmi kérdésekkel foglalkozó Caritas in Veritate Bizottsága elnöke levélben fordult a jogalkotókhoz (a levél a Magyar Kurirban 2018. június 18-án reggel jelent meg).

Orbán Viktor negyedik beiktatási beszédében egyszer sem mondta ki az „illiberális” kifejezést, helyette hangsúlyosan a keresztény demokráciát használta, rádiós nyilatkozatában pedig még azt is hozzátette, hogy egy „európai hagyományokban gyökerező, régi vágású” kereszténydemokráciára gondol. Ezzel, persze, alaposan belebonyolódott újdonsült demokráciájába, hiszen az Európai Unió alapításában oroszlánrésze volt annak a régi vágású kereszténydemokráciának, mely legalább annyira volt liberális mint keresztény, mellyel szemben a brüsszelezés nem csupán csak bocsánatos bűn.

Egy átlagosnál jobb fővárosi plébánia átlagosnál színvonalasabb lapjának húsvéti kiadásába becsúszott – sajnos korántsem véletlenül – egy húsvéti kakukktojás, a Katolikus ellenforradalom című írás, mely egyenesen arra buzdítja a katolikus fiatalokat, hogy legyenek ellenforradalmárok. A szerző szerint „a forradalom szelleme megtagad minden felsőbbséget és minden tekintélyt, szabadon engedve a gőg és az érzékiség tombolását”. Úgy tűnik, a kiáltvány szerzője nagyvonalúan eltekintett olyan tényektől, mint, mondjuk, a 48-as, az 56-os, vagy éppen az 1986-os fülöp-szigeteki forradalom, mely utóbbi éppen az ottani katolikus egyház vezetésével döntötte meg Marcos diktatúráját. Természetesen a legszentebb célokat hirdető forradalmaknak (akad azért ilyen szép számmal!) is akadt hátulütője, vadhajtása, paródiája, ugyanis ezeket is emberek művelték.

Végh Endre írása vitaindítónak bizonyult, és engem is a kérdés továbbgondolására sarkallt. A kérdés hatására az ember önkéntelenül kutatni kezd a példák után. Az egyház kétezer éves története kimeríthetetlen példatárral szolgál jól-rosszul politizáló papokról, de saját közelmúltunk is bőséges anyagot kínál. Ötleteléseket megelőzően azonban célszerűbbnek látszik megvizsgálni mi a katolikus egyház felfogása ma, amikor a régi koroktól eltérően klerikus és értelmiségi nem azonos, nem egybevágó fogalmak. Legjobb forrásként a II. vatikáni zsinatnak a világ püspökei által megvitatott és elfogadott okmányaira, és az ezek nyomán kialakított jogi útmutatásaira támaszkodunk. Megengedve persze annak lehetőségét, hogy az élet, a gyakorlat felülírja, vagy finomítsa e szabályokat. Tegyünk hát egy rövid sétát e dokumentumok, paragrafusok és értelmezések világában!