Kategória: Világ-nézet

Templomi hirdetőtáblákon, plébániai honlapokon és lépten-nyomon a neten (pl. https://nemzeti.net/antigenderista-esku-11759307.html) olvasható Dr. Barsi Balázs OFM Antigenderista eskű címet viselő – műfaja alapján szerintem – imája: „Ígérem és elfogadom szent esküvéssel elkötelezem magamat, ó Emberszerető, hogy teljes meggyőződéssel, a Te dicsőségedre és az emberek megmentésére minden erőmmel, minden pillanatban megvetem, elítélem a gender ideológia minden tételét, és életem árán is harcolok ellene. Elítélem az ember leépítésének azt az átkos ideológiáját, miszerint az ember biológiai nemétől függetlenül választhat más nemet pszichéjének és társadalmi vonatkozásainak területén, hogy aztán ahhoz biológiailag is átalakítsa saját magát.” A jámbor hívők túlnyomó többsége, persze, nem tudja, mi is az a gender, ha csak nem hallott a gender szak megszüntetéséről; ugyanonnan, ahonnan Brüsszel ármánykodásáról és a migránspárti Unió elleni szabadságharcról. Az internetező hívő – a kezdők Sevillai Szent Izidornak, az internet védőszentjének szárnyai alatt – a megbízható („nemzetikeresztény”) webhelyekről megtudhatja, hogy „a genderelmélet szerint az ember nem a születésekor »kapott« nemnek megfelelően (lány, fiú) viselkedik, gondolkodik, él, hanem az általa választott nem szerint, aminek nincs köze ahhoz, hogy milyen nemiszerv van a lába között” (https://ask.fm/A_Bolcs_2/answers/143065279660).

Mint gyakorló keresztény tankönyvírót roppant kellemesen érintett a hír, mely több változatban bukkant föl, mely szerint a kormány kétféle tankönyvet képzel el: a) egy állami és egy egyházi, b) egy állami és egy keresztény, c) egy állami és egy egyházi, keresztény szemléletűt. Az Emmi nem cáfolt, csak annyit közölt, hogy a koncepcióról a minisztériumi véleményezést követően széles körű társadalmi és szakmai egyeztetés kezdődik. Ha a kétféle tankönyvhöz még a széleskörű szakmai egyeztetés ígéretét is hozzávesszük, akkor a bizalmatlankodók szeme közé vághatjuk, hogy „akinek ennyi jó kevés, hadd érje gáncs és megvetés”. Egy ilyen remek hír hallatán természetesen merő kötözködés lenne megkérdezni, hogy vajon mely egyházakra gondolhat (és melyekre nem) az oktatásügyi vezetés, amennyiben csak az „egyházi” lenne az állami alternatívája. A másik két esetben nem számolhatunk mással, mint igazi ökumenikus keresztény tankönyvvel.

Vitán felül kompetens egyházi közszereplő kristálytiszta mondanivalóval kapcsolódott be a hajléktalan életvitel alaptörvényi szintű átszabályozásáról kibontakozott eszmecserébe. Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) társadalmi kérdésekkel foglalkozó Caritas in Veritate Bizottsága elnöke levélben fordult a jogalkotókhoz (a levél a Magyar Kurirban 2018. június 18-án reggel jelent meg).

Orbán Viktor negyedik beiktatási beszédében egyszer sem mondta ki az „illiberális” kifejezést, helyette hangsúlyosan a keresztény demokráciát használta, rádiós nyilatkozatában pedig még azt is hozzátette, hogy egy „európai hagyományokban gyökerező, régi vágású” kereszténydemokráciára gondol. Ezzel, persze, alaposan belebonyolódott újdonsült demokráciájába, hiszen az Európai Unió alapításában oroszlánrésze volt annak a régi vágású kereszténydemokráciának, mely legalább annyira volt liberális mint keresztény, mellyel szemben a brüsszelezés nem csupán csak bocsánatos bűn.

Egy átlagosnál jobb fővárosi plébánia átlagosnál színvonalasabb lapjának húsvéti kiadásába becsúszott – sajnos korántsem véletlenül – egy húsvéti kakukktojás, a Katolikus ellenforradalom című írás, mely egyenesen arra buzdítja a katolikus fiatalokat, hogy legyenek ellenforradalmárok. A szerző szerint „a forradalom szelleme megtagad minden felsőbbséget és minden tekintélyt, szabadon engedve a gőg és az érzékiség tombolását”. Úgy tűnik, a kiáltvány szerzője nagyvonalúan eltekintett olyan tényektől, mint, mondjuk, a 48-as, az 56-os, vagy éppen az 1986-os fülöp-szigeteki forradalom, mely utóbbi éppen az ottani katolikus egyház vezetésével döntötte meg Marcos diktatúráját. Természetesen a legszentebb célokat hirdető forradalmaknak (akad azért ilyen szép számmal!) is akadt hátulütője, vadhajtása, paródiája, ugyanis ezeket is emberek művelték.

Végh Endre írása vitaindítónak bizonyult, és engem is a kérdés továbbgondolására sarkallt. A kérdés hatására az ember önkéntelenül kutatni kezd a példák után. Az egyház kétezer éves története kimeríthetetlen példatárral szolgál jól-rosszul politizáló papokról, de saját közelmúltunk is bőséges anyagot kínál. Ötleteléseket megelőzően azonban célszerűbbnek látszik megvizsgálni mi a katolikus egyház felfogása ma, amikor a régi koroktól eltérően klerikus és értelmiségi nem azonos, nem egybevágó fogalmak. Legjobb forrásként a II. vatikáni zsinatnak a világ püspökei által megvitatott és elfogadott okmányaira, és az ezek nyomán kialakított jogi útmutatásaira támaszkodunk. Megengedve persze annak lehetőségét, hogy az élet, a gyakorlat felülírja, vagy finomítsa e szabályokat. Tegyünk hát egy rövid sétát e dokumentumok, paragrafusok és értelmezések világában!

A válasz egyfelől egyszerű: amennyiben a keresztényeknek kötelessége a politizálás, a keresztény közösségek papjainak is az. Másfelől nemcsak az ördög, hanem az angyal is a részletekben van, ezekbe azonban ebben a műfajban természetesen nem lehet, nem is szabad belemenni, csak éppen belevillantani.

Kezdjük az első tézissel, a politizálás szükségességével! Ferenc pápa egyértelmű szavakkal („Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”, „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet, együttérzővé tesz bennünket, reményt ad nekünk!”) és félreérthetetlen gesztusokkal (például Bolíviában tüntetően beült a mindenféle kizsákmányolás ellen föllépő szakszervezeti és civil aktivisták közé) voksolt a politizálás mellett. 

Ez az írás szerény továbbgondolása Végh Endre Világ-Nézet rovatban február 15-én közétett, ugyanilyen című, de verzió-szám nélkül írásának. A cikk megállapításaival általában egyetértek, csak a végső konklúziójával nem: azt a fél mondatot, hogy „Papnak nemcsak szabad, hanem kell is politizálnia” túl kategorikusnak érzem. Még akkor is, ha ott van a mondat második fele „de mindig annak tudatában, hogy ő Jézust képviseli”. Talán sikerül a kérdéskör vizsgálatát a – számomra szükségesnek tűnő mértékben – finomítani.

Valamikor nem is olyan régen berkeinkben a civil valami olyasmit jelentett, hogy nem egyenruhás, nem hivatalos, nem állami. Civil volt a szülő a tanárhoz, a páciens az orvoshoz, a lakos a vízvezeték szerelőhöz, az olvasó az irodalmárhoz képest. És civil volt a laikus a hivatásoshoz és a klerikushoz képest. A „civil a pályán” azt sugallta, hogy a civilnek a pályán kívül van a helye. Aztán valamikor a nyolcvanas évek második felében megjelent a „civil kurázsi”, kurázsiból addig inkább csak a Kurázsi mamá-t ismertük. Ma már eléggé más a helyzet. Mondhatnám a valahai lajosmizsei párttitkárral együtt, aki így panaszkodott nekem (szociográfus elvtársnak) 1983-ban, hogy „nagy kavar van ám itt a fejekben!”. Elég csak beírni a Google-ba, hogy „civil”, és már az elő tízben ilyenek keverednek-kavarognak, hogy „Civil Rádió”, „nonprofit szervezetek”, „közérdekű önkéntesség”, „külföldről támogatott civil szervezetek” és, hogy „tizennégy civil szervezet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, hogy állapítsa meg, a civilellenes ’külföldi támogatásokról’ szóló törvény sérti a civil szervezetek alapvető jogait”.  A második húszban már felbukkan „Soros civiljei”. Ha pedig egymás mellé beírjuk, hogy „Soros” és „civil”, hatszázezer (!) körül alakul a találatok száma. Mindenből a kevésbé tájékozottak közül eléggé sokan arra következtethetnek jobb esetben, hogy vannak jó és rossz civilek, rosszabb esetben arra, hogy minden civil gyanús, legrosszabb esetben pedig, hogy Soros-ügynök. Az árnyaltabban gondolkodók azon meditálhatnak, hogy vajon a Soroshoz (sorosan vagy párhuzamosan kapcsolt) civilek között lehet-e rendes ember, és fordítva, akadhat-e, például a rendes keresztények között, rendes civil.