A válasz egyfelől egyszerű: amennyiben a keresztényeknek kötelessége a politizálás, a keresztény közösségek papjainak is az. Másfelől nemcsak az ördög, hanem az angyal is a részletekben van, ezekbe azonban ebben a műfajban természetesen nem lehet, nem is szabad belemenni, csak éppen belevillantani.
Kezdjük az első tézissel, a politizálás szükségességével! Ferenc pápa egyértelmű szavakkal („Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”, „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet, együttérzővé tesz bennünket, reményt ad nekünk!”) és félreérthetetlen gesztusokkal (például Bolíviában tüntetően beült a mindenféle kizsákmányolás ellen föllépő szakszervezeti és civil aktivisták közé) voksolt a politizálás mellett.
A válasz egyfelől egyszerű: amennyiben a keresztényeknek kötelessége a politizálás, a keresztény közösségek papjainak is az. Másfelől nemcsak az ördög, hanem az angyal is a részletekben van, ezekbe azonban ebben a műfajban természetesen nem lehet, nem is szabad belemenni, csak éppen belevillantani.
Kezdjük az első tézissel, a politizálás szükségességével! Ferenc pápa egyértelmű szavakkal („Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”, „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet, együttérzővé tesz bennünket, reményt ad nekünk!”) és félreérthetetlen gesztusokkal (például Bolíviában tüntetően beült a mindenféle kizsákmányolás ellen föllépő szakszervezeti és civil aktivisták közé) voksolt a politizálás mellett. A politizáló Ferenc pápa Edward Schillebeeckx (aki szerint az egyház a párbeszéd szentsége, és ebben a diskurzusban az egyház társadalmi utópiák mérlegelő képviseletét kell, hogy ellássa), Johann Baptist Metz (aki szerint a szeretet jegyében történő politizálás az igazságtételt szolgálja, méghozzá az ellenzéki felebarát átölelésével) és Gerd Theissen (aki szerint jézusi erőszakmentes értékforradalom legfőbb célja a kisemberek és a szegények minden dimenzióban való fölemelése) nyomdokain, vagyis a jézusi úton halad.
Ha a pap keresztény közösség tagja, akkor nem teheti meg, hogy kívül és/vagy felül maradjon, hogy mint afféle lelki ember (nem piszkolva be magát a közélet sarával) csak imáival segítse politizáló híveit. Már csak azért sem teheti, mert a pap – azon kívül, hogy a híveit a letargiától megóvó liturgia embere, hogy a köznapiságba beleszürkülőket lelkesítő (mondhatni: transzcendáltató) lelki ember – pásztor is, vezető is, értelmiségi is, felelős homo politicusként közéleti ember is. Hogy politizáló közössége tagjaként a pap milyen szerepben, milyen habitussal politizáljon, azt az adott társadalmi-politikai helyzeten kívül közösségének jellege, valamint az ő személyisége, közéleti vénája, társadalmi-politikai műveltsége dönti el. Eszerint lehet a politizáló pap – képességei és karizmája szerint – politizáló közösségének lendkereke, vezérszónoka, animátora vagy spirituálisa.
És akkor, persze, marad a legnehezebb kérdés: milyen irányban politizáljon a keresztény közösség, benne papjával? Ami a stratégiát illeti számomra irányadó a felszabadítás teológiája erőszakmentes irányzatát nagymértékben követő, és a szegények szegény egyházát hirdető Ferenc pápa stratégiája. Ő élesen látja a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerek működési hibáit, következésképpen azt is, hogy az egyház nem tagozódhat be a hatalomba, hanem a hatalmon kívül rekedtekhez kell fordulnia, velük kell szolidárisnak lennie. A stratégia egyértelmű, a taktikát – természetesen a Szentlélek sugallatára is figyelve, de felelősségünket nem áthárítva a Lélekre – a bölcsesség, igazságosság, bátorság és mértékletesség erényeit működtetve, nekünk maguknak, politizáló keresztényeknek kell kialakítanunk.
A jézusi szellemben kialakítandó keresztény politizálásnak szerintem elsődleges feladata, hogy a jézusi utópia-horizont szellemében, alulról építkezve kisebb-nagyobb –Herwig Büchele szóhasználatával – kontraszt-társadalmakat hozzunk létre. És ezt oly módon kell tennünk, hogy elkerüljük a zárvány, a szekta, a kisebbik rossz, az evilági messianizmus és az utópikus ellenmodellek buktatóit. Ezekben a jézusi társadalmi alternatívákban (mint afféle földreszállott utópiákban) szorosan összekapcsolódik a lelki, a szellemi és a társadalmi dimenzió, és a felelős cselekvés etikája alapján itt a homo politicus arra törekszik, hogy az emberek kölcsönösen szabadságot biztosítsanak egymásnak. Nem kevésbé lényeges feladata az alternatívát képező – kisebb-nagyobb, de akár egyház méretű keresztény közösségeknek, hogy – Horányi Özséb szavaival – a jövőre orientált ajánlattételt kínáljon társadalmunknak, ugyanis számunkra Isten országa nem túlvilági álmodozás, hanem már az evilágban küszöbönálló jövő. Másképpen: a közös dolgainkban való fáradozás, struktúramegőrzés helyett struktúraalakítás.
Igaz, hogy életünkben minden politika, de legalább annyira igaz, hogy a politika nem minden. Ezért nem szabad az evangélium igazságait összekeveri a politika viszonylagos világi ügyeivel. Mivel a napi politika kérdéseire ritkán van egyértelmű válasz, vigyáznunk kell arra, hogy ne tulajdonítsunk hamis véglegességet a mulandó dolgoknak. Amennyiben ez történik, akkor már nem a világhoz szólunk az egyház (mint Isten vándorló népe) nevében, hanem csupán az egyik lehetséges programot képviseljük a politikai küzdőtéren. Mivel a politikai dilemmáknak nincs kizárólagos megoldása, ezért a szüntelenül azon kell fáradozniuk, hogy olyan megoldásokat találjunk, melyek itt és most a leginkább jézusi megoldások.
Az a politikai teológia, mely Ferenc pápára is komoly hatást gyakorol, és számunkra is irányadó lehet – mint Metz hangoztatja -, nem politikai állásfoglalásokba bocsátkozó teológia, de nem is a politika újraklerikalizálása, nem is a hit újrapolitizálása, hanem a különféle feszültségekkel és ellenségeskedésekkel teli világunkban éppen egyetemességével ellensúlyozhatja az elkülönülést és a megbélyegzést. Az egykori jézusi minta is ebben erősíthet bennünket, hiszen Jézus egyszerre volt pártos (a farizeusok, szadduceusok, esszénusok és zelóták pártjaival szemben a galileai szegények pártján) és ugyanakkor egyetemes (mindenkinek hirdetve Isten országát és az ellenség szeretetét is maga foglaló felebarátságot).
A „sem a keresztények, sem a papok ne politizáljanak” álláspont a vallási szolgáltatásokat igénybe vevő nyárspolgári vasárnapi vallásosságé. Az ilyen kényelmes és konfliktuskerülő vallásosság számára elfogadhatatlan, hogy a vallás lényegében politikai természetű, és papjai – nem mellékes egyéb szerepek és feladatok lett – politika ágensek is. A felszabadítás teológiája – mint ezt a mi Nyíri Tamásunk is tanította – a társadalmi-gazdasági felszabadítás mellett nem csak a bűnös struktúráktól, hanem magától a bűntől is megszabadítva -, a lélek felszabadítását is hirdette. Azért tehette, mert a jézusi vallás – mivel tanítása szerint az Isten országa a jézusi értékforradalom jegyében már a mi életünkben elkezdődik – forradalmi vallás, a szívek megtérésének forradalma.
Kamarás István OJD