Kategória: Világ-nézet

A misztikus és a spirituális mellett az egyháznak is van társadalmi „halmazállapota”, mely két egymást kiegészítő dimenzióban működik: az intézményesben és a mozgalmiban. A budapesti Szentimrevárosban az olajozottan működő vallási intézményeken (a plébánia, a ciszter gimnázium) kívül elsősorban a cserkészet, a harmadrend és a körzet-apostolok képviselték a mozgalmi egyházat. 1949-ben mindezek egyik pillanatról a másikra szűntek meg. Így aztán szentimrevárosi földalatti ifjúsági mozgalom ebből a hiányból született oly módon, hogy egyszerűen a föld alatt folytatódott mindaz, ami a fiataloknak (és persze szüleiknek) rettentően hiányzott: legfőképpen a cserkészet és a hittan. Meglehetősen spontán módon jöttek létre  ― Bibót parafrazálva ― a jézusi szabadság kis körei ―, melyek számomra (aki benne is voltam, majd harminc évvel később kutattam) a szabadság hiteles helyeinek bizonyultak, méghozzá nem csak a valamitől való, hanem a valamikért való szabadságnak.   Amikor megnövekedett a mozgalom, és a lekapcsolt klerikusok helyére tízen-huszonéves civilek kerültek, a tagok egy részéből hirtelen felelős vezető lett. Az intézményes egyházon egyszerre kívüli és belüli mozgalmak közül a szentimrevárosi lett a legjelentősebb.  

1988-ban jelent meg az Új Emberben Szálláscsinálás (egy lakótelepi plébánia) című szociografikus esettanulmányom (1992-ben pedig Egyházközség-építők című könyvemben) a Kövi Szűz Mária plébániáról, abban a sorozatban, amelyben ― Lukács László ötletére ― a jelenben a jövőt megjelenítő „mintaplébániákat” mutattam be. Vigassy Mihály és csapata nem akármilyen társaságba került: a gyáli Nagy László, a pestszentimrei Varjú Imre, a szombathelyi Horváth József és a füzéri Ács István mellé. Mihályra főmunkatársa, Gyöngyi hívta föl figyelmemet még 1985-ben a Hittudományi Akadémia tanácskozásán, ahol ő „egyházközségi adóbeszedőként” (így mutatkozott be) neves teológusok közé ékelődve arról beszélt, hogy igen is van esély arra, hogy az egyházközségek egyházi közösségekké váljanak. Bemutatkozó látogatásomon ― annak ellenére, hogy Blanckenstein Miki ajánlólevelével érkeztem ― hosszasan vizsgáztattak, puhatolgatták, mit is takarhat és akarhat a „vallásszociológus”. Végül megszületett a „nihil obstat”, és ettől kezdve beavatódhattam közösségükbe, és virtigli közösségre leltem.

1995 elején még az etika szerepelt a készülő NAT-ban, de a szakterület felelőse, Honffy Pál  jól ismerte az Országos Közoktatási Intézet általam vezetett Embertan műhelyének innovációját: az embertanba ágyazott erkölcstant, és önmaga helyett engem javasolt a készülő alaptanterv Ember és társadalom munkacsoportjába. Sokak szerint az 1995-ben elfogadott és 1998-ban bevezetett hivatalos curriculum egyik legmarkánsabb fejezete éppen az Emberismeret lett, egy igazi hungarikum, mert ehhez hasonló ― a leíró és normatív embertudományokat egymásba ötvöző ― tárgy máig nem található Európa oktatástérképén. Az akkor oktatásszociológiai felmérések szerint egyaránt elfogadható volt a különböző világnézetű oktatáskutatók, pedagógusok, szülők és tanulók nagy többsége számára. Az ilyen mértékű konszenzusos támogatás szerintem elsősorban a többdimenziós (biológiai, pszichikus, történeti-szociológiai és szellemi) emberképének valamint konszenzus-etikájának volt köszönhető.

Azért választottam Márai regényének címét, amelyben ugyan az alábbi sorok a harmincas évek németjeire utalnak, mivel ezek minden további nélkül miránk is alkalmazhatók: „…ezek az emberek félnek. … Nem gyávák, szó sincs erről. …Önmaguktól félnek, ami a lelkükben leküzdhetetlen, kéjes halálvágy, a beteg, a vágyait személy szerint rögzíteni nem tudó sexus bosszúvágya, egy kielégületlen, nagy nép életfogytiglani pubertásának kaján és életveszélyes kíváncsisága… A kielégülést kergetik, ami hiányzik a lelkükből. Mi adhat kielégülést egy népnek? Csak az, ami egy embernek: az önismeret, a valóságismeret, a szegénység.” Szomorú látni a sok rettegő embert, akik félnek Brüsszeltől, a migránsoktól, a Nyugattól, a Kelettől, a baloldaltól, a jobboldaltól. Akiket szándékosan tartanak ebben az állapotban. A rettegő emberek pedig gyűlölnek mindenkit, aki bármiben is különbözik tőlük, vagy aki csak egy kicsi gondolkodást, megértést kér. Elég csak ránézni a csütörtöki „gyűlölet ellen” tüntetők eltorzult arcára, élükön a Ferenc pápát „demens vénembernek” nevező publicistával. Ezek a felhergelt emberek képviselnék a kereszténységet? Az irgalom és a felebarát szeretetének vallását? Hiszen ezek nem szeretnek senkit. Talán még magukat sem. Ők védenék az európai kultúrát?

A Debreceni Ítélőtábla (miután egy másik perben jogerős ítélet mondta ki az etnikai alapú szegregáció megtörténtét) tavaly szeptemberben jogerősen úgy döntött, hogy a gyöngyöspatai általános iskolában az elkülönített oktatás gyakorlata sértette a felperes (roma) diákok jogait, akiknek ezért (évenkénti és személyenkénti bontásban) összesen közel százmillió forint kártérítést kell fizetni. Külön osztályba járatták a roma gyerekeket, alig találkoztak a nem roma gyerekekkel, mert külön emeleten voltak, nem engedték be őket a farsangi bálba, nem vitték el őket osztálykirándulni, nem tartották meg nekik az informatika órákat, nem vehettek részt az úszásoktatásban. „Én nem vagyok gyöngyöspatai, de hát azért, ha ott élnék, mégis megkérdezném, ez hogyan van, hogy egyébként valamely okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül. Miközben ezért a pénzért én nem tudom, hány órát, hány napot, hány évet kell dolgozzak. (…) És azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek igazuk van. Én még nem tudom, pontosan mit kellene tenni, hogy ez nem maradhat így, az bizonyos”, nyilatkozta miniszterelnökünk. A választókerületért felelős fideszes parlamenti képviselő ez ügyben arról posztolt, hogy az egész valójában a „Soros hálózat” öncélú pénzszerző akciója, mellyel a roma családok közé dobott milliók romba döntik Gyöngyöspatát, ismét kiélezve az etnikai feszültséget.

Jellemzőnek tartom, hogy sem a „kultúra”, sem a „művelődés”, sem a „művészet nem szerepel olyan címet viselő művek tárgyszójegyzékében, mint a Dogmatika, vagy a Keresztény élethivatás, pedig például az utóbbiban helyet kapott a „donor”, az „uzsora” és a „részegség” is. Szerencsére – persze korántsem véletlenül – szerepel a „kultúra” Karl Rahner teológiai szótárában mint „az emberi létezés ama sajátossága, hogy az emberi szellem megismerésére és szabadságáéra támaszkodva maga alakítja önmagát és világát.” Őszerinte a kultúra objektiváló és közvetítő anyag, az ember feladata, mivelhogy az ember önmagát megvalósító létező. Ugyanezt Pilinszky így fejezi ki: „Mi halandók és halhatatlanok vagyunk, ebből a feloldhatatlan feszültségből született egész kultúránk és minden imádságunk.”

Pierre Bourdieu úgy véli, hogy a társadalmi és gondolkodási struktúrák közötti megegyezés a szimbolikus rendszereknek, vagyis a nyelvnek, a művészetnek és a vallásnak köszönhető. Felfogása szerint vallás olyan szimbolikus rendszer, mely „elősegíti, hogy rejtett módon a hívekre erőszakolják a világ, s kiváltképpen a társadalom észlelésének és elgondolásának strukturáló elveit. Gyakorlatoknak és képzeteknek olyan rendszerét kényszeríti a hívekre, melynek struktúrája objektíve ugyan a hatalommegosztás elvére épül, ám mégis a kozmosz természeti-természetfeletti struktúrájaként jelenik meg.” Ne kedvetlenítsen el bennünket ez a jócskán elfogult elgondolás! Vizsgáljuk meg, fogott-e mégis valamit a neves szociológus a – szerintem is – lyukas hálóval! Például meggyőzőnek tűnő bizonyítékai vannak arra, hogy együtt jár az egyistenhit, az osztálytagozódás és az erős szervezet, miként a papság (ószövetségi értelemben használja ezt a fogalmat), az allegória, és az üdvjavak monopolizálása is együtt jelentkeznek.

Immár negyedszázada lépett át Nyíri Tamás ebből a kinevethető világból – ahol Nagy Lászlóval szólván „örökkön kicsik a dolgok”, amit Nyíri is számtalanszor kinevetett, hol kínjában, hol kárörömmel, hol szent meggyőződéssel – a mennyei derű világába. A szeretetről mindig kellő óvatossággal szólt, annál önfeledtebben a „túlparti fényekről”, a transzcendencia evilági jeleiről, a rend igényéről, a reményről, a játékról és a humorról, majd javaslatomra a művészetről, hasonlóképpen pedig a szerelemről és az egyik embernek a másik általi megerősítéséről. Szentül vallotta, hogy az ember örökösen deficitben van megerősítését tekintve, ami sajátos felebaráti kötelességeket ró ránk, többiekre. Így aztán, immár örökös tanítómestereim egyikeként biztatva tekint rám íróasztalom fölül, Balogh Zoltán, Mihail Bulgakov, Hankiss Elemér, Hegedüs B. András, Józsa Péter, Örkény István, Tánczos Gábor, Tomka Miklós és Zsolnai József társaságában.

A legsötétebb diktatúra idején így kellett (volna) köszönnünk: „Szabadság!” Manapság meg a „Keresztény szabadság!” javasoltatott. A nyolcvanas évek elején Vitányi Iván összehívta az MTA Művelődéskutatási Bizottságát, hogy választ kaphassunk ama sokakat kínzó kérdésekre, hogy van-e „szocialista kultúra”, és ha igen, mi is lenne az. Bevezetőjében Vitányi alaposan megnehezítette a tudós grémium dolgát, amikor azt fejtegette, hogy a „szocialista” üres díszítő jelzővé kezd válni. Csupán nyögvenyelős kísérletek születtek, végül Mérei Ferenc adta meg a kegyelemdöfést, amikor halálos komoly arccal kijelentette, hogy „Kérem szépen, a szocialista kultúra nem más, mint ami most nálunk van”. A neoliberalizmus szabadságával szembeállított illiberális keresztény szabadsággal is elbánhatnák hasonlóképpen. Még Fritz Tamás ellenében is, aki a kozmopolita világbirodalommal szemben, mely a multikulturalizmust, a migrációt és a globalizmust jelenti, aki a „keresztény szabadság” lózungot nemzeti, konzervatív, keresztény és szuverenista államfelfogás gömböcévé fújja föl. Mégsem lenne ildomos így tennünk, ezért magához Jézushoz fordulunk, aki szerint, ha valóban tanítványai leszünk, megismerhetjük az igazságot, és az igazság szabaddá tesz bennünket (Jn 8,31–32). Az igazság pedig maga a Fiú, aki barátainak nevez minket és arra kér, hogy úgy szeressük egymást, mint ő minket (Jn 15,12).

Valahányszor, ha belekezdek, hogy egyházamról szóljak (mint afféle hívő vallásszociológus), egy pillanatra sem szabad megfeledkeznem arról, amit Dosztojevszkij Aljósával mondat: „Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti az igazságot. És minél butább, annál világosabb. A butaság szerény és őszinte, az ész meg köntörfalaz, és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság meg nyílt és becsületes.” És arról sem, amit Aquinói Tamás ekképpen: „Lehet, hogy a büszkék felfognak valamit értelmükkel, de az ízére nem jönnek rá. Ha tudják is, mint vannak a dolgok, mégsem tudják, mi az ízük.” Nem szabadkozhatok, hogy a buta és a ráérző is lehet gőgös. Akárhogy is, a mi horizontunk (vallásszociológusoké) csak részhorizont, még akkor is, ha értelmiségiek is vagyunk. Ugyanakkor az értelmiséginek nem csak képessége, hanem kötelessége is az értelmezés, a reflexió, a kritika. És ha ezt tudásunk legjavát nyújtva tesszük is, következtetéseinkből mindig le kell vonnunk önmagunkat: előzetes ítéleteinket és előítéleteinket egyaránt. Kritikánk mindig érette, és sosem ellene kell, legyen, mint gyógyítás, mint „szakszerű szeretet”, olyasféle, mint Hankiss Eleméré: „Szemem van a jóra, bőrömön is érzem, de szót valóban nem vesztegetek rá, mert a jó megléte kézenfekvő és természetes, aki józan, örül neki, istápolja, de nincs szükség arra, hogy idegesen és önigazolásképpen állandóan fölmutogassuk. Teendő elsősorban nem a jóval, hanem a rosszal kapcsolatban van. Azokhoz szólok, akik keresik önmagukban a meglevőnél, az adottnál, a már elértnél jobbat.”