A Debreceni Ítélőtábla (miután egy másik perben jogerős ítélet mondta ki az etnikai alapú szegregáció megtörténtét) tavaly szeptemberben jogerősen úgy döntött, hogy a gyöngyöspatai általános iskolában az elkülönített oktatás gyakorlata sértette a felperes (roma) diákok jogait, akiknek ezért (évenkénti és személyenkénti bontásban) összesen közel százmillió forint kártérítést kell fizetni. Külön osztályba járatták a roma gyerekeket, alig találkoztak a nem roma gyerekekkel, mert külön emeleten voltak, nem engedték be őket a farsangi bálba, nem vitték el őket osztálykirándulni, nem tartották meg nekik az informatika órákat, nem vehettek részt az úszásoktatásban. „Én nem vagyok gyöngyöspatai, de hát azért, ha ott élnék, mégis megkérdezném, ez hogyan van, hogy egyébként valamely okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül. Miközben ezért a pénzért én nem tudom, hány órát, hány napot, hány évet kell dolgozzak. (…) És azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek igazuk van. Én még nem tudom, pontosan mit kellene tenni, hogy ez nem maradhat így, az bizonyos”, nyilatkozta miniszterelnökünk. A választókerületért felelős fideszes parlamenti képviselő ez ügyben arról posztolt, hogy az egész valójában a „Soros hálózat” öncélú pénzszerző akciója, mellyel a roma családok közé dobott milliók romba döntik Gyöngyöspatát, ismét kiélezve az etnikai feszültséget.
Mint hívő keresztények úgy érezhetjük, hogy nem csak igazságérzetünk, hanem irgalmasságérzetünk is megszólíttatott. Állásfoglalásunkat ebben a kényes politikai kérdésben szerencsésen megkönnyítheti a Magyar Katolikus Püspöki Kar (a továbbiakban MKPK) Megújulás a szeretetben címmel megjelenő körlevele, mely azzal indított, hogy „a társadalom peremére jutottak és a szegények felé forduló szolgáló szeretet nélkül egyetlen keresztény közösség sem nevezhető krisztusi közösségnek. Gyakran nem akarjuk látni a társadalmi igazságtalanságokat. Félünk, sőt irtózunk a szokatlan társadalmi és emberi valóságok megtapasztalásától, mert szembesítenek gyengeségeikkel, és olyan kihívások elég állítanak, amelyeknek saját erőnkből nyilvánvalóan nehéz vagy lehetetlen megfelelnünk”, majd azzal folytatódott, hogy „fel kell karolni a szegényebbeket, akik a maguk erejéből nem tudnak megfelelő nevelést, gondoskodást és műveltséget biztosítani gyermekeiknek”, és ezért „a katolikus oktatási intézmények minden társadalmi réteg és csoport képzését, oktatását feladatuknak tekintik. Kiemelt figyelemmel és komplex cselekvéssel szolgálják a hátrányos helyzetűek nevelését, szüleik támogatását”, majd azzal fejeződik be, hogy „a szeretetben való megújulásunk attól függ, hogy össze tudjuk-e kapcsolni az Eucharisztiában jelen lévő, megtört Krisztust a szegényben, az éhezőben, a betegben, az idegenben, a bűnösben is jelen lévő megtört Krisztussal”. Az MKPK korábbi megnyilvánulásaihoz képest üdítően ferencpápista körlevél kibocsátója ― fokozva csodáltunkat ― felkérte Ferge Zsuzsát, hogy véleményezze a megnyilatkozást. A szociológus ― itt is, ott is nem kis meglepetést okozva ― hozzászólását mindjárt azzal kezdte, hogy „Noha magam nem vagyok hívő, minden szavával egyetértek. Tisztelem magasztos, emelkedett stílusát. Fontos mozzanat az előzőekhez képest, hogy ez egyetlen kérdésre koncentrál, hanem korunk négy valóban jelentős problémáját állítja központba. Köszönöm, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy néhány megjegyzést fűzzek a körlevélhez”. Örvendetesnek tatja, hogy az MKPK körlevele kiemel egy eddig kevésbé érintett kérdést, az egyenlőtlenségek parttalan, a társadalmat torzító növekedését”, valamint azt is, hogy „Szinte teljes pontossággal azonosítja azokat a nép sortokat, amelyeket legjobban fenyeget a szegénység, az elutasítás, a kirekesztés. Ide tartoznak az egyedül élő, gyakran idős betegek, a hajléktalanok, a cigányság tömegei, a menekültek, és ezekhez hozzátehetjük a zsidókat is”. Elismerve, hogy „a körlevél sok esetben a szükséges segítés módjáról is szól”, és, hogy „a krisztusi szeretet nevében kér e csoportok számára segítséget, szolidaritást, az MKPK néhány meglepően bátor kijelentésére a szociológus még ráerősít. Megállapítja, hogy ott ― mint például Gyöngyöspatán is ―, ahol sok a szegény és cigány gyerek, nagy az esély arra, hogy az óvoda vagy iskola színvonala ― külseje és belvilága ― ehhez igazodik. Az iskolai szegregáció törvényessé vált. A pedagógusok sok okból nem tudnak jól felkészülni az eltérő kultúrájú gyerekekkel való munkára”. Elismeri, hogy elindultak a roma kollégiumok, van roma ösztöndíj program, hogy „a kalandos sorsú Gandhi gimnázium még nyomokban létezik”, hogy a kormányzat stratégiai céljai között szerepel a cigányokra vonatozó cél, de nem titkolja, hogy szerinte „mégis nagyon távol vagyunk attól, hogy a tára cigányok teljes jogú állampolgároknak érezhessék magukat”. Majd hozzáfűzi: „Tisztelettel kérem a püspöki kart, hogy a társadalmi összetartozás ügyét is tekintse folyamatosan számon tartandónak”. Meglepően alakul tehát ez az iskoladráma (vagy inkább iskolapélda): az egyik oldalon a kormányzat, a gyöngyöspatai önkormányzat, a másik oldalon a civil jogvédők, a MKPK és Ferge Zsuzsa, nekünk pedig fel van adva a lecke, hívőknek a szentlecke, mely szerint Gyöngyöspatán sincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan, bárhol is legyünk, egyek vagyunk Krisztus Jézusban.
Ferge Zsuzsa is hivatkozik az ENSZ gyermekjogi egyezményének azon pontjaira, amelyeket Magyarország is törvénybe foglalt. Például az egyezmény 2. elve szerint „A gyermek különleges védelmet élve és jogi, valamint egyéb eszközökkel lehetőséget és alkalmat kap arra, hogy fizikailag, szellemileg, lelkileg és társadalmilag fejlődjék, egészséges és szokásos módon a szabadság és méltóság viszonyai között. Az e célból elfogadott törvényekben figyelembe kell venni a gyerek mindenekfelett álló érdekét”. Hát ez sem valósult meg Gyöngyöspatán. Olvasóim között bizonyára akadnak, akik ― ha nem előbb ― itt most megállítanának azzal, hogy nem kellene valamiképp figyelembe venni a tanárok érveit is, miszerint sokszor kezelhetetlen a helyzet, akik szerint nem jó az a megközelítés, miszerint vagy csak a cigányok a felelősek, vagy csak a „magyarok”. Amikor az egyik cigány fiú azt panaszolta fel, hogy nem engedték az emeleti WC-be, pedig az övék a fölszinten szörnyű állapotban volt, még a falra is ürüléket kentek. Vajon a tanárok nem azért nem engedték fel a cigányokat, nehogy fönt is ugyanúgy összekenjenek mindent? Olvashattuk, Ferge Zsuzsa is elismerte, hogy a pedagógusok sok okból nem tudnak jól felkészülni az integrációs programok megvalósítására. Ugyanakkor számos példa bizonyítja, hogy szép számmal akadna követendő gyakorlat. Például ― saját magam is megtapasztalhattam ― a Zsolnai-féle Értékközvetítő és Képességfejlesztő Program közel száz iskolájában megszűntették a tanári WC-t, ugyanis a sebészeti műtő tisztaságú közös vécéket a nagyon különböző kultúrájú diákok egyaránt szabályszerűen használták.
Azért sem valósult meg Gyöngyöspatán a gyermekjogi igazságosság, mert ott az előnyös helyzetűeket is sérelem érte, ezért őket is ― ha nem is anyagi, de erkölcsi ― kártalanítás illetné meg. Kutatások egybehangzóan bizonyították, hogy az előnyös helyzetű gyerekek is sokat nyernek azzal, hogy együtt tanulnak az integrálandó hátrányos helyzetűekkel, mert személyiségükbe beépülhet a másság tapasztalata, erősödhetnek olyan képességek és értékek, mint az empátia, a segítőkészség, a türelem, megtanulhatják az együttműködés számukra újabb formáit, felértékelődhet saját egészségük és épségük, erősödhet önismeretük, fejlődik alkalmazkodó képességük, elfogadhatóbbá ― és még hozzátenném ―, igazságosabbá és irgalmasabbá válhatnak.
Kamarás István OJD