A misztikus és a spirituális mellett az egyháznak is van társadalmi „halmazállapota”, mely két egymást kiegészítő dimenzióban működik: az intézményesben és a mozgalmiban. A budapesti Szentimrevárosban az olajozottan működő vallási intézményeken (a plébánia, a ciszter gimnázium) kívül elsősorban a cserkészet, a harmadrend és a körzet-apostolok képviselték a mozgalmi egyházat. 1949-ben mindezek egyik pillanatról a másikra szűntek meg. Így aztán szentimrevárosi földalatti ifjúsági mozgalom ebből a hiányból született oly módon, hogy egyszerűen a föld alatt folytatódott mindaz, ami a fiataloknak (és persze szüleiknek) rettentően hiányzott: legfőképpen a cserkészet és a hittan. Meglehetősen spontán módon jöttek létre ― Bibót parafrazálva ― a jézusi szabadság kis körei ―, melyek számomra (aki benne is voltam, majd harminc évvel később kutattam) a szabadság hiteles helyeinek bizonyultak, méghozzá nem csak a valamitől való, hanem a valamikért való szabadságnak. Amikor megnövekedett a mozgalom, és a lekapcsolt klerikusok helyére tízen-huszonéves civilek kerültek, a tagok egy részéből hirtelen felelős vezető lett. Az intézményes egyházon egyszerre kívüli és belüli mozgalmak közül a szentimrevárosi lett a legjelentősebb.
A mozgalom élére a cisztercita rend az irodalomtudósi pályára készülő Barlay Szabolcsot küldte, ami telitalálatnak tűnt, mert igazi karizmatikus vezető lett belőle, egymaga tömegeket vonzott, és csakhamar élő legendává vált, mint a harcoló egyház egyik hadvezére. Lekapcsolása után a sok ágra szakadt mozgalom élére egy éppen csak huszonéves egyetemista került, akkor még sejteni sem lehetett, hogy az 1441-1446 közötti országnagy Rozgonyi György után ő lesz a következő hasonló nevű országnagy. Megjegyzendő, ezen a nevén talán csak az egyetemi szigorlaton, majd pedig a kihallgatáson szólították, a mozgalomban csak „Rozgonyi Gyurka”, „Gyurka” vagy „Rozigyuri” volt. Ővele ― legalább is hazai viszonylatban ― egyháztörténeti jelentőségű fordulat következett be: a Szentimrevárosban jóval a zsinat előtt civilek vezették az Isten Országát megvalósító mozgalmat, melynek országnagya ez a fiatalember lett. Ciszter diákként bekerült az osztályfőnöke vezette apostol-körbe, majd a ministráns körbe. Kamaszkorában az elektromosság, a gombfoci, a bütykölés, a kirándulás és a házibulizás kötötte le. Érettségiző korában függetlenedett a Barlay-vonaltól, és hirtelen egy félszáz fős társaság vezetője lett. Három évig elektromérnök hallgató volt, de abbahagyta, mert már csak a mozgalom érdekelte, ez lett mindene. Bár ő is Barlay köpenyéből bújt elő, de ő nem parancsnokolt, hanem belülről, odafigyelve vezetett, mégis, vagy éppen ezért, nagyon hamar ő is karizmatikus figurája, máig élő legendája lett a hazai mozgalmi egyháznak. Tábortüzeknél is megénekelték, imígyen: „Zölderdőben jártam, őrséget álltam./ amikor egy furcsa hangot hallottam. / Mondtam neki, hogy: Állj! Ki vagy, ravasz?! / Akkor láttam, hogy a Rozi Gyuri az!”
A túlságosan is hangzatos Értékőrzés az ’50-es években. Gyurka – Rozgonyi György – ifjúsági közösségének a története című emlékkönyv két tudós (egykori mozgalmár) szerzője, Papanek Gábor és Veress Gábor mellett a harmadik maga Rozgonyi György volt. Éppen tőle lett rendhagyó és izgalmas olvasmány azzal, hogy rendre meg-megakasztotta az emelkedett főszöveget olyan megjegyzésekkel, hogy „nem is volt ez annyira…”, „korántsem sikerült mindig…”, „köztünk is voltak beépítettek”. Több visszaemlékező romantikus kalandnak tartotta az egészet, és magát Gyurkát is romantikus alkatnak, de mint szem- és fültanú, majd kutató pontosabbnak érzem ezt: ”Romantikus? Valóban csinált hajmeresztő dolgokat: görögtüzet, tűzijátékot, de sosem felelőtlenül. Végül is az apostolok igehirdetése is vad dolog volt. Sosem árult zsákbamacskát: tudtuk, hogy amit csinálunk, ugyan nem államellenes összeesküvés, de bármikor minősíthető ugyanilyen veszedelmesnek.” Ő maga nagyon reálisan látta, hogy „Ha még tovább tartott volna, talán ellaposodott volna, ugyanis befogadója az evangéliumnak mindig volt elég, de a vezetői hivatások száma csökkent. A hatvanas évek ellenére a tömegmozgalom elveszítette létjogosultságát”. Szerinte a mozgalom „nyers célja a hitoktatás volt. Nem az elitnevelés, hanem a szinten tartás, átmentése annak, amit akkor papok és hitoktatók nem adhattak át. A cserkészet csak eszköz volt. Mégsem egyszerű hitoktatás volt, hanem életforma.”
A mozgalom pedagógiájának kialakításában természetesen jelentős szerepet játszott a ciszterek és cserkészek nevelési módszere, de voltak sajátos vonásai is. Rajk András (vagyis Dögész), a későbbi gyermekorvos és pszichiáter, a gyermeknevelésben alapvetőnek tartotta az apa esti meséjét, ami akkor is nagyon hatásos, ha az apa csupán azt meséli el, hogy mit csinált egész nap. „Rozgonyi Gyurka ezt rettentő jól megérezte. Este tábortűznél, ha hirtelen csend támadt, ő bedobott egy-két komoly gondolatot, és ez megülepedett az emberben. Vagy este, amikor már alaposan kiordítoztunk vagy kiénekeltük magunkat, hangulatvilágítást csináltunk, és ő azt javasolta, hogy most gondolkozzunk el azon, mi jót csináltunk, mi rosszat. Ennek óriási hatása volt, és ezzel Gyurka rendkívül jól tudott élni. Mondogattam is neki, ez a »pedagógia pizsamában«. Ő meg csak nevetett: »Rájöttél a trükkömre«”.
A szentimrevárosi mozgalom 1961-ben befejeződött, tagjai azonban önmagukat és missziós hivatásukat búvópatakként őrizték, és családjukban, rokonságukban, munkatársaik körében, a közéletben és egyházukban jelként bukkantak föl. Gyurka, a szentimrevárosi mozgalom „istenországnagya” csak vetett, nem aratott, csupán élete végéig figyelemmel kísérte „népét”, akik számára „életre szóló élmény volt, mely erkölcsi tartást biztosított”, „teljesen kitöltötte akkori életünket”’, „felelősségre nevelt” „egy gyönyörű gyermekkort jelentett: volt hová mennünk és tartoznunk”, „egy alternatív életformát jelentett, lehettünk valami: „felkiáltójelek”, „végig a történelemben működő Nagy Rendezőnek derűs mosolyát érezhettük, még a börtönben is.”
Kamarás István OJD