Pierre Bourdieu úgy véli, hogy a társadalmi és gondolkodási struktúrák közötti megegyezés a szimbolikus rendszereknek, vagyis a nyelvnek, a művészetnek és a vallásnak köszönhető. Felfogása szerint vallás olyan szimbolikus rendszer, mely „elősegíti, hogy rejtett módon a hívekre erőszakolják a világ, s kiváltképpen a társadalom észlelésének és elgondolásának strukturáló elveit. Gyakorlatoknak és képzeteknek olyan rendszerét kényszeríti a hívekre, melynek struktúrája objektíve ugyan a hatalommegosztás elvére épül, ám mégis a kozmosz természeti-természetfeletti struktúrájaként jelenik meg.” Ne kedvetlenítsen el bennünket ez a jócskán elfogult elgondolás! Vizsgáljuk meg, fogott-e mégis valamit a neves szociológus a – szerintem is – lyukas hálóval! Például meggyőzőnek tűnő bizonyítékai vannak arra, hogy együtt jár az egyistenhit, az osztálytagozódás és az erős szervezet, miként a papság (ószövetségi értelemben használja ezt a fogalmat), az allegória, és az üdvjavak monopolizálása is együtt jelentkeznek.
Többféle bizonyítéka van arra, hogy a különböző vallási rendszerek laikusai nem rendelkeznek elegendő vallási tőkével, szent tudással, valamint hogy az Istennel és a pappal való viszony a hivatal és az ügyfél viszonyához hasonlítható leginkább. Elgondolkodtató az is, amit a karizmáról állapít meg: „azok a szimbolikus tulajdonságok, amelyek olyan mértékben válnak a vallás tevőleges szereplőivé, amilyen mértékben ők a karizma ideológiáját elfogadják: a karizma szimbolikus hatalom, amellyel az ruházza föl a vallási ágenseket, hogy hisznek tulajdon szimbolikus hatalmukban.” Felhozhatjuk, persze, ezzel szemben azt, hogy a karizma kegyelmi ajándék és feladat, hogy nem rendkívüli kiváltság, hogy sokféle, hogy univerzális, hogy a közösség bármely tagja megkaphatja. De kijelenthetjük-e magabiztosan, hogy a karizma nem a sóhivatal rendjele, hanem a ránk hintett só? Igen is, meg nem is. Mondhatjuk Bourdieu prekoncepciójával vitatkozva, de nem mondhatjuk Bourdieu tényeivel szemben, hiszen a francia szociológus azt a gyakorlatot elemezte, melyben ezeket az ajándékokat és feladatokat így-úgy megvalósítjuk, bizony, sok esetben sóhivatali papírokkal és packázással helyettesítve az éltető és ízesítő sót.
Vajon nem lehet-e az intézményes egyházat bizonyos nézőpontból, bizonyos szemüveggel – bizonyos időkben és helyeken – az ő megfogalmazásával az üdvjavak piacának látni, érezni? Nem tűnhet-e olykor az intézményes egyház rendhagyó híveit megfegyelmező, kiiktató vagy éppen az állammal szorosan összefonódó hatalomnak? Abban talán nincs igaza Bourdieu-nek, hogy még valamelyest Assisi Szent Ferencet is államosította a prófétákat rendre kisajátító vagy elkergető intézményes egyház? Lehetséges, hogy Szent Ferenc esetében mégsem ez történt, hanem mégis csak okos kompromisszum született, de, lássuk be, sok esetben mégis inkább az történt, amit a szociológus állít. Vajon nincs igazság abban, hogy Bourdieu az alsópapságot a proletarizálódott értelmiséghez sorolja? Vagy abban, hogy az egyház gondolkodási sémáit olykor hasonlónak érzi a politikai struktúrákhoz, mint például Dionysos Aeropagita esetében, aki szerinte egyszerre fordítja át a politikai rendszert a misztika és a logika nyelvére.
Sorolhatnám még a fontos részigazságokat tartalmazó A vallási mező kialakulása és struktúrája című tanulmány szerzőjének találó vagy éppen telibe találó példáit. Nem tolhatjuk félre ezt a helyenként eléggé pontos térképet, nem térhetünk ki kihívásai elől, amikor Bernanos szerint az egyház úgy menetel az időn át, mint egy csapat katona ismeretlen országokon keresztül, ahol a rendes ellátás lehetetlen. Úgy táplálkozik az egymás után következő társadalmi rendszerekből, mint a katonaság a lakosságból. A polihisztor Balogh Zoltán alapos elemzés tárgyává tette a Mária-megjelenések helyeit és időpontjait, és arra a következtetésre jutott, hogy ezek zömmel olyan vidéken történtek, ahol abban az időben nagy volt a tudatlanság, a kizsákmányolás, a hiány. De, persze; kérdezhetnénk, miért is ne éppen ezekre a helyekre küldje Máriát Szent Fia, aki legalább annyira jól ismeri a térképet, mint a zseniális szociológus. Ha azonban azt kezdenénk vizsgálni, hogy kik, mikor, miért és ki ellen kezdeményezték vagy erősítették a Mária-kultuszt – tudjuk jól, hogy olykor a protestantizmus, olykor a liberalizmus, olykor a kommunizmus ellenében -, arra már aligha tudunk ennyire frappánsan válaszolni. Találónak érzem katolikus pap ismerősöm reagálását arra a hírre, hogy napirendre került ennek, annak, vagy amannak a pápának szentté avatása: „Kérdés, ki ellen”, kérdezte kesernyésen, aki a maga részéről Mahatma Gandhi, Albert Schweitzer és Martin Luther King kanonizálását is javasolta. Arra, hogy a Lélek ott rendez happeninget, tűzijátékot vagy ingyen lakomát, ahol akar, nemigen lehet mit mondani, de a műsorfüzetet összeállító, a jegyeket osztó és az eseményekkel önmagát legalizáló hivatal működéséről véleményt nem formálni, olykor a panaszkönyvbe nem beírni a hívők részéről is vétkes közömbösség, álszentség vagy gyávaság lenne, főképpen azok részéről, akik ilyen ügyekben kellőképpen tájékozottak.
Kamarás István OJD