Valahányszor, ha belekezdek, hogy egyházamról szóljak (mint afféle hívő vallásszociológus), egy pillanatra sem szabad megfeledkeznem arról, amit Dosztojevszkij Aljósával mondat: „Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti az igazságot. És minél butább, annál világosabb. A butaság szerény és őszinte, az ész meg köntörfalaz, és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság meg nyílt és becsületes.” És arról sem, amit Aquinói Tamás ekképpen: „Lehet, hogy a büszkék felfognak valamit értelmükkel, de az ízére nem jönnek rá. Ha tudják is, mint vannak a dolgok, mégsem tudják, mi az ízük.” Nem szabadkozhatok, hogy a buta és a ráérző is lehet gőgös. Akárhogy is, a mi horizontunk (vallásszociológusoké) csak részhorizont, még akkor is, ha értelmiségiek is vagyunk. Ugyanakkor az értelmiséginek nem csak képessége, hanem kötelessége is az értelmezés, a reflexió, a kritika. És ha ezt tudásunk legjavát nyújtva tesszük is, következtetéseinkből mindig le kell vonnunk önmagunkat: előzetes ítéleteinket és előítéleteinket egyaránt. Kritikánk mindig érette, és sosem ellene kell, legyen, mint gyógyítás, mint „szakszerű szeretet”, olyasféle, mint Hankiss Eleméré: „Szemem van a jóra, bőrömön is érzem, de szót valóban nem vesztegetek rá, mert a jó megléte kézenfekvő és természetes, aki józan, örül neki, istápolja, de nincs szükség arra, hogy idegesen és önigazolásképpen állandóan fölmutogassuk. Teendő elsősorban nem a jóval, hanem a rosszal kapcsolatban van. Azokhoz szólok, akik keresik önmagukban a meglevőnél, az adottnál, a már elértnél jobbat.”
Amikor egyházamról mint intézményről szólok, tisztáznom kell, hogy szükség van-e az életünket megízesítő sóhoz sóhivatalra. Egyáltalán: lehet-e, kell-e a hitben való közösséget intézményesíteni? Szerintünk, társadalomkutatók szerint az intézmény vívmány, eredmény, olykor egyenesen áldás. Nélküle – mivel viszonylag állandó struktúra nélkül nem lehetne valamennyire is fejlett emberi társadalom – nem teljesíthető hitbéli feladatunk sem: a kapott ajándék továbbadása. És nem lehetne egyház sem. A szó tágabb értelmében még a Miatyánk vagy a szentségek is intézmények, amelyek – miképpen Nyíri Tamás Lélek és intézmény című írásában megállapítja – az isteni alapító akaratnak köszönhetik létüket, mint a transzcendencia történelmi-társadalmi-kulturális foglalatai. Ugyanennyire magától értetődő, hogy az egyházon belül mindig akadnak olyan történelmi, ideiglenes, viszonylagos alakzatok, olyan korlátozott emberi kifejezésmódjai az isteni kinyilatkoztatásnak, mint a dogma-formulák, a tanítóhivatal iránymutatásai, a teológiák, az igehirdetés. Természetesen az intézményhez képest a Lélek szabadon szárnyal, „ott fúj, ahol akar”. Ez a jánosi kijelentés keményen intézményellenes megállapításnak tűnhetne, csakhogy János nem a Lélek és az intézmény viszonyáról értekezett. Akadtak, akik ezt nem vették eléggé figyelembe, mint például Kolakowski, és fel nem oldható, mondhatnám, ki nem engesztelhető ellentmondást éreztek a Lélek és az intézmény között, ám én is úgy látom (mint Nyíri), hogy – mindent összevetve – az egyház sosem lett teljesen hűtlen a Lélekhez. Igaz, olykor csak legitimáló szerepet juttatott az „idomított Léleknek”, a Galamb ketrecbe került, pedig – bocsánat a hasonlatért – eredetileg postagalambként érkezett.
Az eccelsiának értelmezett egyház legalább hármat jelent: 1) eseményt, összejövetelt az Ő nevében, 2) sokféle állandó csoportot, kongregációt, 3) szuperlokális (kultúra feletti) alapítványt. A három szint egyenrangú, a Lélek számára egyaránt kedves hely. Sokunk szerint az egyház a szabadság, egyenlőség és testvériség helye, ahol nem az uniformitás, hanem a pluriformitás a jellemző, ahol nem kell félni a sokféleség káoszától, hiszen a Lélek transzcendálja, meg nem szüntetve, csak közös nevezőre hozva az értéket jelentő sokféleséget. Az egyház olyan hely, ahol a hivatal célja a szolgálat, ahol a magasabb helyet elfoglaló több szolgálatot vállal.
Ilyen lehetne az egyház, ha a Lélek szelét fogná be vitorlájába. Sajnos, Konstantintól kezdve időről időre a hierarchikus hatalom intézményévé válik, a teológia pedig sokszor a birodalmi ideológia legitimációs feladatát látja el. Nem tartom szentségtörőnek felvetni, hogy mennyiben örököse a római pápa Péter primátusának, de eldöntéséhez a jogigényt, az örökösödési láncot alkalmatlan érvnek érzem. Annál inkább döntőnek, hogy valóban szolgál-e a jogutód, vagy inkább afféle pártprogramot hajt végre, például olyant, amelyben a katolikusok képviselik a Péter-pártot, a Pál-párti protestánsokkal és az Apollo-párti ortodox keresztényekkel szemben.
Mindezzel együtt úgy vélem, hogy a Lelkes egyháznak továbbra is komoly esélye van. Csak nem szabadna szárnyát szegni a repkedő Léleknek. Arra sincsen szükség, hogy kenyérmorzsával odaszoktassuk ablakpárkányunkra vagy imazsámolyunkra. Elég csak ráirányítani antennáinkat. A tradíció kritikus befogadása és a radikális reform kezdeményezése egyaránt fontos. Az ősforrásra hivatkozó, kiapadása miatt aggódó protestálás pedig a katolikusoktól is elvárható.
A szabályok alapján létrejövő tisztességes játék és az önfeledt rögtönzés egymást feltételezi. A Lélek azonban nemcsak rögtönöz, hanem szervezetileg meghatározott helyen és időben fogadóórát is tart. Miképpen Jézus a kánai menyegzőn feltehetően táncolt is a helyi hagyományokat tiszteletben tartva, csak a templom előcsarnokában viselkedett botrányosan. De sehol sem megbotránkozatón!
Mit tehetünk azért, hogy Lelkes intézményünk legyen, azon kívül, hogy olykor botrányosan viselkedünk? Szerintem ki kellene szivattyúzni a szenteltvizet az árokból, föltölteni szolgálatunkkal, megöntözni a kimert szenteltvízzel. Ki kellene írni egyházunkban is, hogy „A fűre lépni és rá vigyázni szabad!” Nem szabadna megsértődni (nekünk, hivatásos kritikusoknak), ha a kritikánkat az intézmény nem mindig fogadja kitörő lelkesedéssel. És, persze, azt se feledjük, hogy van egy találmányunk, amelyben a Lélek és az intézmény teljesen eggyé vált: a liturgia. Így aztán, ha belefáradunk az egyházépítő egyházkritikába mi, vallásszociológusok is ezzel biztathatjuk magunkat: „Letargia? Liturgia!” Végül pedig azt se feledjük, igaz, hogy a sótól lesz ízes ételünk, de hogy ízesíteni tudjunk, és, hogy az örömhír örömöt okozhasson, ahhoz, bizony, jól működő sóhivatalra is szükség van.
Kamarás István OJD