Az ördög ügyvédje – 1587-ben vezette be V. Sixtus pápa – (advocatus diaboli) több évszázadon keresztül valóságos jogi pozíció volt a római katolikus egyházban. Isten szolgájaként a szentté avatási eljárásban kellett a jelölt ellen érvelni, ugyanis a bölcs egyházi vezetés okkal-joggal számolt azzal, hogy az Isten ügyvédje (advocatus Dei) is csak ember, és hajlamos „szentül hinni” a jelölt makulátlan életszentségében, akár naiv hittel, akár az önhittség démonától megkísértve. Sokunk bánatára II. János Pál pápa egy eljárásjogi reform keretében megszüntette ezt a sokszorosan bevált pozíciót. A rossz nyelvek szerint – amelyek ugyanúgy szolgálhatják a jót, mint az ördög ügyvédei – az ördög ügyvédjét űző pápa ezért tudott majdnem félezer szentet avatni, míg huszadik századi elődei összesen kevesebb, mint százat.
Az ördög ügyvédje – 1587-ben vezette be V. Sixtus pápa – (advocatus diaboli) több évszázadon keresztül valóságos jogi pozíció volt a római katolikus egyházban. Isten szolgájaként a szentté avatási eljárásban kellett a jelölt ellen érvelni, ugyanis a bölcs egyházi vezetés okkal-joggal számolt azzal, hogy az Isten ügyvédje (advocatus Dei) is csak ember, és hajlamos „szentül hinni” a jelölt makulátlan életszentségében, akár naiv hittel, akár az önhittség démonától megkísértve. Sokunk bánatára II. János Pál pápa egy eljárásjogi reform keretében megszüntette ezt a sokszorosan bevált pozíciót. A rossz nyelvek szerint – amelyek ugyanúgy szolgálhatják a jót, mint az ördög ügyvédei – az ördög ügyvédjét űző pápa ezért tudott majdnem félezer szentet avatni, míg huszadik századi elődei összesen kevesebb, mint százat.
A rendszerváltás utáni hónapokban a győztes oldalon így fohászkodtam: „Adj, Uram, nekünk ellenzéket!” Ma már hozzátenném: „És az ellenzéknek is adj ellenzéket”. A politikai életben, főleg amikor a képviselőjelöltek kanonizációs perei folynak, ördög ügyvédei nélkül a leghalványabb kétely nélkül kinyilatkoztató önhitt megszállottság hajlamos nézete, véleménye istenítésére. Nyíri Tamás szerint az önhittség démona „zsidó-keresztény származású, hatására a világhódító és diadalmas kereszténység aktívái a „Vagy megtérsz, vagy meghalsz!” attitűdjét felvéve kezdték azt hinni, hogy minden, amit hisznek, tesznek, Ővele együtt teszik, vagyis kezdték Istennek képzelni magukat. A polisz ügyeiben diskurzust folytató és/vagy sportszerűen vitatkozó politikusok helyett fanatikus inkvizítorok jelennek meg a politika országos és helyi porondjain. Szótárukból kitörlődött a „szerintem”, „a nekem úgy tűnik”, a „lehet, hogy”, a „talán mégsem egészen”. Az önmagát a kegyelem állapotában tudó inkvizítor politikus szerint a tévedés közveszélyes és tilos, csak az igazságot szabad hallani. Az önhitt fanatikusan egyszerű és tiszta.
Keservesen hiányoznak a hazai politikai életből (pontosabban: élet-halál harcból) az ördög ügyvédjei, hogy figyelmeztessék a politikai élet ágenseit arra, hogy elsorvadt bennük a megoldatlanságok, a bizonytalanságok és a bonyolult helyzetek elviselésének készsége. Pedig nagyon jól járnának az ördög ügyvédeivel a magukat tévedhetetlennek hívők, ugyanis – mint a Lelkünk démonai és angyalai szerzőjétől tanultuk – a tévedés kútjának mélyén mindig van valami igazság, amire a tévedését belátó felépítheti igazságát. (Amit persze – sportszerűen – majd ugyancsak az ördög ügyvédjével szemben kell majd megvédenie.) Az elbizakodottság nélküli magabiztosságról és az önhittség nélküli önbizalomról lehetne felismerni az igazi politikust, aki azzal is tisztában van, hogy a nagy szenteknek nagy árnyékuk van, de a kisebbeknek is éppen elég.
Kamarás István OJD