Kategória: Világ-nézet

Egy régi anekdota szerint egy nagyon idős hölgy ifjúkori bűneiről beszélt a gyóntatójának. Asszonyom, mondta a pap, ezt már többször megvallotta. Miért ismétli újra? – Mert olyan jóbeszélni róla. Ezt juttatta eszembe az a kommunikációs lavina, amit egy Amerikában kipattant szexuális zaklatás-ügy az emberekből kiváltott. Hozzászól boldog-boldogtalan, és megfellebbezhetetlen ítélet mondanak mindkét oldal szereplőiről, miközben egyre újabb ügyek kerülnek napvilágra. Nincs szebb kifejezés rá: ezen csámcsog nálunk is a fél ország. Kész ítélet van mindenki tarsolyában. Csak egyvalaki hiányzott az állítólag keresztény kultúrát őrző országunkban a párbeszédből, a vádaskodásokra válaszoló Jézus.

„Ha minden így megy tovább, elsodorhat a szegénység és elnyomás és túlfegyverkezés robbanásszerű térnyerése”, figyelmeztet Johann Baptist Metz.  „Békeharc”, „békepap”, „széncsata”, „mindennapok forradalma”, „békemenet”, „rezsiharc”, „szabadságharc”, „erődemonstráció”: meghökkentő folytonosságot érezhetünk hét évtized lózungjaiban, viszont egyértelműen megállapíthatjuk, hogy hazánkban nagyon rövid epizódoktól (1956, 1989) eltekintve napjainkig csak egyre nő a társadalmi egyensúlytalanság és békétlenség. Ma nálunk is sokan azt várják a politikai hatalomtól, az államtól, hogy teremtsen rendet, jólétet és egészséget, a népegyháztól pedig azt, hogy imádkozzon ezért, amúgy meg tartózkodjon a közvetlen társadalmi-gazdasági-politikai kérdésektől. Cserébe vezetőink megígérik, hogy hazánk védőbástyája lesz a kereszténységnek. Csakhogy az a kereszténység, melyről Metz beszél, korántsem igényli ezt, és egyfelől az egyház kritikai-felszabadító funkcióját, másfelől az egyház „politikai misztikáját” hangoztatja. Utóbbi elsősorban a szenvedőkkel, az elnyomottakkal és a szegényekkel való compassiot jelenti. A megosztás és megfosztás ellen protestáló katolikusként valami hasonlót érzek ki Ferenc pápa üzeneteiből. Számomra egyértelmű, hogy a jezsuita Ferenc pápa Assisi Ferenchez való viszonyulása mentes az érzelgős ájtatosságtól, és a pénz istenítésén alapuló kirekesztő gazdaság embertelenségére hivatkozva a szegénység elleni harcot a szegények személlyé válásáért folytatott harcnak tekinti. Nem tartja elegendőnek az eddigi jámbor jótékonykodás valamivel buzgóbb folytatását, hanem elkerülhetetlennek gondolja a célok és prioritások átrendezését, az egyház- és kormánypolitikák alapos átalakítását az igazi áldozathozatal jegyében, a tettek mezején.

Az elmúlt hetekben nagy hullámokat vertek egyes politikusok és egyházi vezetők kvázivallási és kvázipolitikai megnyilatkozásai a migrációval, az ellene irányuló – akár erőszakos – véleménynyilvánítás jogosságával, a szabadkőművesek, az ultraliberálisok vagy egyszerűen a Sátán cselvetéseivel, az ellenük hatékony fegyver, a rózsafüzér szerepével, sőt az Isten magyarokra vonatkozó tervével, valamint az emberi jogokkal és a demokráciával kapcsolatban. Könnyen lehet, hogy ezek a nézetek a hazánkban élő keresztények többségének véleményét fejezik ki, hiszen közülük nagyon sokan elkötelezettek a történelmi kereszténység bizonyos intézményei vagy legalábbis egyes elemei mellett. Semjén Zsolt és Balog Zoltán még 2002-ben fogalmazták meg azt az alapelvet, mely szerint „A magyar egyházpolitikai modell szellemi értelemben hűséges Szent István királyunk örökségéhez, melynek tanulsága: ami jó az egyháznak, az jó az országnak, és ami jó az országnak, az jó az egyháznak.” (A magyar modell. Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Egyházi Kapcsolatok Főosztálya, Budapest 2002, 4. old.) Ezek szerint magyar modell a keresztény államiság és a politikai kereszténység egy sajátos keveréke, pedig efölött alaposan eljárt az idő, és az az elmúlt száz évben többször is csúfosan kudarcot vallott.

–        Politikai kereszténység –

Rossz idők járnak a magyarországi keresztényekre. Nem azért, mintha üldöznék őket, hanem mert a kereszténynek mondott politikai erők éppen a kereszténység morális értékeit emésztik fel: az evangéliumi értékek missziója helyett az Orbán-kormány fényezésében, a gyűlöletpolitika terjesztésében vállalnak aktív szerepet.

Új kommunikációs stratégia körvonalazódik az utóbbi napok kormányzati megszólalásai alapján: rendszeressé vált a hittel, a vallással kapcsolatos fogalmak, érvelések aktuálpolitikai célú használata. Orbán Viktor kormányfő előbb egy múlt heti logisztikai létesítmény átadásakor, majd e hét elején, egy turisztikai rendezvényen hivatkozott a „jóistenre”, aki szerinte logisztikai, illetve turisztikai nagyhatalomnak teremtette Magyarországot. Ennél is továbbment Aradszki András energiaügyi államtitkár, aki a parlamentben megszokott érvelési formáktól elszakadva a minap arról szónokolt, hogy a Soros György elleni harc voltaképp a Sátán ellen folytatott küzdelem. Az ördögűzés leghatásosabb eszközeként a rózsafüzért ajánlotta képviselőtársai és a választók figyelmébe.

Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban Ingoványos talajra tévednek mostanában a keresztény egyházak püspökei: a római katolikus győri megyéspüspök ez év augusztus 20-i szentbeszédében „úgynevezett alapvető emberi jogokról” szólt (http://www.magyarkurir.hu/hirek/megteresre-es-megujulasra-hivott-veres-andras-budapesten-allamalapito-szent-kiralyunk-unnepen). A református egyház zsinatának lelkészi elnöke …

Hudák, a 6. b kőkemény és rendíthetetlen balhátvédje (akiről úgy hírlett, hogy elsőáldozáskor összerágta a szentostyát, s ezzel megsebezte az Édesjézust) matekből meglehetősen megrendíthető volt. Ebbéli hátrányát kivédendő a matek-doga előtt farzsebéből elővett egy Szent Antal-szobrocskát, a pad közepén lévő tintatartó fölé helyezve így fohászkodott: „Szent Antal, ha nem segítesz, bele mártalak a tintatartóba. Színtiszta mágia 1954-ben! Vallásantropológia kurzusomon a mágikus vallásosság legújabb kori iskolapéldájaként emlegetem, mostantól azonban akár le is cserélhetném Aradszki András KDNP-s képviselő legeslegújabb kori színtiszta mágikus megnyilvánulásával.

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

A nyolcvanas években, amikor az MTA Művelődéskutatási Munkabizottságának titkára voltam, Vitányi Iván elnöklete alatt konferenciát szerveztünk Van-e szocialista kultúra? címmel. Két elképzelés feszült egymásnak. Az egyik szerint ki kellene találni, milyen legyen az igazi szocialista kultúra. Mérei Ferenc ezzel szemben – ártatlan képpel és gyilkos iróniával, de nagyon bölcsen – azt mondta: a szocialista kultúra nem más, mint ami itt és most van. Úgy vélem, némi megszorítással igaz ez a keresztény kultúrára is. A különbség: az olyan-amilyen keresztény kultúrában van egy (Szentlélektől) ihletett szólam, így értékrendjét tekintve még az elvilágiasodott Európa is – nemcsak elvileg, hanem de facto – valamennyire keresztény. Lehet, hogy most papolok? Nos, higgadtabban folytatom. Mint Tomka Miklós, aki szerint a „keresztény társadalom” átmeneti történelmi képződmény volt, s immár nem lehet a jelen mércéje: nincsen többé az a plauzibilitási struktúra, melynek jellemzői a keresztény népesség számbeli túlsúlya, a kereszténység meghatározó szerepe a kultúrában (tudásanyagban, világértelmezésben és magatartási kódexben), nincs már meg a vallási és a profán intézményrendszer, valamint az állam és az Egyház szoros kapcsolata sem.