Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
Ingoványos talajra tévednek mostanában a keresztény egyházak püspökei: a római katolikus győri megyéspüspök ez év augusztus 20-i szentbeszédében „úgynevezett alapvető emberi jogokról” szólt (http://www.magyarkurir.hu/hirek/megteresre-es-megujulasra-hivott-veres-andras-budapesten-allamalapito-szent-kiralyunk-unnepen). A református egyház zsinatának lelkészi elnöke pedig a „demokráciának nevezett valamiről” értekezett az Őcsényben történtek kapcsán (Népszava, 2017. 10. 14.) azzal, hogy ebbe beleértendő: „el lehet mondani a véleményünket”. A püspök nyilván az Alaptörvény IX. cikkébe foglalt véleménynyilvánítás szabadságára gondolt.
A győri megyéspüspök helyesen arra utalt, hogy az „úgynevezett” alapvető emberi jogok Isten törvényeinek nem vallásos megfogalmazásai. Mindazonáltal látni kell, hogy az „úgynevezett” szó magyar nyelvbéli – az Értelmező Szótár szerinti – jelentése kettős: egyrészt a közgondolkodásban általában ismertnek nem feltétlenül tekinthető szakkifejezés megjelölésére szolgál, másrészt viszont ironizáló vagy rosszalló hangulatot kölcsönöz az érintett fogalomnak. Minthogy a legalapvetőbb emberi jog, az emberi méltóság metafizikai eredete Szent Ágoston és Szent Tamás nyomán a keresztény egyházak felfogásában is elfogadott, az „úgynevezett” szókapcsolat egyik változatának használata sem értelmezhető. Az emberi méltóság ugyanis Isten képmására teremtett voltunkból következő „státusunk” kifejeződése, az emberi méltóság megsértése pedig gaztett (Gaudium et spes 11–12, 27, 29). Az alapvető emberi jogoknak a felvilágosodás idején történt, a kereszténységtől függetlenített megfogalmazása tehát nem előzmények nélküli – a 18. században nem kellett ahhoz vallásosnak lenni, hogy kijelentsék: annak következtében vannak alapvető emberi jogaink, hogy embernek születtünk. Az alapvető emberi jog fogalmának használata így manapság sem csak vájt fülű szakemberek privilégiuma. Nem szakképzettség kérdése az, hogy az alapvető emberi jogokról beszéljünk: a legalábbis távolságtartást sugalló „úgynevezett” szócska használata felesleges, az ezekről való beszédet vallásos ember e nélkül a fenntartás nélkül is bátran felvállalhatja. Kissé frivolan fogalmazva: nem fog fájni… Ami pedig a másik: az ironizáló értelmezést illeti, ez a püspök beszédétől egyébként is távol állt. Az alapvető emberi jogok tehát nem „úgynevezettek”, hanem kereszténységünk lényegét alkotják. Az Evangélium attól örömhír, hogy Jézus egyenlőként kezelve a szamáriaiakat, a vámost, a római századost, a szolgát és a szabad embert: mindenkihez személyválogatás nélkül odafordult. Az Evangélium attól örömhír, hogy az apostolok küldetését Jézus kifejezetten az egész világra és benne az emberi méltósággal bíró minden teremtményre vonatkoztatva fogalmazta meg (Mk 16,15). Ettől egyetemes („katolikus”) a kereszténység.
Az emberi méltóság tiszteletben tartásának: az emberek szabadsága és egyenlősége eme evangéliumi gyökerű örökségének záloga pedig a demokrácia. Ahogyan a Gaudium et spes megfogalmazza: „Az ember […] csak szabadon fordulhat a jó felé […]”; „Az igazi szabadság […] az istenképiség nagy jele az emberben” (17); „Mivel minden […] Isten képmására teremtett embernek ugyanaz a természete és ugyanaz az eredete, […] minden ember alapvetően egyenlő” (29). Jacques Maritain, az emberi jogok 20. századi nagy hatású keresztény filozófusa éppen az emberi jogok tiszteletben tartása legfőbb biztosítékát látta a demokráciában, amint ezt Christianisme et Démocratie című, 1943-ban írt tanulmányában kifejtette. Les deux Sources de la Morale et de la Religion című írásában Henri Bergson pedig kifejezetten úgy vélte, hogy a demokrácia az evangélium lényegéből fakad, mert mozgató ereje a szeretet. Ma, amikor a demokrácia a közbeszédben is egyre inkább szitokszóvá válik, még inkább hangsúlyozni kell: a demokrácia nem egyszerűen társadalomszerveződési modell, hanem a keresztények számára az örömhír megélésének és továbbadásának alapvető garanciája. Amikor a református zsinat lelkészi elnöke az őcsényiek – „alsó hangon” érdes, „felső hangon” eszerint akár brutálisan megfogalmazható – véleménynyilvánításhoz való alapvető jogára utalt, erről feledkezett meg. A demokrácia ugyanis nem annak nevezett „valami”, hanem a kereszténység társadalomban, közösségben, a világban való megjelenésének alapvető létformája. Nem véletlen, hogy 1945 után a keresztény értékrendet zászlajukra tűző európai politikai pártok – így a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt – kereszténydemokratának nevezték és vallották magukat. Így: egy szóban összevonva keresztényt és demokratát. Aki a demokráciát – lehet, hogy figyelmetlenül, nem pontosan fogalmazva – „valamiként” aposztrofálja, aligha érti, mindenesetre – félrevezető, lekicsinylő módon – bagatellizálja a kereszténység és a demokrácia szoros, fogalmi kapcsolatát. A demokráciának ettől persze még nem kell állami berendezkedésként ideologikusan kereszténynek lennie, csupán arról van szó, hogy a keresztényeknek a világban, közösségben való emberi együttélése számára (Gaudium et spes 32) a demokrácia lételem. A keresztényeknek tehát nem kell relativizálniuk a demokráciát: nyugodtan felvállalhatják, nem fog fájni…
Inkább az a jelenség aggasztó, amely mindkét püspök megnyilatkozását egyaránt belengi: a relativizálás. Pedig látható, hogy az alapvető emberi jogok és a társadalmi demokrácia egymástól elválaszthatatlanok. Bagatellizálásuk közös forrása: a püspököknek e két intézménnyel kapcsolatos leplezett idegenkedése, fenntartásai. A kérdés csak az: „tiszta-e”, evangéliumi-e maga a forrás?
VÖRÖS IMRE
alkotmányjogász, akadémikus