Kategória: Világ-nézet

Sokan úgy gondolják, hogy a holokauszt csak a zsidóság legszörnyűbb tragédiája, pedig ez ugyanakkor a kereszténység történetének legnagyobb tragédiája is. A kereszténységé, amely nemcsak hagyta tombolni ezt az őrületet, hanem évszázadok során – bár akaratlanul – létrejöttéhez hozzá is járult. Nem könnyű felismerés, de másként csaknem felfoghatatlan, hogyan jutottak el ide olyan országok, amelyek lakósságának döntő hányada önmagát keresztényként határozta meg. Könnyű felmentést jelentene, ha azt képzelnénk, hogy sátáni erők által megszállt szadista őrültek tették az egészet. Azonban ez nem igaz. A legrettenetesebb annak a belátása, hogy a népirtásban résztvevők többsége egyszerű átlagember volt, aki „tette a dolgát”: irányította a vonatokat, begyűjtötte a törvényben előírtakat, vezette a kimutatásokat, és kezelte a Ciklon-B gázt előállító gépsorokat. Munka után hazament, és megsimogatta a gyereke fejét. És volt egy hatalmas tömeg, amely legalábbis sejtette, mi történik, de hallgatott és elfordította a fejét. Persze, hogy voltak szadisták is, de nem ez volt a többség.

2010-ben egy 93 éves francia úr, Stéphane Hessel néhány oldalas röpiratot jelentetett meg a fenti címen.[1] Az írás hihetetlen sikert aratott: mind Franciaországban, mind Németországban milliós példányszámban kelt el. Számos nyelvre lefordították, így 2011-ben magyarul is megjelent. A magyar kiadás előszavát Göncz Árpád írta. Szerzője, aki egykor az Ellenállási mozgalom kiemelkedő harcosaként csak bravúros szökéssel kerülte el halálos ítéletét, tevékeny szerepet vállalt a háború utáni kulturális és politikai életben. Jelentős szerepe volt az ENSZ alapokmánya az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata megszövegezésében. Éppen ezen jogok érvényesülését látta veszélyben az életünket átszövő globális közöny által. „A kormányoknak – lényegükből fakadóan – nincs lelkiismerete” – írta mottóként Albert Camus szavait röpirata elejére. Éppen ezért kell az egyes embereknek összefogva kikövetelni jogaik érvényesülését. Felfogása szerint békés felkeléssel, mert az erőszak hátat fordít a reménynek, és nem ér célt. „Ma olyan egymásrautaltságban élünk, amely korábban nem létezett – írja. Ám ebben a világban tűrhetetlen dolgok fordulnak elő… Legrosszabb magatartás a közöny… Ha így viselkedünk, akkor az emberi lét egyik leglényegesebb elemét veszítjük el.”

Dübörög a választási kampány! Akár a lánckerék, amely alatt a föld is sírva beomolhat.

Mint várható volt, valamilyen módon egyes egyházi személyek is részt kívánnak venni ebben a dübörgésben. Van, aki csak lélekbe markoló imát küldd szét, hogy az Úr legyen tisztelt politikusa előtt és mögött, fölött és alatt, mellett és körül. Mások talán kevéssé bíznak az ima erejében, és biztos, ami biztos, inkább a „rossz” személyeket és támogatóikat rekesztik ki, és erre buzdítják hittársaikat is. Mondhatnánk, hogy mindenkinek szíve joga amellett kardoskodni, aki mellett akar, és azért imádkozni, akinek győzelmét kívánja. Elvégre Jézus is azt mondta, hogy „aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak”. Igaz, a Názáreti azt is mondta, hogy „ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik” (Mt 7, 8kk). Lukács megfogalmazásában: „mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,17). A Miatyánkban pedig így imádkozunk: „legyen meg a te akaratod”, bár ezt gyakran úgy értjük, hogy legyen – amennyiben megfelel az enyémnek.

A közelmúltban egy kerekasztal-beszélgetésre kaptam meghívást. A téma érdekesnek tűnt, talán fontosnak is. Azzal, hogy ki a meghívó, vagy az illető(k) melyik szekértáborba sorolható(k), nem szoktam foglalkozni (hiszen akkor alig mehetne már valahová az ember), ha velem vagy álláspontom kifejtésével szemben nem támasztanak feltételeket, és a tisztességes párbeszéd lehetőségét biztosítják. Úgy tűnt, erről az oldalról rendben van a dolog, ezért igent mondtam.

December 31-én, mélyen benne a szilveszteri pillanatokban, arról értesülhettünk, hogy a magyar kormány a budapesti Szabadság téren „felállítja Magyarország tragikus német megszállásának emlékművét”. A Magyar Zsidó Hitközségek Országos Szövetsége (Mazsihisz) által nyomban kifejezésre juttatott értetlenségre válaszolva később még azt is hallhattuk, hogy a kormányzatnak ezzel, illetve a magyar holokauszt 70. évfordulója alkalmából megtartandó emlékévvel az a célja, hogy követve az Alaptörvényben rögzített konfesszióját „minden magyar áldozat előtt lerója a kegyeletét”. (A jelen írás nyers változata másfél hete készült. Mondanivalómon és annak irányán az időközben támadt fejlemények nem változtattak. A szöveg véglegesítése során ezért ezekre már csak egy-két esetben tértem ki. Ungváry Krisztián két fontos írására mindenesetre külön is fel kell hívnom a figyelmet.)

A meghökkentő mondat az első Rendkívüli Püspökszinóduson, 1969-ben hangzott el a lvovi görög szertartású püspök Josyf Slypij hozzászólásában, aki elmondta, hogy véleménye szerint miket kellene megtenni az akkori pápának, VI. Pálnak. Ugyanezek az elvárások fogalmazódtak meg az emberek sokaságában most, az új pápa választása előtt. Milyen lesz az új pápa, hogyan oldja meg az égető kérdéseket, mit tennék én a helyében? Hasonlóan a nálunk folyt össznépi játékhoz, melynek során a kormányt leváltani akarók sokszor képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel próbáltak ízlésüknek megfelelő miniszterelnök-jelöltet javasolni. 

Vörös Imre alkotmányjogász az Egyházfórum hasábjait használva pörölt nemrég (https://www.egyhazforum.hu/index.php/vilag-nezet/239-a-zsidok-listazasa-ujratoltve) Roger Scrutonnal a zsidók listázása ellen. Vaktában jól odavágott még „a magát az észt osztó szerepébe feltoló” Professzorok Batthyány Körének ábrázatára is, abban a meggyőződésben, hogy ez az előadás a Batthyány Körben hangzott el. Nyilván úgy gondolta, hogy az előadás eme lesajnált körnek is gyalázata, hiszen „arra a hallgatói körre jellemző, amelyikben ilyesmi elhangozhat, és amit az egyetértés jeleként nemcsak lefordítanak, hanem még terjesztenek is”. A szöveg fordítóját és vélt terjesztőjét – szerény személyemet – is megjelöli a vétkesek között. Ebben a szösszenetben azonban szeretnék néhány apró félreértésre rámutatni.

A mindenkori pápa kivételesen nagy, bonyolult struktúrájú intézményt vezet, ennek állapotát és működési mechanizmusait ismerve fogadja el a tisztséget. Nagyon tudtam örülni azoknak a szavaknak, amelyekkel Bergoglio bíboros a megválasztás perceiben átélt belső csendről és nyugalomról szólt. Hasonló helyzetben a tapasztalt (sikereket is, kudarcokat is megélt) vezetők általában nem kezdeményeznek drámai fordulatokat. Számolnak azzal, hogy egy bonyolult rendszerben az inercia (a tehetetlenség) nem fogyatékosság, hanem adottság. Hagyományok, eljárások, függelmek, habitusok szövevényében foganatosított megújító beavatkozások közben is kinn kell lennie a „nyitva tartunk” táblának, és a kezdeményezések csak akkor szélesedhetnek fenntartható folyamattá, ha minden szinten szinte minden érintettet magukkal ragadnak.

Ferenc pápa olyannyira szívén viselte a tengeren át olasz partokra kerülő menekültek ügyét, hogy 2013. karácsonyán maga készült fogadni az Afrikából érkezőket. Egész nap fel-alá járkált a tengerparton, elmondta a breviáriumot, majd szótár segítségével a Koránt betűzgette, hogy arabul köszönthesse az érkezőket. Szürkületig azonban senki sem jött, és a parti őrség parancsnoka már nem is számított újabbakra. Megkérdezte hát Ferenc pápát, hogy előkészítsék-e neki a helikoptert, hogy visszavigye őt Rómába. Ferenc pápa azt mondta, még maradna egy kicsit a már teljesen elnéptelenedett tengerparton, ahonnan már mindenki hazasietett karácsonyozni. Az őrparancsnok óvatosan arról faggatta, hogy akkor miképpen is alakul az idei éjféli mise. Megtudta, hogy ezzel a pápa egy fiatal ferences atyát bízott meg, akinek ezzel nagy örömet okozott. Az őrparancsnok ezután segített meggyújtani Ferenc pápa gyertyáját, majd fejét csóválva őrhelyére vonult.

Ferenc pápa éppen hogy belekezdett az Úrangyalába, amikor heves szél, támadt, mely meglepő módon nem fújta el gyertyáját. „A lélek úgy fúj, ahogy akar”, villant Ferenc pápa eszébe, de már nem adódott több lehetősége az elmélkedésre, mert felpörögtek az események. Egy eléggé rozoga sajka kötött ki a parton, melyből előbb egy férfi, majd egy nő szállt ki, karján egy csecsemővel. Sípszó harsant, a következő pillanatban máris ott termett a parti őrség, és megkezdődött az igazoltatás, ami eléggé hamar elakadt, mert a menekültek sem olaszul, sem angolul nem értettek. Az őrparancsnoknak azonban szerencsére eszébe jutott, hogy az előző két pápa a nagy ünnepeken rengetegféle nyelven köszöntötte az egybegyűlteket, és ezért nagy tisztelettel Ferenc pápa segítségét kérte.