Kategória: Világ-nézet

Kisdiákként élvezettel hallgattam a Szabad Európán Gallicus rovatát, a Reflektort. Néhány mondatára a mai napig emlékszem. Éneklő, magas hangon mondta: ”Jegyezzék meg a moszkovita takonypócok, hogy az Isssten malmai lassssan, de biztosan őrölnek!”

Sok-sok év elmúltával, ma már inkább a tárgyilagosan vitatkozó, és inkább csak a tényeken alapuló, szellemes írásokat szeretem, bármelyik oldalról származnak; nem az átkozódó, habzó szájú, öklüket rázó megmondó-emberek kinyilatkoztatásait.

Remélem, most néhány héten át azon fogunk közösen elmélkedni, hogy miképpen kell – vagy legalább is kellene – viszonyulnia az egyháznak a szegénységhez.

Véleményem szerint nem létezik szegénység úgy, általában. Konkrét szegény emberek és konkrét helyzetek léteznek. Erre vonatkozólag eszembe jutott egy történet is, amelynek szereplői fizikailag nincsenek messze (feltéve, hogy élnek még), vallási kultúra szempontjából azonban fényévekre vannak tőlünk.

Meghalt Öcsi bácsi, egy aranyos, idős, falusi pap, akinek halálhíre fölkavart bennem egy régi emléket. A kisöreg arról szónokolt a misén nagy hévvel, hogy ha Éva nevét fordítva olvassuk, azt kapjuk, hogy „ave”. Mi sem bizonyítja jobban, hogy Mária visszájára fordította, mintegy jóvátette Éva bűnét, ahogy Jézus is jóvátette Ádámét. A nép szájtátva hallgatta, én meg borzasztóan szenvedtem a visszafojtott nevetéstől. Nem kell ugyanis történésznek lenni ahhoz, hogy az ember tudja: az „ave” latin üdvözlési forma volt, ezt használták az Izraelt megszálló római katonák is. Megképződött előttem egy abszurd jelenet. Mondjuk, egy bátaszéki házban 1958-ban megjelenik egy angyal, hogy Isten rendkívüli üzenetét tolmácsolja egy szentéletű magyar lánynak. Megáll az angyal a lány előtt, és így köszönti: „zdrávsztvuj Piroska”. Félretéve a viccet, aki egy kicsit is beleéli magát a kétezer-valahány évvel ezelőtti, názáreti történetbe, biztosan tudja, hogy az „ave Maria” köszöntés ott és akkor nem hangzott el. Az angyal így üdvözölte Máriát: „salom Mirjám”.

Nem tetszik nekem a Szabadság térre tervezett és javában készülő emlékmű. Miért? Sokat gondolkodtam rajta. Azért-e, mert a szakértők elmagyarázták, hogy hazug, drága és randa, én pedig hittem nekik? Vagy, mert teológusként az a gyanúm, hogy Gábriel angyalnak és Magyarországnak nincs sok köze egymáshoz? Ezek a tényezők kétségkívül benne vannak a pakliban, de nem adják meg a teljes választ. A fő bajom a készülő műalkotással az, hogy grandiózus, hogy monumentális, hogy az áldozattá válást mutatja be általánosságban, minden személyes vonatkozás nélkül. Annyira igyekszik képviselni minden áldozatot, hogy végül nem képvisel senkit.

Iskolás koromban a szülőket és gyerekeket a kettős nevelés rémével riasztgatták, mint amelyik meghasonlottá teszi a gyermeki lelket, és megakadályozza abban, hogy az igazság megismerésével az emberiség nagy, közös ügyének, a Haladásnak szolgálatába álljon. Minden tankönyv a vallásos nézetek elavultságát hirdette. Ugyanakkor bevetették a gúnyolódás fegyvertárát is, fölsorolva a teológusok nevetségesnek vélt kérdésfelvetéseit és vitáit. A vádak a kezdetek óta kísérik a kereszténységet.

Avagy: milyen politikusba vetném bizodalmam?

Már jó ideje, kivált azonban az utóbbi években mély elkeseredéssel figyelem a széles körű hazai érdektelenséget, amely társadalmi berendezkedésünk voltaképpeni alapjait illeti. Mondanom sem kell, akinek nem inge… Sokan ellenem vethetnék: Hogyan, hát nem épp a most véget érő ciklusban kapott valahára új alkotmányt az ország?