Zavarban van, akit az ünneplés a figyelem középpontjába állít. Mivel lehet viszonozni az ajándékot „saját termésből” és mindenkinek szólóan? A múlt erre nemigen alkalmas, akármilyen szép hosszú. Élmények? A rosszakra boruljon feledés, a jók meg úgyis velünk, bennünk vannak. A tapasztalatok nagy részét elviszi az idők gyors változása. Azt gondoltam, most inkább az álmaimmal köszönöm meg a sok kedvességet.
2013-ban az Egyházfórum Alapítvány Kuratóriuma a Fidentia pro ecclesia (Bátorság az egyházért) emlékérmét dr. Matavovszky Tibornénak és Wolf Juditnak ítélte oda az egyház megújulásáért és hitelessége megőrzéséért végzett áldozatkész munkájukért.
Dr Ordo Joculatorum Dei. Mária néni ugyancsak éveken keresztül és mindannyiunk nagy megelégedésre pótolhatatlan empátiával, szeretettel és különös hatékonysággal látta el az
Wolf Judit katolikus teológus és pszichoterapeuta a rendszerváltás után külföldről hazatérve hátrányos helyzetű, különösen cigány gyerekek iskolai felzárkóztatása és családjuk társadalmi integrációja érdekében végzett elismerésre méltó munkát. Éveikig tagja volt az Egyházfórum szerkesztőbizottságának is.
Az emlékplakettek átadására 2013. október 26-án került sor Budapesten, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán. Alább Mária néninek az ünnepségen elmondott előadását közöljük. (A szerk.)
Az előzmények
A mi generációnk még belenőtt az egyházba. A nevelődésünk során vettük át azt, amit a környezetünk kereszténységként értelmezett. Ez a kép aztán természetesen változott, árnyalódott, ahogy a sajátunkká vált. Fiatal korunkban, az egyházüldözés idején megértést, erősítést és támogatást találtunk ott, a papok és világiak közt egyaránt. Tanítást, eligazítást is, sokszor a kor szemléletét meghaladó, a II. Vatikáni zsinatot elővételező módon, életre szóló hatással. A békepapokat elkerültük, az adódó problémákat betudtuk emberi gyengeségnek, a sajátos helyzet kényszerének, velejárójának. Az ügynökökről legtöbben nem tudtunk. Az csak utólag ütött, keserítette meg néhány kapcsolat, történés emlékét. A sokféle ok és motiváció, a bénító fenyegetés és zsarolás, a küldetésnek vélt pozíció védelme, karrierféltés és számos emberi gyengeség bonyolította problémát tökéletesen nyilván lehetetlen lett volna feltárni. Mégsem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a rendszerváltás lehetőséget adott volna vallomásokra, tisztázásokra és értékelésekre, jóvátételre és megbocsátásra, az érintettek teher alóli szabadulására. A magyar egyház ezt nem kísérelte meg, és ezzel történelmi lehetőséget mulasztott el. Itt bicsaklott ki valami, mindkét fél, az egyházi vezetés és a hívek kárára egyaránt.
Mi még azt tanultuk, hogy erkölcsileg értékelhető emberi cselekedetnek csak az értelmi megfontolással, szabadságban akart tett számít. Azt is, hogy a diktatúra, nacionalizmussal árnyalva, megállítja és visszafordítja a társadalom és benne a személyiség fejlődését. Mégis látni kellett, hogy szinte a zsinat óta tapasztalhatók a visszarendeződés, a tekintélyuralmat, a hatalmi pozíciót célzó múltba forduló törekvések a világegyházban, de különösen a zsinat által nagyon kevéssé érintett magyar egyházban. A rendszerváltáskor nálunk a szabadságot, az újat, a sokfélét egy megfáradt, egymás utáni diktatúrákba gémberedett társadalom bizalmatlansága fogadta. Nem alakult még ki az új értékrend, az ezen alapuló életérzés. Az egyház is szerencsétlen irányt választott: a harcot az épületekért és az intézményekért, noha ezek leginkább csak fizetett világi alkalmazottakkal üzemeltethetők. Kezdettől megalázó huzakodás a pénzért. Mindez a hitelesség rovására. A rendszerváltáskor megtelt templomok ismét egyre inkább elnéptelenedtek. A maradék összezárt, és folytatódott a sohasem volt „régi dicsőség” idejének tekintélyelvű egyházi élete. A nyelv, a stílus, a vállalt szerepminták, amelyek idegenek a mai embertől. Sosem felejtem: néztük a tévén az első Szent István-napi körmenet közvetítését. Amikor a katonazenekar elkezdte lépés ütemre, hogy Üd-vöz-légy, Ol-tá-ri-szent-ség, felkiáltottam: „Hiába éltünk! Ilyen volt régen is!” A gyerekek megdöbbentek, nem értették, mi a bajom. Hogy is érthették volna? Hogy a magyar egyházi vezetés az üldözésből, az elnyomásból szabadulva önként belement egy másik rabságba. Az engedelmességre szoktatott hívekkel együtt. Panaszkodott egy hívő hozzátartozóm, hogy egy fiatal történész szégyenletes dolgokat publikál egy tiszteletreméltó helyzetben lévő személyről. „Hogy jön ehhez?” – „De hát igaz!” – mondtam. „Akkor is!” Ez a valóságot elhárító „akkor is!” hangzik azóta is.
A helyzet csak romlott, amikor a politikai hatalom is a hamis dicsfénnyel ékesített, boldog, régi szép idők felé tartók kezébe került. A vezér pórázon tartja, de eteti az övéit, még szórakoztatja is. A többivel sincs gond. A minden bizalmat elveszített emberek nagy tömege hallgat, próbálja menteni a törékeny magánéletét. Az ügyeskedők mindig, minden hatalommal kiegyeznek. A fiatalok az internet nyitott magányában távolságtartók, közömbösek, elhárítják a közproblémákat. Önvédelem? Akinek van munkája, megfelelési kényszertől, versenytől hajszoltan is teljesít ereje fogytáig. Akinek nincs? Új szót tanultunk: mélyszegénység. Gyerekek éheznek, szüleik évek óta nem dolgoznak. Isznak is, és ha úgy adódik, lopnak.
Szakmai kitérő. A rendszerváltás tájt jelentek meg a nyilvános könyvtárakban a csellengő gyerekek. Zavarták az olvasókat. Vita indult a munkarend átszervezéséről, illetve arról, hogy mi legyen velük. Megfogalmazódott, hogy nem csak szociális felelősségből, de a közbiztonság érdekében sem küldhetjük el őket. „Megtörténhet, hogy pár év múlva minket ütnek le a sarkon.” A gyerekkel foglalkozni kell, ha a szülő, óvoda, iskola nem tud megfelelően, akkor másnak, mert ha nem kap kellő figyelmet, majd foglalkozik vele később a rendőrség, a bíróság. Játszottak is velük, meséltek nekik a rég megszűnt gyermekkönyvtárakban. Most éhségben, nyomorban felnőtt kis- és nagykamaszok bandái járják a kis falvakat, tanyákat. Rettegnek tőlük a magányos öregek. Lopnak? Elvisznek, fenyegetnek, ütnek is. A banda elvárásain kívül más érték ismeretlen, veszélyérzetük, veszteni valójuk nincs. Senki sem bír velük, legkevésbé a mindenbe beletörődött, legfeljebb közmunkáig eljutó szerencsétlen szüleik. Nagy eredmény, hogy a büntethetőség korhatára száll lefelé.
Új uraink jó manipulációs technikával dolgoznak. Szakszerűen, sikeresen keltett és kezelt érzelmekkel, indulatokkal. A tudományok fogalmai, ha nagyon megkopottan is, de idővel csak belekerülnek a közműveltségbe, közgondolkodásba. A pszichológia, szociológia, antropológia nálunk sokáig áltudománynak számított, generációk maradtak az ember, a társadalom korszerű ismerete nélkül. Talán azért is vagyunk ennyire kiszolgáltatottak.
Az alap mindnyájunkban megvan, csak egy kicsit vissza kell lépni. Hordagőg és hordalelkesedés, gyűlölködés kifelé, rajongás, nagyra növesztett öntudat belül. A problémák, bajok, válságok jól jönnek a bűnbakképzéshez. „Ők az ellenség, a bajok okai, mi az áldozat.”A magára hagyott, megfáradt, szorongó ember, mint az anyja ölébe visszakívánkozó, önállótlan, visszafejlődő beteg gyerek, biztonságot, megnyugvást, kényelmet keres. Önként beáll, ha gondolkodni sem kell, ha megmondják, mit kell tenni, ha védelmet ígérnek. Vállalja érte a hordafegyelmet. A szabadság hiánya előhív minden rosszat (bűnnek is mondhatnánk), és jobban fertőz, mint a pestis. Hiába állunk a túloldalon, ha tudatosan nem állunk ellene, magunkban is kicsíráznak mindezek: az ellengyűlölet, ellengőg, az agressziót növelő agresszió. Esetleg önmagunk ellen fordulva. Sokszor megtapasztalt rossz termésű rossz fák újra virágzása.
A kivételezetten támogatott, történelmi terheitől szabadulni nem tudó „történelmi egyház” szállítja mindezekhez a támogatókat.
Amiről nem beszélünk, az nincs. Nem téma a számos és egyre égetőbb gond, a növekvő anyagi különbségek, a szegények kilátástalan kiszolgáltatottsága, a nyilvánvaló igazságtalanságok. Legkevésbé a belső bajok. Most már ott tartunk, hogy nyilvánosságra jutott gazdasági, pénzügyi bűntett sorozat esetén sem a tettest, hanem a botrányt elhárítani igyekvőt éri megítélés, megalázás, lehetetlenné tétel.
Hallgatás. Rend van. „Én nem ilyennek képzeltem a rendet.” – írta József Attila 1933-ban. Közben eltelt az életünk. Valóban hiába éltünk? Az egyházat sem ilyennek gondoltuk. Van, aki a csalódottságában a lábát sem teszi be templomba. Így érzi becsületesnek. Mi sok megalkuvással megpróbálunk maradni. Azonban nem értjük keresztény testvéreinket. Olvassák az evangéliumot, imádkoznak. Hol vannak közben? Ennyire vakít az önállótlanság, a félelem vagy a manipuláció rabsága? A templomban, ahová legtöbbször járok, egy előző választáskor szóvá is tettem az akkori plébánosnak. Következő vasárnap korrekten „javított”: meghirdette, hogy a másként gondolkodóknak sem kell idegennek érezniük magukat. Azóta még nagyobb a meghasonlás. Szólásnak sem látom már értelmét. A személyes megnyilvánulások elkerülésére a mellettem imádkozóktól is igyekszem távolságot tartani. Ostoba helyzet!
ÁLMODTAM EGY EGYHÁZRÓL
1. Ott visszatérnek a kezdetekhez. Azt hirdetik, amit a mi Urunk: „Tartsatok bűnbánatot, mert itt az Isten országa!” „Mindig itt és most és minden ember számára. Naponta keressétek benne a helyeteket, Isten rólatok, külön-külön mindnyájatokról szóló gondolatát, amelyért megteremtett benneteket. Ha rátaláltok valamire belőle, az béke és erő.” – Jelentéktelenségünk és nyomorúságaink tudatában talán nagyon merész Cs. Gyimesi Éva Dsidára vonatkoztatott kifejezését idézni: „Teljesen magánjellegű érintkezés a szakralitással.”[1] Mégis azt gondolom, fel kellene kelteni a fogékonyságot ennek személyes, közvetlen keresésére, a személyes teremtettség okán. Hitünk szerint Istennek mindenki érdekes, értékes.
Súlyos kijelentés a világ sok szenvedését, saját nyomorúságainkat és vétkeinket Isten országában tudni, de a keresztényeknek kezdettől túl kellett jutni a valóság érzékszervekkel megtapasztalható és fogalmakkal leírható határain. Példa erre a János evangélium eleje, vagy a „benne élünk, mozgunk és vagyunk” gondolata (ApCsel 17,28). Felmondjuk, megszoktuk, de ki érti és tudná megmagyarázni, mint a kétszerkettőt? A mi Urunk is csak példabeszédekkel, képekkel, hasonlatokkal tudott megjeleníteni belőle valamit, mégis ide hívott bennünket. A haláltábort is túl tudták élni néhányan azok közül, akik megtalálták életük, a túlélésért való küzdelmük értelmét.[2]
2. Ott tudják a Biblia emberképéből, a modern pszichológiából és sok-sok tapasztalatból azt, amit a Kiskatekizmus így fogalmazott: „Értelmünk elhomályosult és akaratunk rosszra hajló lett.” Van tévút, van bűn, van a rossz a világban és bennünk is. „Tartsatok bűnbánatot!” – tanított önismeretre a názáreti Jézus, hisz legjobban talán önmagunknak tudunk hazudni. Azonban azt is mondta, hogy amíg élünk, lehet javítani, utat váltani, jóvá tenni, újra kezdeni. Legtöbbünknek folyamatosan élnie is kell evvel a lehetőséggel. Urunk célként a tökéletesedést állította elénk, de szeretettel fogadja és használni is tudja a gyengéket, a bűnösöket is.
3. Ott azt tanítják, hogy Isten országa „igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm.14, 17). Az emberiség történetét azonban mindig szenvedés kísérte. A mi Urunk sem áltatta övéit, kereszthordozásra hívta, üldözésekre, meg nem értésre készítette előkövetőit. Ezeket csak a hősök és szentek tudták állni rezzenéstelenül. Korlátaink és erőtlenségünk közepette nekünk minden Isten adta támasz és erősítés megtalálására és felhasználására szükségünk van. Napjaink ránk zúduló globális információözönében valószínűleg különösen, hiszen a világ minden gondja-baja a hírérték-verseny következtében sokkoló harsánysággal tépkedi az idegeinket. Lelki egyensúlyunk, az álló- és cselekvőképességünk megőrzése érdekében fel kell figyelünk mindarra az ajándékra, amelyet Isten ellensúlyként mellénk helyez. Értőn összevillanó pillantások, egy váratlan találkozás vagy telefonhívás néhány megerősítő mondata, egy emlékezetünkből hirtelen felbukkanó dallam vagy verssor szépsége, a mozgás öröme, a humor, az elme és a nyelvjátékai akár egy „filozófikus” viccben, de betegségben az étvágytalanság sok fűrészpora után egy valódi íz érzékelése is, mind-mind hozzájárulhat a felszabadult, örömteli, háláslelkület kialakításához, az ajándékozottság megéléséhez.
Kimeríthetetlen örömforrás a természet. Bárcsak minél többen fogékonyak lennénk rá! Egy fűszál is lehet gyönyörű, a felhők, a fák, a fények… Amikor az apostol szüntelen örvendezésre hív: „Örüljetek az Úrban szüntelenül. Újra csak azt mondom, örüljetek…”, nyilván a megváltottság örömére és nem az éppen jókor érkező villamosra gondol. Felemelő vagy megrázó nagy lelki élmény ritkán adatik számunkra, az alkotásvagy értékközvetítés öröme sem általános. Sokaknak még a napi többé-kevésbé sikeres munkáé sem. A költséges, bár sokszorosan gazdagító tanulás, a művészetek, a sport és az utazás sem mindenki számára elérhető, de az egyszerű, hétköznapi örömök is felrázhatnak, oldhatják a keserűséget, döngethetik a kétségbeesés falait, segíthetik az örömre való képesség tudatos kialakítását. Ez nem lehet valami igénytelen, szűklátókörű bezárkózás, sem a „Be happy” divatos, önző bódítása. Arra kell, hogy tudjuk tenni a dolgunkat, ahogy folytatja az apostol: „Jóságos emberségeteket ismerje megmindenki!” (Fil 4,4).
4. Ott nyitva az ajtó és a keresztények szíve minden jóakaratú ember előtt, vendégváróan és vendégmarasztalón. Másként hívők, agnosztikusok és magukat ateistáknak tartók előtt is. Sokan közülük barátaink, és önzetlen igazságkeresésükkel és szeretetükkel velünk munkálják Isten országát. Vannak ateista szentek is. Ki tudja, hogy határtalanra nyílt világunk hatalmas választékából ki mit választ, és miért azt? Magunkról sem tudjuk.Mi jogunk lenne ítélkezni mások hitéről? Honnan tudnánk, hogy a Mindennevű[3] milyen alakjában mutatkozik meg, vonz magához valakit? Igazságként, Becsületként, Méltányosságként, Szívjóságként? Isten Lelke ott fúj, ahol akar. A hit különben sem bizonyosság. Nem adhatjuk senki kezébe, hogy megnézze. Azt is tudjuk, hogy a „vad” antiklerikálisoknak sem a názáreti Jézussal, hanem leginkább a megbotránkoztató, hatalmaskodó egyházzal volt bajuk.
Ott nem az egyházi intézmények a meghatározók, hanem a keresztények kint a világban, a többiek közt, önállóan, igényes munkálkodásban, ki-ki a saját rendelőjében, a saját osztályában, a saját szerkesztőségében, a saját buszvolánjánál. Ez megvéd agettósodástól, jó esetben mellesleg még tanúságtétel, misszió is lehet.
6. Ott megpróbálnak egyszerűen, szerényen élni, nem költeni feleslegesen, a legkevésbé státusszimbólumokra. A tehetősek önkorlátozással keresik az átjutást a tű fokán, mert érzik a közösséget a szegényebbekkel. Ott tudják, hogy mindenkinek csak annyi jár,amennyiből meg tud élni, a jövedelmétől függetlenül. Ott az intézményi közös költség (a működés, a vezetés, kapcsolatok, kutatás, képzés stb. költsége) is szerény, úgy teremthető elő, hogy nem szükséges érte semmilyen kapcsolódás politikai vagy gazdasági hatalomhoz. Szabad egyháznak van lehetősége szabad megnyilatkozásra, alkalmasint a kritikára is. Ez ugyan csak a hatalmat sokszorosan korlátozó, demokratikus berendezésű, szabad jogállamban képzelhető el, de elvben semmi sem akadályozza a keresztényeket, hogy a lehető legnagyobb szabadságot biztosító, leginkább az igazságosságra, a közjóra törekvő berendezkedést segítsék elő, mindenki a maga képességei és lehetőségei szerint.
7. Egy ilyen egyház biztosan nem fordul a múltba, mert Isten nem véletlenül teremtett térben és időben ide bennünket. A II. Vatikáni zsinat reformkezdeményezéseinek folytatásaként bátran vállalja tehát, és remélhetőleg bölcsen meg is oldja a korban felvetődő problémákat (fakultatív cölibátus mellett szerzetes közösségek, a nők papsága, az újraházasodottak helyzete stb.) és azokat is, amelyekről még nem tudunk, amelyek az idő gyors változásával a jövőben fognak majd megjelenni. A megújult, szabad egyházhangja várhatóan a közgondolkodás befolyásolásában is erőteljesebben fog érvényesülni világszerte, a válságoktól és ellentétektől szenvedő emberiség javára.
Most, hogy megköszönöm végre a türelmüket, meg kell vallanom, hogy meg vagyok róla győződve, hogy legtöbbjüknek semmi újat sem mondtam. Benne vannak ezek a levegőben, másutt is emlegetik. Igaz, az ellenkezőjét is, sokkal népesebb követő táborral. Azoka közösségek azonban, amelyekhez lehetőségem volt csatlakozni, a hasonló szemléletű Nyíri Alapítványt is beleértve, nálam nagyobb tehetséggel, több tudással ismerik fel és bátrabban teszik, élik is mindazt, ami a régi-új egyházkép szerint most lehetséges. Tanulni csatlakoztam hozzájuk. Kaptam ismereteket is meg szélesedő látókört, világosabb szemléletetés főleg társakat, akikkel egy úton haladhatunk. Az Egyházfórum körül kialakult informális közösség szellemi-lelki otthont adó szeretetét, a magyarázkodást feleslegessé tevőmegértést, megerősítést. Akkor, amikor már nem is reménykedtem ilyesmiben. Ahol pedig az ember otthon van, ott, ha el tudja végezni, beszáll a házimunkába. Bárki így csinálná,ezért nem jár kitüntetés. Mégis örülök és hálás vagyok, mert így mindezt újra átgondolhattam és elmondhattam. Az én koromban lévők gondja a rendelkezés, a hagyatkozás a javaikról, értékeikről. Itt most én is hagyatkozhatok természetesen szabad felhasználásra, kinek-kinek amennyit bele akar vagy tud építeni az életébe: én az álmaimat szeretném örökbe hagyni. Azért hívtam ide össze az elérhető, mozgósítható hozzátartozóimat is. Az álmok, a vágyak vonzanak, hogy az ember mindig megtegye azt a bizonyos egy lépést, amelyhez még van erő, akkor is, ha maga az út elrettentően nehéznek, sötétnek és hosszúnak tűnik. Ez nem valami nagy bátorság, csak egy egészen kis bizalom, hogy mégismegéri. Talán azért ez is fidentia…
DR. MATAVOVSZKY TIBORNÉ
[1] Idézi: Szettele Katinka: Dsida Jenő és a misztika. In: Vigilia, (78. évf.) 2013/7. 522-528.