Hit és ész - Egyházfórum

Iskolás koromban a szülőket és gyerekeket a kettős nevelés rémével riasztgatták, mint amelyik meghasonlottá teszi a gyermeki lelket, és megakadályozza abban, hogy az igazság megismerésével az emberiség nagy, közös ügyének, a Haladásnak szolgálatába álljon. Minden tankönyv a vallásos nézetek elavultságát hirdette. Ugyanakkor bevetették a gúnyolódás fegyvertárát is, fölsorolva a teológusok nevetségesnek vélt kérdésfelvetéseit és vitáit. A vádak a kezdetek óta kísérik a kereszténységet.

Az értelmes párbeszédet mindkét oldalon dühöngő apologéták akadályozták. Egyházi részről jól illusztrálja ezt az alábbi történet: „Egy 19. századi francia egyházi elöljáró (Lefebre) azt állítja, hogy az ateisták sem nem perverz, sem nem gonosz alakok, hanem egyszerűen bolondok. Problémájuk ilyenformán könnyen megoldható: ateisták számára létesített elmegyógyintézetekbe kell zárni, és ott gyógykezelni őket. Naponta hideg vizes zuhanyt kell venniük és húsz oldal Bossuet-t olvasniuk. A legtöbbjük szentként fogja végezni.” (J-C Carrière – U. Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől! Európa 2010. 172.o.)

Másrészt a tudománytörténet is kifogyhatatlan számú példát szolgál a kutatók kisiklásairól, szórakoztató téveszméiről. Az igazi bajok akkor keletkeztek, amikor a hatalom kísérelte meg egyiket vagy másikat saját szolgálatába állítani, amikor a nevükben követtek el szörnyűségeket. Gondolhatunk akár az inkvizícióra, boszorkányperekre, de a vallásellenes vérengzésekre is, amelyeket jól jellemezhetünk Goya egyik alkotásának címével: „Az ész álma szörnyeket kelt életre” (Caprichos 42. lap).

A hit valaminek az elfogadását jelenti a közlő tekintélye alapján. Ebbe a körbe tartozik a vallásos hit is. A hittudomány egyik feladata az elfogadás ésszerűségének igazolása, ebből kifolyólag pedig a hit és ész kapcsolatának vizsgálata, pontosabban a hittudomány és a tudomány egymás mellett létezésének kutatása is. A hittudomány céljának elérése érdekében segítségül hívhatja a tudományt. Ebben az értelemben, és csak ebben az értelemben nevezhették a filozófiát, történelmet, nyelvtudományt és régészetet a teológia szolgálójának.

Az ismeret két forrásáról egyként elmondható, hogy „hegyeket mozgat”, ugyanakkor tudós művelőik részéről mindkét oldalon jogtalan határsértések sorával találkozhatunk. Kívánatos lenne a tisztázó párbeszéd. Egyházi részről erre komoly lépések születtek: a tudományok autonómiájának elismerése mellett hozzáférhetővé teszik korábbi összeütközések (pl. a Galilei-per) iratait is. A dialógus lehetőségéről Joseph Ratzinger – a későbbi XVI. Benedek pápa – 1968-ban a következőket írta: „mind a hívő, mind a hitetlen, mindegyik a maga módján, részt vesznek a hitben és a kételyben, ha nem rejtőznek el önmaguk elől és nem riadnak vissza a valóságtól. Egyikük sem tudja egészen elkerülni a hitet vagy egészen a kételyt; az egyik számára a kétellyel szemben jelenik meg a hit, a másik számára a kétely által, a kétely formájában. Ez az emberi sors alapja: csak a hit és kétely, biztonság és kísértés vég nélküli ellenkezésében találhatja meg létét végérvényesen. Talán éppen ezért a kétely lesz a párbeszéd közös pontja, amely mindkettőjüket megakadályozza abban, hogy sajátjukban elzárkózzanak” (A keresztény hit, Bécs 1976, 19. o.).

Ordas indulatoktól mentes párbeszédre van szükség, amely során mindkét oldal elismeri és tiszteletben tartja a lelkiismeret szabadságát és saját határait. Nem akarja mindenkire rákényszeríteni nézeteit. Nem fenyegeti a jelenlegi „hivatalos”-tól eltérő véleményen lévő nem hívőket – bolondnak, gonosznak vagy ellenségnek nyilvánítva őket – hogy a „kettős neveléssel” gyermekeik életét teszik tönkre.

Winkler Lajos