Remélem, most néhány héten át azon fogunk közösen elmélkedni, hogy miképpen kell – vagy legalább is kellene – viszonyulnia az egyháznak a szegénységhez.
Véleményem szerint nem létezik szegénység úgy, általában. Konkrét szegény emberek és konkrét helyzetek léteznek. Erre vonatkozólag eszembe jutott egy történet is, amelynek szereplői fizikailag nincsenek messze (feltéve, hogy élnek még), vallási kultúra szempontjából azonban fényévekre vannak tőlünk.
Remélem, most néhány héten át azon fogunk közösen elmélkedni, hogy miképpen kell – vagy legalább is kellene – viszonyulnia az egyháznak a szegénységhez.
Véleményem szerint nem létezik szegénység úgy, általában. Konkrét szegény emberek és konkrét helyzetek léteznek. Erre vonatkozólag eszembe jutott egy történet is, amelynek szereplői fizikailag nincsenek messze (feltéve, hogy élnek még), vallási kultúra szempontjából azonban fényévekre vannak tőlünk.
A történet a nyolcvanas évek elején játszódik, és főszereplője barátom, Kornél, aki – miután öt gyereket nagyjából felnevelt – rengeteg konzerv, egy rúd téliszalámi és a felesége társaságában használt Skodáján elindult álmai városába, Rómába. Minden a legnagyobb rendben zajlott egészen a hazautazásig. Úgy tervezték, hogy szombaton késő este érnek haza, hogy legyen idő akklimatizálódni a hétfői munkakezdésig. Este 8 óra körül azonban, a magyar határtól mintegy 30 km-re életbe lépett Murphy első törvénye, miszerint ami elromolhat, az el is romlik. Ez történt a Skodával. Valaki bevontatta őket a közeli faluba és lerakta a főtéren.
Ott álltak pénz, élelem és szálláslehetőség nélkül egy bedöglött autóval, amikor fényt láttak meg a plébánia ablakában. Becsöngettek. Középkorú nő nyitott ajtót, akinek nem kellett hosszan magyarázkodni. Behívta őket a konyhába, hideg vacsorát készített, teát főzött. Míg ettek, elmesélte, hogy a faluban nincs pap, egy ötfős csapat vezeti a plébániát, ezek egyike ő, a gondnok. A pap, akihez négy falu tartozik, viszonylag messze lakik néhány paptársával együtt, és 4-5 hetenként látogat a faluba, hogy elvégezze, amit csak pap végezhet: gyóntat, misézik, keresztel stb. A közösség minden mást meg tud oldani önállóan, ha meg szokatlan helyzet áll elő, a pap elérhető telefonon.
Ezek után a gondnoknő jó éjszakát kívánt és hazament.
Másnap délelőtt Kornélék elmentek az istentiszteletre, ahol egy idős férfi prédikált komoly felkészültséggel, és két népviseletbe öltözött fiatalasszony áldoztatott, akik civilben a helyi iskola hitoktatói voltak. Áldoztatás után a gondnoknő elmondta a hirdetéseket, részletesen kitérve arra, hogy mint áll a plébánia költségvetése, milyen célra kérnek adományokat, és felhatalmazott mindenkit arra, hogy hivatali időben betekintsen a pénztárkönyvbe. Végül megkérte a közösséget, hogy közülük valaki hívja meg ebédre az előző este pórul járt magyar családot, és valaki javítsa meg az autójukat. Mindkettő megtörtént. Kornél szerint kár lett volna ezt a „pechet” kihagyni.
„Éheztem, és ennem adtatok.” Jézus nem intézményben gondolkodik elsősorban, hanem emberekben, konkrét helyzetekben. A kifosztott és félig agyonvert utazó mellett elmegy az intézmény, vagyis a kohanita, meg a levita. Nem azért teszik, mert megátalkodottak és szívtelenek, hanem mert a szolgálatukat kell ellátniuk a jeruzsálemi Templomban, és nem érinthetnek halottat. A szamaritánust ezzel szemben nem kötik az efféle előírások – megengedheti magának azt a luxust, hogy irgalmas legyen.
Nem gondolom, hogy nincs szükség intézményre, de szerintem az egyház több mint intézmény. Benne van a kohanita, a levita, de a félig agyonvert utazó és az irgalmas szamaritánus is. Mi az intézménytől várjuk, hogy egyszerre legyen kohanita és szamaritánus, ami csak kivételes esetekben lehetséges. Ilyen volt pl. Teréz anya, aki néhány társával a haldoklókat szedte össze Kalkutta utcáin, és évekig nem gondolt rendalapításra. De ilyen a mi Böjte Csabánk is, aki útban van afelé, hogy intézmény váljék belőle. Vigyázniuk kell az ilyen rendkívüli embereknek, mert az intézményesülés sok veszély forrása lehet.
Az általam elfeledett nevű, burgenlandi faluban egészséges a kapcsolat az intézmény és a segítőkész, laikus hívők között. Szeretném megérni, hogy legalább egy ilyen plébániai közösség legyen a Lajtától keletre is.
Balogh Judit