Kategória: Online rovat

Pierre Bourdieu úgy véli, hogy a társadalmi és gondolkodási struktúrák közötti megegyezés a szimbolikus rendszereknek, vagyis a nyelvnek, a művészetnek és a vallásnak köszönhető. Felfogása szerint vallás olyan szimbolikus rendszer, mely „elősegíti, hogy rejtett módon a hívekre erőszakolják a világ, s kiváltképpen a társadalom észlelésének és elgondolásának strukturáló elveit. Gyakorlatoknak és képzeteknek olyan rendszerét kényszeríti a hívekre, melynek struktúrája objektíve ugyan a hatalommegosztás elvére épül, ám mégis a kozmosz természeti-természetfeletti struktúrájaként jelenik meg.” Ne kedvetlenítsen el bennünket ez a jócskán elfogult elgondolás! Vizsgáljuk meg, fogott-e mégis valamit a neves szociológus a – szerintem is – lyukas hálóval! Például meggyőzőnek tűnő bizonyítékai vannak arra, hogy együtt jár az egyistenhit, az osztálytagozódás és az erős szervezet, miként a papság (ószövetségi értelemben használja ezt a fogalmat), az allegória, és az üdvjavak monopolizálása is együtt jelentkeznek.

Immár negyedszázada lépett át Nyíri Tamás ebből a kinevethető világból – ahol Nagy Lászlóval szólván „örökkön kicsik a dolgok”, amit Nyíri is számtalanszor kinevetett, hol kínjában, hol kárörömmel, hol szent meggyőződéssel – a mennyei derű világába. A szeretetről mindig kellő óvatossággal szólt, annál önfeledtebben a „túlparti fényekről”, a transzcendencia evilági jeleiről, a rend igényéről, a reményről, a játékról és a humorról, majd javaslatomra a művészetről, hasonlóképpen pedig a szerelemről és az egyik embernek a másik általi megerősítéséről. Szentül vallotta, hogy az ember örökösen deficitben van megerősítését tekintve, ami sajátos felebaráti kötelességeket ró ránk, többiekre. Így aztán, immár örökös tanítómestereim egyikeként biztatva tekint rám íróasztalom fölül, Balogh Zoltán, Mihail Bulgakov, Hankiss Elemér, Hegedüs B. András, Józsa Péter, Örkény István, Tánczos Gábor, Tomka Miklós és Zsolnai József társaságában.

A legsötétebb diktatúra idején így kellett (volna) köszönnünk: „Szabadság!” Manapság meg a „Keresztény szabadság!” javasoltatott. A nyolcvanas évek elején Vitányi Iván összehívta az MTA Művelődéskutatási Bizottságát, hogy választ kaphassunk ama sokakat kínzó kérdésekre, hogy van-e „szocialista kultúra”, és ha igen, mi is lenne az. Bevezetőjében Vitányi alaposan megnehezítette a tudós grémium dolgát, amikor azt fejtegette, hogy a „szocialista” üres díszítő jelzővé kezd válni. Csupán nyögvenyelős kísérletek születtek, végül Mérei Ferenc adta meg a kegyelemdöfést, amikor halálos komoly arccal kijelentette, hogy „Kérem szépen, a szocialista kultúra nem más, mint ami most nálunk van”. A neoliberalizmus szabadságával szembeállított illiberális keresztény szabadsággal is elbánhatnák hasonlóképpen. Még Fritz Tamás ellenében is, aki a kozmopolita világbirodalommal szemben, mely a multikulturalizmust, a migrációt és a globalizmust jelenti, aki a „keresztény szabadság” lózungot nemzeti, konzervatív, keresztény és szuverenista államfelfogás gömböcévé fújja föl. Mégsem lenne ildomos így tennünk, ezért magához Jézushoz fordulunk, aki szerint, ha valóban tanítványai leszünk, megismerhetjük az igazságot, és az igazság szabaddá tesz bennünket (Jn 8,31–32). Az igazság pedig maga a Fiú, aki barátainak nevez minket és arra kér, hogy úgy szeressük egymást, mint ő minket (Jn 15,12).

Valahányszor, ha belekezdek, hogy egyházamról szóljak (mint afféle hívő vallásszociológus), egy pillanatra sem szabad megfeledkeznem arról, amit Dosztojevszkij Aljósával mondat: „Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti az igazságot. És minél butább, annál világosabb. A butaság szerény és őszinte, az ész meg köntörfalaz, és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság meg nyílt és becsületes.” És arról sem, amit Aquinói Tamás ekképpen: „Lehet, hogy a büszkék felfognak valamit értelmükkel, de az ízére nem jönnek rá. Ha tudják is, mint vannak a dolgok, mégsem tudják, mi az ízük.” Nem szabadkozhatok, hogy a buta és a ráérző is lehet gőgös. Akárhogy is, a mi horizontunk (vallásszociológusoké) csak részhorizont, még akkor is, ha értelmiségiek is vagyunk. Ugyanakkor az értelmiséginek nem csak képessége, hanem kötelessége is az értelmezés, a reflexió, a kritika. És ha ezt tudásunk legjavát nyújtva tesszük is, következtetéseinkből mindig le kell vonnunk önmagunkat: előzetes ítéleteinket és előítéleteinket egyaránt. Kritikánk mindig érette, és sosem ellene kell, legyen, mint gyógyítás, mint „szakszerű szeretet”, olyasféle, mint Hankiss Eleméré: „Szemem van a jóra, bőrömön is érzem, de szót valóban nem vesztegetek rá, mert a jó megléte kézenfekvő és természetes, aki józan, örül neki, istápolja, de nincs szükség arra, hogy idegesen és önigazolásképpen állandóan fölmutogassuk. Teendő elsősorban nem a jóval, hanem a rosszal kapcsolatban van. Azokhoz szólok, akik keresik önmagukban a meglevőnél, az adottnál, a már elértnél jobbat.”

Fogas kérdés, hogy a Coca-Cola szivárványos plakátjai a cég érzékenyítő programjának vagy csupán terméke rafinált reklámjának tekinthetők-e. Azt biztos, hogy a CitizenGo nevű szervezetnek (melynek fő tevékenysége a meleg jogok elleni kampányolás) a reklámok eltávolítására felszólító online petíciója világszerte 9 millió embert mozgatott meg. Magyarországi aktivistái  pedig fel szoktak szólalni  a kormány által szervezett rendezvényeken, illetve teret kapnak a kormányközeli sajtóban is. A hazai petíció szerzőjének a többi között olyan kezdeményezések fűződnek a nevéhez, mint az abortusz betiltásának (ami még rendjén is lehetne) vagy a genderszakok megszüntetésének (védhetetlen) követelése. Mindez, persze, nem meglepő annak tudatában, hogy a homofóbia még olyan országokban is jelen van, ahol a kormányzat nem szítja nyíltan a gyűlölködést. Az is tény, hogy reklámokkal leginkább azokra lehet hatni, akik eleve nyitottabbak az adott nézőpontra. (Egy amerikai statisztika szerint a népességnek csak a 13 százaléka venne szívesen olyan terméket, amit azonos nemű párokkal reklámoznak, 27 százalék nem vásárolna ilyen cégtől; míg 46 százalékukat ez nem befolyásolná.)

Minap a11 órás mise után nekem is a kezembe nyomott a szórólapozó plébániai aktívánk egy

fél cédulát. Én, gyanakvó eretnek, aki rendre bojkottálom az imaláncokat, kiváltképpen azokat, amelyek balszerencsével fenyegetik a megszakítókat, ez alkalommal, bevallom, belelkesedtem, ugyanis ezen (betűről betűre) ezt olvashattam:

ORSZÁGOS IMA és ENGESZTELŐ VIRRASZTÁS

HAZÁNKÉRT,

A MAGYARSÁG LELKI MEGÚJULÁSÁÉRT

Nagyboldogasszony ünnepére,

készülődve Szent István király napjára,

a budapesti Szent István Bazilikában

augusztus 14. szerda este 8-tól csütörtök reggel 5-ig

Éjfélkor a Mennybe fölvett Boldogságos Anya miséje

Mindenkit szeretettel várunk!

 mindazok, akik személyesen nem tudnak eljönni, egyénileg

vagy közösségben kapcsolódjanak be a virrasztásba!

Hívjál másokat is!

A szabadgondolkodó Lengyel László és a bencés szerzetes Várszegi Asztrik húsz évvel ezelőtt megjelent Beszélgetőkönyvecskéje a hazai párbeszédtörténet kiemelkedő, történelmi eseménye volt, az egymástól tanulás egymás gondolataitól szempontjaitól megnyíló és megerősödő identitás dokumentuma. Ebben a beszélgetés-történetben Lengyel egyre otthonosabbá válik a szerzetesség-történetben és krisztológiában, Várszegi pedig a szabadgondolkodásban és a politikatudományban. Lengyel egyre inkább megbarátkozik a „misztika”, a „lázító liturgia” és a „forradalmár Krisztus”, Várszegi a „reformkommunista” és a „liberalizmus” kifejezésekkel. Hasonlóképpen mi is: olvasóik, beszélgetőtársaik.

Az idei Ferenc pápa vezette nagypénteki Via Crucis egyértelműen az irgalmatlanság elleni tüntetés volt, méghozzá az intézményes és a magán irgalmatlanság ellen egyaránt, hiszen szó esett mind a társadalomból való kirekesztésről, mind a közömbösség által megkeményített szívekről. A tüntetés eszmei irányítója természetese maga Ferenc pápa volt, vezető aktivistája pedig a pápa felkérésére az elmélkedéseket készítő Eugenia Bonetti nővér, a Consolata missziós rend tagja, a modern rabszolgaság és az emberkereskedelem ellen küzdő civileket (bizony, őket!) segítő „Slaves no more” Társaság elnöke.

Ez a keresztút meg is őrizte a folytonosságot (az evangéliumi szövegekkel, szent énekkel, fohásszal, Miatyánkkal) és „botrányosan” szét is feszítette azt. Jézus mellett hét stációban szerepelt kiszolgáltatott helyzetben lévő bevándorló, migráns, menekült, a többiben pedig az emberkereskedelem áldozatai. Ebben a szociográfiába ágyazott keresztút-parafrázisban Máriát elhalványította a húszéves Tina, akit barbár módra gyilkoltak meg az utcán, a Jézust sirató asszonyokat az utcán együtt szolgáló szerzetesek és civilek, Cirenei Simont pedig az afrikai menekülteket fogadó Afrikából bevándorló apácák. Ezen a keresztúton Jézus és a jézushívők, valamint minden jóakaratú ember napjaink új keresztre feszítettjeivel, a bányában, a földeken és az utcán kizsákmányoltakkal, az emberhússal üzletelő szervkereskedőkkel, sivatagban éhező-szomjazó, tengerben hánykolódó menekültekkel találkozhatott, azokkal az „emberi lényekkel, akik a szegénység, a diktatúra, a korrupció, a rabszolgaság elől menekülnek”.

Mindenekelőtt szeretném előrebocsátani, hogy vallását aktívan gyakorló római katolikus vagyok. Mi több a győri egyházmegyében voltam hittanos, sőt ministráns. Ezek után talán érthető, hogy érdeklődéssel figyelem egyházam, s mindenekelőtt annak vezetőinek állásfoglalásait korunk kérdéseiben, s ezért igen csak felkeltette érdeklődésem a Népszava 2019. április 6-i címlapja, melyben Veres András püspök atya interjújából azt emelik ki: „Kevesebb a kiskorúak elleni visszaélés, mint a liberális országokban”. Fellapozva az újságot valóban azt olvashattam „Nálunk valószínűleg kevesebb visszaélés történt, mint más országokban. Én úgy látom, a magyar ember és a magyar kultúra gyerek- és családbarát, ami akadályozza az ilyen irányú bűnelkövetést.” Későbbiekben a más országokat a nálunk liberálisabb országoknak kell értelmezni, amiből az olvasó, s a lap szerkesztője joggal következtethet arra, hogy a liberalizmus és a papi pedofília között létezhet valamiféle összefüggés.

A Magyar Szcientológiai Egyházhoz tartozó Út a Boldogsághoz Alapítvány szervezésében immáron a harmadik alkalommal került sor vallásközi kerekasztal-beszélgetésre, ezúttal A vallásos emberek boldogabbak címmel. A téma apropója különböző felekezetek médiumaiban egy időben megjelenő hasonló témájú beszámolók közelmúltban történt felmérésekről, melyek szerint a vallásos emberek boldogabbak, mint a nem vallásosak. Katolikus, evangélikus, pünkösdi, muszlim és szcientológus lelkészek mellett rám, vallásszociológusra a konstruktív ördög ügyvédjének szerepe jutott. A boldogságkutatás (bizony, van ilyen, méghozzá a filozófiai antropológia mellett különböző társadalomtudományokban is!) a köznapi boldogságfogalmak (kellemes élet, konfliktusmentesség, elégedettség, érzelmi stabilitás, testi-lelki egészség) mellett az arisztotelészi erényes életmód, a szorongásmentesség, a koherencia-érzés, valamint a szubjektív jól-lét értékalapú és élvezetelvű változatainak fogalmaival operál.