Kategória: Online rovat

„Ismertem egy szelíd embert. Az arcán látszott. Olyan széppé tette ez a tulajdonság. Hangja is olyan halk volt. De én nem vagyok ilyen, soha nem is voltam, és nem is szeretnék ilyen lenni” hallottam egy leendő emberszelidítőtől, egy elsőéves tanítóképzős lánytól, 1990-ben a jászberényi tanítóképzőben, a Zsolnai-féle kísérleti képzés embertan kurzusán.  Abban, hogy mi is a szelídség, elég nagy volt a bizonytalankodás: vérmérséklet? tulajdonság? szokás? érték? erény? Inkább abban voltak biztosak, hogy mi nem: szelíd az, aki nem vad, nem erőszakos, nem durva, nem végletes, aki nem veszekszik, nem vitázik, aki nem hangos, kirívó, kihívó, beképzelt, indulatos, önző. Ami pedig a szelídségre vonatkozó állításokat illeti, nagy többségük számára pozitív fogalom: a szelíd engedékeny, barátságos, nyugodt, kedves, türelmes, szerény, tiszta, jóságos, néhányuknak pedig alázatos, megértő, emberséges, békeszerető, kitárulkozó, ártatlan, romlatlan. Többüknek azonban mamlasz, alkalmazkodó, igénytelen, meghunyászkodó, alázatos, engedelmes, félénk, idomított, terepszínű. A minta nem volt országos, hiszen többségük falusi volt, s testvéreik száma pedig jócskán az országos átlag felett.  

Steinbach Józsefnek

Jézus rendes tagja volt a zsinagógai gyülekezetnek, vagyis az akkori intézményes egyháznak, de mint egy profetikus vallási megújulási mozgalom karizmatikus vándorprédikátor vezetője elhagyva a nagycsaládos házi közösséget vándorprédikátorként a társadalom peremére került. Szemben a „hivatalos” rabbikkal ő az a karizmatikus vezető, akit nem az intézmény, hanem hívei legitimálnak. Idegen volt tőle mind az individualizmus, mind a kollektivizmus. Az ő közössége nem volt sem elit szubkultúra (mint például az esszénusoké), sem érdek-közösség (mint a zelótáké). A Jézus- mozgalom egy olyan érték-közösség, melynek célja ― az érték-forradalom jegyében ― az Isten Országa, mely nem a távoli eljövendőben valósul meg, hanem már közöttük (más fordítás szerint már őbennük) van. Mozgalma ízig-vérig politikai mozgalom. Közössége politikai közösség abban az értelemben, hogy a kisemberek, a szegények pártjára áll. Ahogyan Gerd Theissen fogalmazza meg, célja „a kisemberek felértékelődése a felső rétegek értékeinek letranszformálása révén, valamint a zsidó kisemberek szomszédsági etikájából származó értékek felemelése”.  Ebben az értékrendben a felebaráti szeretet működésének az a feltétele, hogy az emberek azonos értékűek legyenek, az alázat pedig azt jelenti, hogy ahol hierarchikus viszonyok uralkodnak, ott a státusértékeket ki kell egyenlíteni ahhoz, hogy a másik felebaráttá lehessen. Mindebből mégsem lesz proletárdiktatúra, egyfelől azért, mert ez a mozgalom teljességgel erőszakmentes, másfelől mert nyitott más társadalmi rétegek, etnikumok és vallások felé, lásd Nikodémus, a szamariai asszony, a római százados, a föníciai asszony.

Pár napja kétségbeejtő riport jelent meg egy hetilapban arról, hogy az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai hajléktalanszállását a Gázművek ki akarta zárni a gázszolgáltatásból, mivel már harminc millió forintra duzzadt a tartozása. Az Egyesületet a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) hozta létre és tartja fent. Az Egyesület szeretetotthonában mintegy hatszázan kapnak éjszakai szállást, melegedést, ételt, orvosi ellátást és óvodát is biztosítanak a hajléktalanok gyerekeinek. Az Egyesület dolgozói nem engedték elzárni a gázellátást és elbarikádozták magukat.

Egyházközségünk újdonsült fiatal plébánosa szinte mindenkit (többeket kínosan, néhányunkat kifejezetten kellemesen) meglepve Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjét emlegette homíliájában, méghozzá kifejezette pozitív kontextusban, amikor a filmbeli keresztfán szenvedő filmbeli Jézus megkísértését idézte föl a „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”-hez (Máté 16,24) fűzött elmélkedésében. Számos filmet támadtak már vélt keresztényellenességük miatt (például a Da Vinci-kód-ot vagy a Dogmá-t), de a legnagyobb felháborodást talán a Krisztus utolsó megkísértése váltotta ki, olyannyira, hogy fundamentalista keresztények Molotov-koktélokat dobtak egy párizsi moziba a film vetítése alatt. A filmet számos országban (a muszlim Törökországban ugyanúgy, mint a keresztény Mexikóban) betiltották, mert a film Jézusa a kereszten megkísértetve arról fantáziál, hogy leszállva a keresztről normális családi életet élhetne Mária Magdolnával. Nálunk 1997-ben egyházi tiltakozásra az RTL Klub vette le műsoráról Scorsese akkor már majdnem tízéves filmjét, melyet minden idők 25 leginkább ellentmondásos filmje közé is beszavaztak. Mindmáig gyanakvás árnya veszi körül, miközben Mel Gibsonnak a pornográfia határát súroló vériszamos Jézus-filmjére külön buszokkal szállítják a híveket, mely sok helyen szinte részét képezi a nagyheti liturgiának.       

Peter L. Berger, az emberi élmény- és érzésvilág komikus dimenzióját tanulmányozó neves tudás- és vallásszociológus rendkívül fontos könyvet írt A megváltó nevetés címmel, elsősorban a „szomorú” és „komoly” vallások hívei számára. Különösen aktuális ez mai egyházunkban, ahol a leszögezett karú szenvedő Krisztus mellett még mindig eléggé ritkán bukkan föl az ölelő-szerető és az feltámadt-ujjongó Krisztus, a komoly Krisztus mellett jóval ritkábban a mosolygó, a tréfálkozó, a kánai menyegzőn táncoló, a velünk összekacsintó Krisztus. Túl sok még (és túlontúl édeskés) az „édes Jézus”, a vallási elit jelentős részét kitevő túlbuzgó hívők arcára ráfagyott „kötelező” mosoly, és – bár a karizmatikus mozgalom valamit javított a mérlegen – még elégé kevés egyházunkban az igazi derű, az önfeledt nevetés, a „szent bolondozás”.

Az ember egzisztenciális feszültégben, a „Légy hű önmagadhoz!” és a „Változtasd meg életedet!” felszólítások kereszttüzében él, és úgy tűnik, hogy ez a feszültség, koptat és éltet egyszerre.  Ajándékba kapott gyökereim lecövekelnek a viharban, de visszatartanak a transzcendálásban. Mennyiben lehetek hű gyarló korlátaimhoz és felülbírált eszményeimhez? És nem azok kapnak rendre hűségjutalmat, akik nem mernek vállalkozni, életükön változtatni, akik a biztonságot az új iránti bizalom elé-fölé helyezték? 

A misztikus és a spirituális mellett az egyháznak is van társadalmi „halmazállapota”, mely két egymást kiegészítő dimenzióban működik: az intézményesben és a mozgalmiban. A budapesti Szentimrevárosban az olajozottan működő vallási intézményeken (a plébánia, a ciszter gimnázium) kívül elsősorban a cserkészet, a harmadrend és a körzet-apostolok képviselték a mozgalmi egyházat. 1949-ben mindezek egyik pillanatról a másikra szűntek meg. Így aztán szentimrevárosi földalatti ifjúsági mozgalom ebből a hiányból született oly módon, hogy egyszerűen a föld alatt folytatódott mindaz, ami a fiataloknak (és persze szüleiknek) rettentően hiányzott: legfőképpen a cserkészet és a hittan. Meglehetősen spontán módon jöttek létre  ― Bibót parafrazálva ― a jézusi szabadság kis körei ―, melyek számomra (aki benne is voltam, majd harminc évvel később kutattam) a szabadság hiteles helyeinek bizonyultak, méghozzá nem csak a valamitől való, hanem a valamikért való szabadságnak.   Amikor megnövekedett a mozgalom, és a lekapcsolt klerikusok helyére tízen-huszonéves civilek kerültek, a tagok egy részéből hirtelen felelős vezető lett. Az intézményes egyházon egyszerre kívüli és belüli mozgalmak közül a szentimrevárosi lett a legjelentősebb.  

1988-ban jelent meg az Új Emberben Szálláscsinálás (egy lakótelepi plébánia) című szociografikus esettanulmányom (1992-ben pedig Egyházközség-építők című könyvemben) a Kövi Szűz Mária plébániáról, abban a sorozatban, amelyben ― Lukács László ötletére ― a jelenben a jövőt megjelenítő „mintaplébániákat” mutattam be. Vigassy Mihály és csapata nem akármilyen társaságba került: a gyáli Nagy László, a pestszentimrei Varjú Imre, a szombathelyi Horváth József és a füzéri Ács István mellé. Mihályra főmunkatársa, Gyöngyi hívta föl figyelmemet még 1985-ben a Hittudományi Akadémia tanácskozásán, ahol ő „egyházközségi adóbeszedőként” (így mutatkozott be) neves teológusok közé ékelődve arról beszélt, hogy igen is van esély arra, hogy az egyházközségek egyházi közösségekké váljanak. Bemutatkozó látogatásomon ― annak ellenére, hogy Blanckenstein Miki ajánlólevelével érkeztem ― hosszasan vizsgáztattak, puhatolgatták, mit is takarhat és akarhat a „vallásszociológus”. Végül megszületett a „nihil obstat”, és ettől kezdve beavatódhattam közösségükbe, és virtigli közösségre leltem.