Egyházközségünk újdonsült fiatal plébánosa szinte mindenkit (többeket kínosan, néhányunkat kifejezetten kellemesen) meglepve Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjét emlegette homíliájában, méghozzá kifejezette pozitív kontextusban, amikor a filmbeli keresztfán szenvedő filmbeli Jézus megkísértését idézte föl a „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”-hez (Máté 16,24) fűzött elmélkedésében. Számos filmet támadtak már vélt keresztényellenességük miatt (például a Da Vinci-kód-ot vagy a Dogmá-t), de a legnagyobb felháborodást talán a Krisztus utolsó megkísértése váltotta ki, olyannyira, hogy fundamentalista keresztények Molotov-koktélokat dobtak egy párizsi moziba a film vetítése alatt. A filmet számos országban (a muszlim Törökországban ugyanúgy, mint a keresztény Mexikóban) betiltották, mert a film Jézusa a kereszten megkísértetve arról fantáziál, hogy leszállva a keresztről normális családi életet élhetne Mária Magdolnával. Nálunk 1997-ben egyházi tiltakozásra az RTL Klub vette le műsoráról Scorsese akkor már majdnem tízéves filmjét, melyet minden idők 25 leginkább ellentmondásos filmje közé is beszavaztak. Mindmáig gyanakvás árnya veszi körül, miközben Mel Gibsonnak a pornográfia határát súroló vériszamos Jézus-filmjére külön buszokkal szállítják a híveket, mely sok helyen szinte részét képezi a nagyheti liturgiának.
Amikor 1990-ben a Művész mozi előtt hites vezetéssel tüntettek Jézus-képekkel és Bibliákkal hadonászva, egy bencés magyartanár (Mártonffy Marcell) és egy Tarkovszkij filmjei befogadását vizsgáló szociológus (jómagam) Ellentüntetés a beskatulyázhatatlan Jézus mellett címmel szólaltak fel a Filmkultúrá-ban. Bár a filmet korántsem találtuk hiba nélkülinek, Jézus-képét mégis sokkal hitelesebbnek, mint a film ellen máig is tüntetők porcukrozott Gyermek Jézus-, a bűnös várost sirató Szomorú Jézus-, a kisbárányt simogató Jópásztor- és a Néptanító-Jézus-képét. Mi éppen, hogy Jézus mellett tüntettünk, és tüntetünk máig is; és ebben szerepet játszik ez a film is, mert szerintünk megrendítő teológiai találkozásra ad alkalmat. Számunkra is az evangélium Jézusa a látóhatár, de valljuk, hogy e horizont felé vezető útjaink sokfélék lehetnek, és az evangéliumok is mérhetetlen szabadságot adnak a fantáziának a rekonstrukcióhoz. Szerintünk az evangélisták nem egyszerűen olvasókat, hanem társszerzőket várnak. Vannak természetesen biztos kapaszkodóink, de a sorok között még rengeteg, kimeríthetetlen lehetőség maradt. Az Istenről dadogva beszélő, s közben ― Szent Ágoston szerint ― üdvösségét kockára tévő teológus bármily bölcs és ihletett is, semmivel sincsen közelebb az lgazsághoz, mint a művészek, vagy olykor a műalkotások befogadói, beleértve a nem hibátlan, de fontos műalkotásokéit is. Míg vannak szép számmal teológusok, akik Jézusról jobbára kegyes szólamokat pendítenek meg, vannak művészek, akik tisztán érzékeltetik, hogy voltak Jézusnak indulatai, kísértést szenvedett, fokról-fokra érlelődött benne a megváltó-tudat. Az olyan műalkotások, mint Scorsese Jézus-filmje, jól élnek azzal a lehetőséggel, hogy az evangéliumokat nyitott műnek tekintve kitöltsék az üresen hagyott helyeket. Ez egyébként mindannyiunk lehetősége, még azoknak a koravén keresztényeknek is, akiket leszoktattak a kisgyermek vagy a kamasz őszinte kérdéseiről: Rosszalkodott-e Jézus, bepisilt-e, tanult-e hittant? Beleszerettek-e a lányok Jézusba? És Ő valakibe? Mi akkor a megkérdezhető, megszólítható, elképzelhető, beskatulyázhatatlan Jézus mellett tüntettünk, és tüntetünk ma is.
Mártonffy is úgy gondolja, hogy Scorsese is lehetetlenül nehéz feladatra vállalkozott, ugyanis szerinte Istent könnyebb papíron és filmvásznon megjeleníteni, mint Jézust, „ugyanis Isten visszfénye könnyebben megjeleníthető a csendben, s formákban, a harmóniákban, a szeretet mozdulataiban, a szemekben, a naplementében, hiányának érzékeltetésében, elég bizonyíték erre Bach művészete, Tarkovszkij Stalker-e vagy Pilinszky »istenes« költeményei”. Valóban, Jézus művészi megjelenítése csaknem lehetetlen. Legtöbbször karikatúra-Jézus, didaktikus képregény-Jézus vagy szentkép-Jézus lesz belőle. Úgy tűnik, a hús-vér istenember „elemberiesítése” vagy „elszellemiesítése” szinte kikerülhetetlen buktatók. Miként Jézusban Isten és ember találkozik és harcol, akképpen a rendezőben a mélységesen őszinte istenkereső és a rutinos, amerikanizálódott olasz giccsőr. Scorsese jó kompromisszumot jelentő filmjében szabadon, ám mindvégig a hitébresztés horizontján belül töpreng az istenember Jézusról. Érzékletesen jeleníti meg az istenembert, ugyanakkor azt is, hogy ez éppen csak megérinthető, de meg nem fogható titok. Filmje sokakat mozdított meg, indított el. Az előítéleteit leküzdő szerencsés néző a filmbéli Jézussal azonosulva kérdezheti: Mit akar velünk, emberméretűekkel a végtelen Isten? Miért emeli ilyen magasra a mércét? Miért nem enged utunkra? Miért éppen minket visz magával? Miért éppen minket választ ki, hogy eláruljuk vagy megtagadjuk, hogy levágjuk a főpap szolgájának a fülét, hogy hirdessük vagy félremagyarázzuk őt? Minek cibál ki minket a sírból a fényre? Miért is hasonlít minket Jézushoz? Isten létére miért is szeretett belénk?
Kamarás István OJD