Peter L. Berger, az emberi élmény- és érzésvilág komikus dimenzióját tanulmányozó neves tudás- és vallásszociológus rendkívül fontos könyvet írt A megváltó nevetés címmel, elsősorban a „szomorú” és „komoly” vallások hívei számára. Különösen aktuális ez mai egyházunkban, ahol a leszögezett karú szenvedő Krisztus mellett még mindig eléggé ritkán bukkan föl az ölelő-szerető és az feltámadt-ujjongó Krisztus, a komoly Krisztus mellett jóval ritkábban a mosolygó, a tréfálkozó, a kánai menyegzőn táncoló, a velünk összekacsintó Krisztus. Túl sok még (és túlontúl édeskés) az „édes Jézus”, a vallási elit jelentős részét kitevő túlbuzgó hívők arcára ráfagyott „kötelező” mosoly, és – bár a karizmatikus mozgalom valamit javított a mérlegen – még elégé kevés egyházunkban az igazi derű, az önfeledt nevetés, a „szent bolondozás”.
Némiképpen sajnálkozva állapítja meg Berger, hogy sem a patrisztika, sem a skolasztika nem sokat foglalkozott a nevetéssel. Erasmus Balgaság dicsérete című művéig kellett várni mint a kiteljesedett komikus világnézet első összefoglalására. Csak a népi komikum alsó világában volt jelen az egyszerre komikus és keresztény szenzibilitás, amely alkalmanként a liturgiába is bemerészkedett. A középkorban virágzott egy komikus kultúra, mely az egyházi hatóságok homlokráncolását váltotta ki, noha tartalmában empatikusan keresztény volt. Ennek egyik legizgalmasabb megjelenése az úgynevezett risus paschalis, a húsvéti nevetés, amikor a híveket papjaik arra bátorították, hogy a feltámadás örömét demonstrálva hangosan és hosszan nevessenek, és ennek érdekében a homiliák vicceket és mulatságos történeteket tartalmaztak, bizony, gyakran trágár elemeket is. A keresztény egyháztörténet nagy figurái között Luther volt az, akinek viselkedését leginkább áthatotta a humor. A kálvinista Bart, Boenhoffer, a katolikus A. Delf és a lutheránus H. Thielicke szerint a humor üzenete a földhözragadt világ feletti győzelem. Thielicke ezt még azzal toldotta meg, hogy „a prédikátornak magának kell meginnia azt a limonádét, amit a szószéken kilocsog”.
A megváltó nevetést, mely az életet könnyebben elviselhetővé teszi, a valódi vallásos hit az igazi megváltás előjelének – Nyíri Tamás megfogalmazásával: túlparti fénynek – tekintheti. A komikum mint alacsonyabb fokozatú transzcendencia relativizálja a mindennapi realitást, s egy lépést jelent a világ vallásos szemlélete irányában. Úgy vélem, ez az, ami tragikomikusan hiányzik templomainkból. Ma még, sajnos, fájdalmasan hiányoznak a Waigand Józsefhez hasonló szent bolondok, akik az oltár mögül báboztak, bolondoztak a risus paschalis szellemében.
Templomunkban nemrégen még három pap működött: egy karizmatikus lendületű, de nagyon beteg idős plébános, egy hozzá hasonló korú hányattatott sorsú, gyarlóságai kamataiból élő kisegítő lelkész, és egy szeráf külsejű, tiszta tekintetű és gondolkodású, de mosolytalan és humortalan káplán, aki halálosan komolyan vette papi hívatását. A két idős pap azon ritka karizmákkal rendelkező papok közé tartozott, akik az oltárt szorosan körbevevő három-négy éves gyerekekkel oly módon tudtak kommunikálni, hogy az szüleiknek is igazi örömöt, lelki-szellemi élményt jelentett. Mindaddig tartott ez a valóságos csoda, amíg a düledező kis templom helyébe felépült egy hatalmas új templom, ahol – talán a méretektől megszédülve – a plébános legelső (jó szándékú, de szerencsétlen) ötlete a családi mise volt, ahol a miséző papok immár nem a gyerekekhez, hanem – komolyra fordítva a szót – a szülőkhöz szóltak (meg kell hagyni, továbbra is igen igényesen), a legkisebb gyerekek pedig ezután az üvegfal mögött játszhattak. Mégis megtörtént a csoda, a váratlan kegyelmi ajándék: a hányattatott sorsú, számos galibát és bolondságot végigcsináló, és végül itt menedékre találó galambősz kisegítő lelkész „átváltoztatáskor” az oltár köré hívta híveit. Jöttek is a gyerekek és a bátrabb felnőttek, s hatalmas és pompás, de még belakatlan csarnok ezekre a pillanatokra otthonná változott át, a hókuszpókusz pedig szent karnevállá. A sokadik feljelentés után már a plébános sem tudta megmenteni hányattatott sorsú oltártestvérét, akit sokadszor is felfüggesztettek. Maradtak ketten, a nagybeteg öregember és a szeráf, aki egy alkalommal – nagy bánatunkra éppen a családi misén – imigyen szólott: „Kedves hívek, a mennyország olyan lesz, mint egy örökké tartó szentmise.” A hívősereg lehajtott fővel, szomorúan vette tudomásul a dögunalmasnak ígérkező üdvösséget. Öt és hét éves unokáim pedig döbbenten néztek rám, ugyanis én egészen másképpen festetem le számukra a mennyországot: mint egy örökké tartó, de egy pillanatra sem unalmas, ízléses harsányságokkal tarkított örömünnepet. Megnyugtattam őket: nem mi vagyunk a bolondok, hanem az, aki halálosan komolyan veszi az üdvösséget.
H. Thielicke a második világháború idején egy falusi templomban prédikált, amelyet egy váratlan légitámadás szakított meg. „Lehasalni! Ének!” Mindenki követte az utasítást, és Thielicke hirtelen senkit sem látott a pulpitusról, mert mindenki a padok alatt kucorgott, miközben zengett az ének: „Jézus az én örömöm!” A detonáció és a halálos veszély ellenére Thielicke kifejezettek mulatságosnak tartotta a helyzetet, és tiszta szívből nevetni kezdett. Úgy vélte, hogy ez a nevetés igazán Isten kedvére való. Mi viszont, világi és klerikus hívek, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy odafentről nézve, mennyire nevetségesek vagyunk, valamint arról is, hogy Istenen, vagyis az abszolútumon kívül minden viszonylagos és nevetséges, vagyis kinevethető, még a szentek is, márpedig aki a viszonylagost, a partikulárist szentesíti – tegye ezt akár az istentiszteleten -, az bizony bálványimádó.
Kamarás István OJD