Kategória: Online rovat

Február 27-én a templomokban felolvasták a körlevelüket, amelyben a parlamenti választáson való részvétel mellett az ún. gyermekvédelmi népszavazáson való részvételre buzdítanak. Önök pontosan tudják, hogy ennek a népszavazásnak a kérdései hazugak, félrevezetőek, csak arra szolgálnak, hogy a magát keresztényinek hirdető rendszer táborát növeljék; hogy veszélyérzetet keltsenek, és a választók az érezzék, csupán egyvalaki képes megvédeni őket; hogy gyűlöletet keltsenek ártatlan emberek ellen, mert a gyűlölet alkalmas az emberek összeterelésére. A gyűlölet sokkal erősebb politikai erő, mint a szeretet, mivel a gyűlölet személytelen, a szeretet pedig mindig személyes.

Kedves Miniszterelnök úr!

Apukám (okleveles villamosmérnök, a Szent Faustina Plébánia képviselőtestületi tagja) jó bizonyítványom jutalmául (mint az Aprószentek Katolikus Iskola ötödikes tanulója) abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy én válaszolhattam meg családunk nevében a konzultációs kérdőívet. Én, amit csak lehet, megtudok a Google-ból, hogy ne zaklassam feleslegesen sem az áldozatos munkát végző szüleimet, sem (de ez maradjon köztünk) az olykor igencsak undok nővéreimet. Megtudtam, hogy a konzultáció felsőoktatási különóra, orvosi tanácskozás vagy szakértői vélemény kérése. A magam részéről maradtam a legutóbbinál, annak ellenére, hogy a kérdőíven nem találtam olyan rovatot, ahová szakértői véleményemet beírhatnám, de ahogyan okleveles védőnő anyukám szokta mondani, ami késik, nem múlik. Hiába kezdődik az egész azzal, hogy HALLGASSUK MEG EGYMÁST!, ez egyelőre csak rám vonatkozott, és én figyelmesen meghallgattam a kérdőívet.

Nem restaurálandó freskó, hanem rémkép. „Túléltük negyven év egyházüldözését. Megfogyva, megtépázva mérlegeljük lehetőségeinket. A romeltakarítás közben egyszerre ügyelünk az értékes építőanyagra és a megbúvó bombákra”, idéztem Tomka Miklóst 1990 októberében az akkori Magyar Nemzetben megjelent Falra festett kurzus? című cikkemben. A bombák között ott láttam az államhatalommal pertuban lévő, triumfáló egyházat, valamint a kommunizmus falra festett ördögére ráfestett keresztény kurzus arkangyalát. Elismertem, hogy liberális és baloldali honfitársaimnak az újbóli keresztény kurzustól való félelmének volt némi alapja, hiszen az identitásukban megroggyant keresztények egy része a „ha nincs más ötleted, vegyél elő egy békebelit” jegyében a békebeli kereszténységig gombolnák vissza zsinóros mentéjüket, ugyanakkor igyekeztem őket megnyugtatni. Először is azzal, hogy a kisebbséget kitevő gyakorló keresztényeknek is csak kisebbsége szállna harcba a nem vallásos demokratákkal a keresztény kurzus vértezetében. Másodszor azzal, hogy legalább ennyien vannak, ― legalábbis a katolikusok között a II. Vatikánum alapján ―, akik úgy gondolják, hogy feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik politikai közösséggel, és nincs kötve semmiféle politikai rendszerhez. Megnyugtatónak véltem azt is, hogy csak egy kisebbség véli úgy, hogy a keresztény szellemiség megvalósítói a magyarság évezredes keresztény kultúrájára támaszkodó keresztény pártok, még inkább azt, hogy legalább ekkora vallásos kisebbség szerint az egyházaknak nem szabadna magukat feljogosítani a társadalmi élet irányításában való részvételére, ugyanakkor részt kellene venniük a közjót szolgáló akciókban.

Az én izmusom természetesen kapitalizmus, mert talentumokra épül, amelyeket ― hallottuk ― meg kell sokszoroznunk.  Az én izmusom természetesen szocializmus is, mert felebarátok közösségére épül, mely felelősséget vállal más közösségekért is. Az én izmusom természetesen liberalizmus, mert senki másokkal nem pótolható személyek szabadon választják. Természetesen konzervativizmus is, mert kipróbált hagyományos értékekre épül, azokból készül az új bor számára az új tömlő. És természetesen humanizmus, mely az ember jóléténél is jobban szolgálja jól-létének kibontakozását, ami teljességet, a szomatikus, pszichikus, szociális és spirituális dimenziók összerendezettségét jelenti.

„Ismertem egy szelíd embert. Az arcán látszott. Olyan széppé tette ez a tulajdonság. Hangja is olyan halk volt. De én nem vagyok ilyen, soha nem is voltam, és nem is szeretnék ilyen lenni” hallottam egy leendő emberszelidítőtől, egy elsőéves tanítóképzős lánytól, 1990-ben a jászberényi tanítóképzőben, a Zsolnai-féle kísérleti képzés embertan kurzusán.  Abban, hogy mi is a szelídség, elég nagy volt a bizonytalankodás: vérmérséklet? tulajdonság? szokás? érték? erény? Inkább abban voltak biztosak, hogy mi nem: szelíd az, aki nem vad, nem erőszakos, nem durva, nem végletes, aki nem veszekszik, nem vitázik, aki nem hangos, kirívó, kihívó, beképzelt, indulatos, önző. Ami pedig a szelídségre vonatkozó állításokat illeti, nagy többségük számára pozitív fogalom: a szelíd engedékeny, barátságos, nyugodt, kedves, türelmes, szerény, tiszta, jóságos, néhányuknak pedig alázatos, megértő, emberséges, békeszerető, kitárulkozó, ártatlan, romlatlan. Többüknek azonban mamlasz, alkalmazkodó, igénytelen, meghunyászkodó, alázatos, engedelmes, félénk, idomított, terepszínű. A minta nem volt országos, hiszen többségük falusi volt, s testvéreik száma pedig jócskán az országos átlag felett.  

Steinbach Józsefnek

Jézus rendes tagja volt a zsinagógai gyülekezetnek, vagyis az akkori intézményes egyháznak, de mint egy profetikus vallási megújulási mozgalom karizmatikus vándorprédikátor vezetője elhagyva a nagycsaládos házi közösséget vándorprédikátorként a társadalom peremére került. Szemben a „hivatalos” rabbikkal ő az a karizmatikus vezető, akit nem az intézmény, hanem hívei legitimálnak. Idegen volt tőle mind az individualizmus, mind a kollektivizmus. Az ő közössége nem volt sem elit szubkultúra (mint például az esszénusoké), sem érdek-közösség (mint a zelótáké). A Jézus- mozgalom egy olyan érték-közösség, melynek célja ― az érték-forradalom jegyében ― az Isten Országa, mely nem a távoli eljövendőben valósul meg, hanem már közöttük (más fordítás szerint már őbennük) van. Mozgalma ízig-vérig politikai mozgalom. Közössége politikai közösség abban az értelemben, hogy a kisemberek, a szegények pártjára áll. Ahogyan Gerd Theissen fogalmazza meg, célja „a kisemberek felértékelődése a felső rétegek értékeinek letranszformálása révén, valamint a zsidó kisemberek szomszédsági etikájából származó értékek felemelése”.  Ebben az értékrendben a felebaráti szeretet működésének az a feltétele, hogy az emberek azonos értékűek legyenek, az alázat pedig azt jelenti, hogy ahol hierarchikus viszonyok uralkodnak, ott a státusértékeket ki kell egyenlíteni ahhoz, hogy a másik felebaráttá lehessen. Mindebből mégsem lesz proletárdiktatúra, egyfelől azért, mert ez a mozgalom teljességgel erőszakmentes, másfelől mert nyitott más társadalmi rétegek, etnikumok és vallások felé, lásd Nikodémus, a szamariai asszony, a római százados, a föníciai asszony.

Pár napja kétségbeejtő riport jelent meg egy hetilapban arról, hogy az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai hajléktalanszállását a Gázművek ki akarta zárni a gázszolgáltatásból, mivel már harminc millió forintra duzzadt a tartozása. Az Egyesületet a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) hozta létre és tartja fent. Az Egyesület szeretetotthonában mintegy hatszázan kapnak éjszakai szállást, melegedést, ételt, orvosi ellátást és óvodát is biztosítanak a hajléktalanok gyerekeinek. Az Egyesület dolgozói nem engedték elzárni a gázellátást és elbarikádozták magukat.

Egyházközségünk újdonsült fiatal plébánosa szinte mindenkit (többeket kínosan, néhányunkat kifejezetten kellemesen) meglepve Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjét emlegette homíliájában, méghozzá kifejezette pozitív kontextusban, amikor a filmbeli keresztfán szenvedő filmbeli Jézus megkísértését idézte föl a „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”-hez (Máté 16,24) fűzött elmélkedésében. Számos filmet támadtak már vélt keresztényellenességük miatt (például a Da Vinci-kód-ot vagy a Dogmá-t), de a legnagyobb felháborodást talán a Krisztus utolsó megkísértése váltotta ki, olyannyira, hogy fundamentalista keresztények Molotov-koktélokat dobtak egy párizsi moziba a film vetítése alatt. A filmet számos országban (a muszlim Törökországban ugyanúgy, mint a keresztény Mexikóban) betiltották, mert a film Jézusa a kereszten megkísértetve arról fantáziál, hogy leszállva a keresztről normális családi életet élhetne Mária Magdolnával. Nálunk 1997-ben egyházi tiltakozásra az RTL Klub vette le műsoráról Scorsese akkor már majdnem tízéves filmjét, melyet minden idők 25 leginkább ellentmondásos filmje közé is beszavaztak. Mindmáig gyanakvás árnya veszi körül, miközben Mel Gibsonnak a pornográfia határát súroló vériszamos Jézus-filmjére külön buszokkal szállítják a híveket, mely sok helyen szinte részét képezi a nagyheti liturgiának.