Az én izmusom természetesen kapitalizmus, mert talentumokra épül, amelyeket ― hallottuk ― meg kell sokszoroznunk. Az én izmusom természetesen szocializmus is, mert felebarátok közösségére épül, mely felelősséget vállal más közösségekért is. Az én izmusom természetesen liberalizmus, mert senki másokkal nem pótolható személyek szabadon választják. Természetesen konzervativizmus is, mert kipróbált hagyományos értékekre épül, azokból készül az új bor számára az új tömlő. És természetesen humanizmus, mely az ember jóléténél is jobban szolgálja jól-létének kibontakozását, ami teljességet, a szomatikus, pszichikus, szociális és spirituális dimenziók összerendezettségét jelenti.
Nem eklekticizmus ez? Egyfelől az, másfelől Rudolf Todt szavai jutnak eszembe: „Aki a szociális kérdést meg akarja érteni, az tartsa maga előtt jobb kéz felől a nemzetgazdaságról szóló műveket, bal kéz felől a szocializmus iratait, maga előtt pedig tartsa nyitva az evangéliumot”.
Izmusom mesebeli három királyfija a személy, a szolidaritás és a szubszidiaritás. A személy titka az, hogy társas lény, de önérték. Társas lény, mert mások által és másokkal együtt képes személlyé felnőni, sem adni, sem kapni nem tud társak nélkül, úgy lesz saját maga teljesebb, ha másokat előre segít. Önérték, mert nem képességei, szorgalma vagy teljesítménye minősíti, hanem még jogai is abból következnek, hogy létezik. Önértékét és szabadságát éppen a kollektivizmussal és individualizmussal szemben kell megvédeni. A szolidaritás egyén és közösség kölcsönös felelősségét jelenti. Az egyén tehát felelős a kollektív felebarát iránt is, olyan irgalmas szamaritánus, aki nem csak megistápolja az útonállók áldozatait, hanem kitesz oda egy táblát, melyen ez áll: „Vigyázat, errefelé útonállókkal találkozhat!”, és még a polgármestert is felszólítja, hogy az állampolgárok adójából fokozzák a közbiztonságot. A kollektíva pedig oly módon felelős az egyénért, hogy teret enged neki felelősnek lenni, buzdítja is erre, segíti is ebben. A szolidaritás nem merülhet ki buzgólkodásban és buzdítgatásban, ki kell terjedjen a struktúrák megváltoztatására is. A szubszidiaritás azt jelenti, hogy minden társadalmi felelősség, cselekedet, döntés vagy jogkör arra a szintre kell kerüljön, ahol el tudják látni, vagyis az adott társadalmi képződményen belül elérhető legnagyobb szabadság biztosítását.
Mindebből számomra nem következik az, hogy a kapitalizmust most már felválthatja a laborizmus, az ökonómiát az ökológia, hogy csakis a kicsi szép. Nagyon szép és nagyon emberi léptékű például az együtt szurkoló, együtt imádkozó, együtt tüntető, együtt himnuszt énekelő, és eközben közösséggé váló tömeg. . A nagyon rokonszenves „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!” pedig akkor működik helyesen, ha úgy teszek bármit is lokálisan, hogy közben egy sokkal nagyobb méretű társasjátékban veszek részt. Nem is beszélve arról, hogy a „verset írunk, ők fogják ceruzámat”, mennyire globális cselekvés. A bökkenőt abban érzem, hogy a reálisan megteremthető gazdaságok ― bármennyire is fontos szerepet kapnak bennük az ökológiai és a szociális szempontok, valamint a vállalati etikai kódexek ― mindig korlátozottan képesek megfelelni bizonyos erkölcsi követelményeknek, például azoknak, melyeket a kereszténység támaszt. Ez azonban nem tragikus ellentmondás, hanem az emberi lét adottságaiból fakadó természetesen és termékenyítő feszültség. Ugyanaz, amiről Pilinszky így ír: „Mi halandók és halhatatlanok vagyunk, ebből a feloldhatatlan feszültségből született egész kultúránk és minden imádságunk”. Innen nézve a munka (és a munkás) és a tőke ellentétét sem lehet fekete-fehérben látni, hiszen a tőke gyarapítása nem csak a tőkés vagyonát gyarapítja, hanem a munkás jövőbeli fogyasztását is megalapozza. A probléma az, hogy az egyik csak a másik rovására növekedhet, s mivel nem a statikus középkorban, hanem egy dinamikus társadalomban élünk (mely sem rosszabb, sem jobb, mint a másik, hanem más), ebben a tekintetben semmiféle objektív mérce alapján sem tudunk igazságot osztani. A legfőbb talán, amit tehetünk: igyekezhetünk olyan politikai érdekegyeztetést és gazdasági megoldást teremteni, mely elfogadható fejlődést képes biztosítani a társadalom legkülönfélébb rétegei számára. Olyan érdekegyezetést, mely egyben értékek egyeztetése is.
Az én izmusom nem nosztalgia, hanem a mai későmodern-posztmodern világ olyan javított változata, melynek kiindulópontja az itt és most utópia-horizontjában pedig a már elkezdődött Isten Országa is felfénylik. Az én izmusomban az embernek, vagyis nekünk, lehetőségünk van arra, hogy a demokratizálás felszíni, intézményi változásaihoz erkölcsi alapot, emberi hátteret is biztosítsuk, hogy segítsük elviselhetően megosztani a terheket, hozzájárulni a közjóhoz a közmorál fejlesztésével, megkeresni és a forrást, láttatni, hogy a létezés jó.
Kamarás István OJD