Az ember egzisztenciális feszültégben, a „Légy hű önmagadhoz!” és a „Változtasd meg életedet!” felszólítások kereszttüzében él, és úgy tűnik, hogy ez a feszültség, koptat és éltet egyszerre. Ajándékba kapott gyökereim lecövekelnek a viharban, de visszatartanak a transzcendálásban. Mennyiben lehetek hű gyarló korlátaimhoz és felülbírált eszményeimhez? És nem azok kapnak rendre hűségjutalmat, akik nem mernek vállalkozni, életükön változtatni, akik a biztonságot az új iránti bizalom elé-fölé helyezték?
Amikor a hűség jegyében önmagunkra öltjük azt, amik már vagyunk, — ahogy Heidegger mondja — „rá kell ugranunk arra a talajra, amelyen voltaképpen állunk”. Ilyenkor nem csak alkatomat és életrajzomat, azaz szubjektivitásomat vállalom föl, hanem létem, vagyis a létből ajándékba kapott és általam gondozott-fejlesztett részemet is. Így aztán nem egyszerűen önmagamhoz, hanem a bennem és belőlem formálódó léthez vagyok hű. Ehhez maradok hű, amikor a megismerésben, a szerelemben vagy a kontemplációban túllépek önmagamon — ahogyan Ottlik írja — „egy ismeretlen dimenzió felé” miközben egyre beljebb haladok önmagamban. Tehát „csak” annyiban vagyok hű önmagamhoz, mint az aktus a potenciálhoz, mint a forma az anyaghoz, hiszen önmagammal lehetőségeimet öltöm magamra. Optimális esetben pedig magát Krisztust. Ebben kérhetem Edit Stein közbenjáró segítségét. És abban is, hogy úgy maradjak hű önmagamhoz, hogy ha kell — immár Krisztusba öltözve — azokat is magamra vegyem, akiket üldöznek. Ha jelenétemben zsidóznak, nem szerepet játszva, hanem önmagamat és a magamra öltött Krisztust megőrizve tudjam és merjem— kijelenteni, hogy, bizony, én is zsidó vagyok, ha cigányoznak, akkor cigány, ha pedig kell, bosnyák, szerb, szabadkőműves, pápista, román vagy liberális. Ha kell, levetve addigi önmagam páncélját, s maradva védtelenül csupán talpig nehéz hűségben.
Kamarás István OJD