Kategória: Online rovat

Egy átlagosnál jobb fővárosi plébánia átlagosnál színvonalasabb lapjának húsvéti kiadásába becsúszott – sajnos korántsem véletlenül – egy húsvéti kakukktojás, a Katolikus ellenforradalom című írás, mely egyenesen arra buzdítja a katolikus fiatalokat, hogy legyenek ellenforradalmárok. A szerző szerint „a forradalom szelleme megtagad minden felsőbbséget és minden tekintélyt, szabadon engedve a gőg és az érzékiség tombolását”. Úgy tűnik, a kiáltvány szerzője nagyvonalúan eltekintett olyan tényektől, mint, mondjuk, a 48-as, az 56-os, vagy éppen az 1986-os fülöp-szigeteki forradalom, mely utóbbi éppen az ottani katolikus egyház vezetésével döntötte meg Marcos diktatúráját. Természetesen a legszentebb célokat hirdető forradalmaknak (akad azért ilyen szép számmal!) is akadt hátulütője, vadhajtása, paródiája, ugyanis ezeket is emberek művelték.

Végh Endre írása vitaindítónak bizonyult, és engem is a kérdés továbbgondolására sarkallt. A kérdés hatására az ember önkéntelenül kutatni kezd a példák után. Az egyház kétezer éves története kimeríthetetlen példatárral szolgál jól-rosszul politizáló papokról, de saját közelmúltunk is bőséges anyagot kínál. Ötleteléseket megelőzően azonban célszerűbbnek látszik megvizsgálni mi a katolikus egyház felfogása ma, amikor a régi koroktól eltérően klerikus és értelmiségi nem azonos, nem egybevágó fogalmak. Legjobb forrásként a II. vatikáni zsinatnak a világ püspökei által megvitatott és elfogadott okmányaira, és az ezek nyomán kialakított jogi útmutatásaira támaszkodunk. Megengedve persze annak lehetőségét, hogy az élet, a gyakorlat felülírja, vagy finomítsa e szabályokat. Tegyünk hát egy rövid sétát e dokumentumok, paragrafusok és értelmezések világában!

A válasz egyfelől egyszerű: amennyiben a keresztényeknek kötelessége a politizálás, a keresztény közösségek papjainak is az. Másfelől nemcsak az ördög, hanem az angyal is a részletekben van, ezekbe azonban ebben a műfajban természetesen nem lehet, nem is szabad belemenni, csak éppen belevillantani.

Kezdjük az első tézissel, a politizálás szükségességével! Ferenc pápa egyértelmű szavakkal („Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”, „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet, együttérzővé tesz bennünket, reményt ad nekünk!”) és félreérthetetlen gesztusokkal (például Bolíviában tüntetően beült a mindenféle kizsákmányolás ellen föllépő szakszervezeti és civil aktivisták közé) voksolt a politizálás mellett. 

Ez az írás szerény továbbgondolása Végh Endre Világ-Nézet rovatban február 15-én közétett, ugyanilyen című, de verzió-szám nélkül írásának. A cikk megállapításaival általában egyetértek, csak a végső konklúziójával nem: azt a fél mondatot, hogy „Papnak nemcsak szabad, hanem kell is politizálnia” túl kategorikusnak érzem. Még akkor is, ha ott van a mondat második fele „de mindig annak tudatában, hogy ő Jézust képviseli”. Talán sikerül a kérdéskör vizsgálatát a – számomra szükségesnek tűnő mértékben – finomítani.

Valamikor nem is olyan régen berkeinkben a civil valami olyasmit jelentett, hogy nem egyenruhás, nem hivatalos, nem állami. Civil volt a szülő a tanárhoz, a páciens az orvoshoz, a lakos a vízvezeték szerelőhöz, az olvasó az irodalmárhoz képest. És civil volt a laikus a hivatásoshoz és a klerikushoz képest. A „civil a pályán” azt sugallta, hogy a civilnek a pályán kívül van a helye. Aztán valamikor a nyolcvanas évek második felében megjelent a „civil kurázsi”, kurázsiból addig inkább csak a Kurázsi mamá-t ismertük. Ma már eléggé más a helyzet. Mondhatnám a valahai lajosmizsei párttitkárral együtt, aki így panaszkodott nekem (szociográfus elvtársnak) 1983-ban, hogy „nagy kavar van ám itt a fejekben!”. Elég csak beírni a Google-ba, hogy „civil”, és már az elő tízben ilyenek keverednek-kavarognak, hogy „Civil Rádió”, „nonprofit szervezetek”, „közérdekű önkéntesség”, „külföldről támogatott civil szervezetek” és, hogy „tizennégy civil szervezet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, hogy állapítsa meg, a civilellenes ’külföldi támogatásokról’ szóló törvény sérti a civil szervezetek alapvető jogait”.  A második húszban már felbukkan „Soros civiljei”. Ha pedig egymás mellé beírjuk, hogy „Soros” és „civil”, hatszázezer (!) körül alakul a találatok száma. Mindenből a kevésbé tájékozottak közül eléggé sokan arra következtethetnek jobb esetben, hogy vannak jó és rossz civilek, rosszabb esetben arra, hogy minden civil gyanús, legrosszabb esetben pedig, hogy Soros-ügynök. Az árnyaltabban gondolkodók azon meditálhatnak, hogy vajon a Soroshoz (sorosan vagy párhuzamosan kapcsolt) civilek között lehet-e rendes ember, és fordítva, akadhat-e, például a rendes keresztények között, rendes civil.

Ezzel a kérdéssel gyakran találkozom, pedig a kérdés hibás, mert a papok hivatásukból következően politizálnak. Mindig is politizáltak. 1944-ben politizált Serédi hercegprímás, amikor nem tiltakozott a deportálások ellen, és Márton Áron püspök is, amikor már a deportálások elkezdésekor élesen elítélte az embertelenséget. (Budapesten ezért nincs Serédi Jusztinián tér, viszont van Márton Áron tér. Az utókor előbb-utóbb igazságot tesz.) Az „átkosban” nemcsak a békepapok politizáltak, hanem az az ismerősöm is, aki a szószékről azt mondta: „most itt állok, de nem tudom, holnap hol ülök.” És az a szerzetes is politizált, akit ugyan elöljárói több évtizeden keresztül üres sekrestyében misézésre kényszerítettek, mégsem tűnt el arcáról a mosoly. Ferenc pápa is politizált a Béke Világnapja alkalmából küldött üzenetében, amikor élesen kikelt azok ellen, akik a „félelmet szítják a migránsokkal szemben, esetleg politikai okokból, ahelyett, hogy a békét építenék.” És azok a papok is politizáltak, akik elhallgatták ezt az üzenetet.

Az ördög ügyvédje  – 1587-ben vezette be V. Sixtus pápa – (advocatus diaboli) több évszázadon keresztül valóságos jogi pozíció volt a római katolikus egyházban. Isten szolgájaként a szentté avatási eljárásban kellett a jelölt ellen érvelni, ugyanis a bölcs egyházi vezetés okkal-joggal számolt azzal, hogy az Isten ügyvédje (advocatus Dei) is csak ember, és hajlamos „szentül hinni” a jelölt makulátlan életszentségében, akár naiv hittel, akár az önhittség démonától megkísértve. Sokunk bánatára II. János Pál pápa egy eljárásjogi reform keretében megszüntette ezt a sokszorosan bevált pozíciót. A rossz nyelvek szerint – amelyek ugyanúgy szolgálhatják a jót, mint az ördög ügyvédei – az ördög ügyvédjét űző pápa ezért tudott majdnem félezer szentet avatni, míg huszadik századi elődei összesen kevesebb, mint százat.

A január 29-én közzétett apostoli konstitúció (Papa Francesco, Costituzione apostolica Veritatis gaudium; Roma, 8 December 2017) egy korábbi apostoli konstitúció – Sapientia christiana, 1979 – megújítása. Tárgya az egyházi egyetemek működésének szabályozása (mit és hogyan tanítsanak és kutassanak). Tudni érdemes, hogy vannak ún. egyházi egyetemek (università ecclesiastiche), amelyek mindig egyúttal pápai egyetemek (università pontificiale), és vannak katolikus egyetemek (università cattoliche), amelyek közül csak néhány pápai egyetem. A pápa szerint el kell ismernünk, hogy az egyetemek társadalmi környezete súlyos válságban van. E felismerés paradigmaváltást tesz szükségessé az akadémiai szférában. Ezért került sor a korábbi szabályozás megújítására.