A Balassi Kiadónál a közeljövőben jelenik meg Karsai Elek–Karsai László szerkesztésében, sajtó alá rendezésében és bevezető tanulmányával a Vádirat a nácizmus ellen című dokumentumgyűjtemény IV. kötete, amely a budapesti zsidók sorsával foglalkozik a nyilas uralom idején. Ez a cikk a bevezető tanulmány egyik alfejezete.
XII. PIUSZ ÉS A HOLOKAUSZT
A Vatikán mai hivatalos politikája egyértelműen feladatának tartja XII. Piusz (1939–1958) szentté avatását. 1990-ben már „Isten szolgájá”-nak (Servus Dei), 2009-ben pedig „Tiszteletre méltó”-nak (Venerabilis) minősítették. Rómában a Via della Conciliazione és a Szent Péter tér találkozásánál fekvő kis teret róla nevezték el. Hatalmas fekete márványszobrát magában a Szent Péter-székesegyházban, alig pár lépésre Michelangelo Pietàjától állították fel. Egymás után publikálják a pápát mentegető, sőt leginkább a hagiográfia műfajába tartozó könyveket, cikkeket. Mivel a Vatikán levéltárában nem lehet kutatni a holokauszttal kapcsolatos iratokban, érdekes, hogy éppen a nyilvánvalóan apologetikus céllal sajtó alá rendezett tizenegy kötetes dokumentumkiadvány, az Actes et Documents du Saint-Siège relatifs à la Seconde Guerre mondiale egyik szerkesztője, Pierre Blet írt könyvet bálványáról, XII. Piuszról.[1] A mai nemzetközi szakirodalom nagyjából egységes abban a kérdésben, hogy a Vatikánban az illetékesek, kezdve XII. Piusz pápával, már 1941–1942-től kezdve tökéletesen tisztában voltak azzal, mi a lényege a nácik zsidópolitikájának. Határozottan fellépni, kiállni a tömegesen, száz- és százezrével, végeredményben milliószám lemészárolt zsidók érdekében a pápa mégsem volt hajlandó.[2] Amikor 1944 októberében amerikai rabbik és zsidó szervezetek csak annyit kértek, hogy a Vatikáni Rádió sugározzon felhívást a magyar zsidók érdekében, a könyörgőknek azt üzenték, hogy XII. Piusz nyílt táviratot intézett Serédi Jusztinián hercegprímáshoz, amelyben már kinyilvánította együttérzését „a vallásuk, a származásuk vagy politikai okok miatt üldöztetésnek és erőszaknak kitett személyek” iránt.[3] Ha az Actes X. és XI. kötetének, amelyekben az 1944–1945-ös korszakot tárgyalják, szerkesztői csak ennyi dokumentumot tudtak összeszedni vagy tartottak érdemesnek publikálni, akkor arra kell gondolnunk, hogy a magyarországi zsidókérdés nem állt 1944 őszén–telén a Szentatya érdeklődésének homlokterében. A Serédihez intézett, fentebb idézett távirat, tíz nappal a nyilas hatalomátvétel után soknak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Látták a nunciusok is, hogy a pápa passzivitása éppen most, a magyar ügyben, már semmivel sem menthető. Amleto Cicognani washingtoni pápai nuncius ötlete kétségbeeséséről tanúskodik, és nyilvánvalóan megvalósíthatatlan volt. Ő ugyanis azt javasolta: a Szentatya érje el, hogy a magyar templomokat nyissák meg az üldözött zsidók előtt.[4] Nem valószínű, hogy – még ha maga XII. Piusz utasította volna is ilyen nagylelkű, látványos akcióra – Serédi hajlandó lett volna engedelmeskedni. Az pedig csaknem teljesen bizonyos, hogy a nyilasok és a német megszállók semmibe vették volna ezt a fajta egyházi védelmet.
Bővebben...
