Megjelent a Egyházfórum 2014/2-3. számban
ADALÉK A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI TÖRTÉNETÉHEZ [1]
„…szabad-e ilyet írni, hogy »nem vagyunk zsidógyűlölők«!?
De igenis vagyunk!
És főleg a református – tehát magyar ifjúságnak kell annak lenni,
ha boldogulni akar e hazában.”[2]
Közhely, hogy a második világháború idején a magyarországi zsidóüldözés a hatóságok aktív közreműködésével és a keresztény lakosság nagyfokú passzivitása mellett zajlott. Az igazi kérdés: miért? A zsidótörvények és később a deportálások egy olyan eszkalálódó folyamat betetőzései, amely közel két évtizedig tartott. Tulajdonképpen egy egész társadalom mentális ráhangolásáról/ráhangolódásáról kell beszélnünk, amelyből – sajnálatos módon – az egyházi sajtó is kivette a részét.
Ugyancsak közhelynek számít a katolikus egyházi személyek – például Prohászka Ottokár püspök vagy a jezsuita Bangha Béla – szerepe ebben a folyamatban; vagyis az antiszemitizmus generálásában. Ami azonban szinte alig ismert, az nem más, mint reformátusok, református lelkészek aktív szerepe az antiszemita közhangulat gerjesztésében és fenntartásában. Külön vizsgálat tárgyát képezhetné, hogy ebben a társadalmi/egyházi emlékezetkiesésben milyen szerepet játszott a háború után berendezkedő szovjet típusú államszocialista hatalommal való együttműködés és ennek az együttműködésnek az ideológiai legitimációja az ún. „szolgálat teológiája”. Az óbudai református egyházközség korabeli lapja, az Egyházi Élet, döbbenetes erővel jeleníti meg ezt az elfeledett történelmet, és kiválóan érzékelteti a ráhangol(ód)ás megnyilvánulásait. Hiszen a lapban az egyházközségi vezetés szellemisége, mentalitása jelenik meg. És abban az osztály- és funkcióalapon tagolt, tekintélyelvű és feudálisnak mondható környezetben, amely az egész Horthy-korszakot és benne a helyi mikrotársadalmakat jellemzi, a helyi keresztény egyházközségi lapok irány- és mértékadók; a helyi notabilitások számára mindenképpen.[3] Társadalmi vonatkozásban pedig ezek a notabilitások a meghatározók.
Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez a református lap egyrészt összekötő kapcsot jelentett az egyházközséggel (közérdekű értesítéseket és eseményekről készült beszámolókat közölt); másrészt a kereszténységre való hitbeli és erkölcsi nevelést volt hivatott elősegíteni. Az Egyházi Életben megjelent írásokon keresztül tehát egyértelműen elénk tárul magának a Horthy-korszaknak a kereszténysége; az, amit kereszténységen a korabeli egyháziak és a nemzeti keresztény közéletet irányító és meghatározó egyházi és világi személyek értettek. Vagyis az ő kereszténységképük, a kereszténységről vallott felfogásuk.
A MAGYAR TÁRSADALOM
Milyen volt a Horthy-korszak társadalma, amely önmagát a keresztény nemzeti eszme alapjain állóként határozta meg? Milyennek látták a kortársak? E tekintetben Illés Lajos írása, A hazug társadalom, mindennél sokatmondóbb.
Nehéz erről a kérdésről írni – kesereg a szerző –, mert a mai társadalom nincsen hozzászokva az őszinteséghez, s így nem tudja elviselni a bírálatot, abban személyes sértést lát. Pedig jobb lenne, ha befelé nézne, s az önbírálat útján megismert szennyet kitakarítaná magából, mert éppen az őszinteség hiánya okozza, hogy hozzánk nem méltó vonások is kezdenek jellemzővé válni.
„A magyar társadalmat az jellemzi, hogy minden réteg és (igen kevés kivétellel) minden egyén többnek akar látszani, mint amennyi.” Ez a vágy fejlesztette ki azt a rang- és címkórságot, melynek alig találjuk párját. Csodálatra méltó a leleményességünk, ha rangot és címet kell létesíteni, de hol ez a leleményesség, ha egyház- és nemzetépítő munkára van szükség? Ha az egyházi és világi rang- és címsor létráját valaki összeállítja, akkor látja, hogy mennyire kész már az új Bábel-torony.
Mindenki többet akar aratni, mint amennyit vetett; cselekedeteit fitogtatja, hogy tapsot, elismerést arasson. […] Öltözködés, viselkedés, modor, mind azt mutatja, hogy másoknál és a valóságnál többnek akarunk látszani. […]
A módosabb emberek fényűzése átterjedt a kiskeresetű emberekre, s ahol alig keresik meg a betevő falatot, talán éhezés árán is igyekszenek lépést tartani a divattal. Ismerek sok, egyszerű viszonyok közt élő családot, ahol a fényűzés hihetetlen. […] A jövedelemelosztás ferdesége is érdekes hatású. Ismerek olyan embert, aki maga vagyont harácsolt össze, de irigységgel nézi, ha a másiknak javul a sorsa. Mennyi gőg áramlik szavaiból, a vagyoni jólét gőgje! Gyakran látom a templomban, de nem akarja ismerni a testvériséget. Adakozása keresi a feltűnést, mutatós alakba öltözteti. Hite, vallásossága a kényelem határáig terjed.
Az erkölcsi érzés eltompult. A csalás, hamisítás, sikkasztás gyakori, majdnem mindennapos lett. Még olyan is akadt, aki a sokszoros jótettet fizette így vissza. A lélek megromlott, hazug lett. Szemrebbenés nélkül hazudnak egymásnak az emberek jólétet, fényt, szeretetet, barátságot, mindent. Ebben a példaadásban nő fel az új nemzedék.
Ilyen legyen? Ezt látja maga előtt, tekintélyes állások betöltői is így járnak előtte. Az önzés, egyéni érdek tódul előtérbe. Állás ügyében a protekció és rokonság dönt. Hol a tiszta lélek és élet? Milyen sáfárai vagyunk Krisztus örökének, Isten ajándékának?[4]
AZ ÓBUDAI REFORMÁTUSOK ZSIDÓKÉPE
Ez tehát az a magyar társadalmi közeg, amelynek a zsidóságról alkotott képét, felfogását, közgondolkodását nem csupán a politikai diskurzusok és országos napi- és hetilapok, hanem a helyi, egyházközségi kiadványok is markánsan befolyásolták és alakították. Ezekben a kiadványokban a liberális, a szabadkőműves, a szociáldemokrata, a bolsevik, illetve a zsidó összetartozó és felcserélhető fogalmak voltak.[5] Arról nem is beszélve, hogy a Horthy-korszak magyar társadalma bizonyos rétegei számára a zsidóság egyfajta markáns viszonyítási/viszonyulási pontot jelentett. Ebben a viszonyulásban a reformátusok bizonyos szegmense önmagát fajmagyar nemzeti keresztényként határozta meg. Miután megromlott egészségi állapota miatt Vass Árpád tanár 1932 őszén lemondott az óbudai Egyházi Élet felelős szerkesztőségéről, és helyét a fiatal Deák Endre presbiter vette át, az antiszemita faji szemlélet és önmeghatározás azonnal markánsan megjelent a református egyházközségi lapban. A lap (újra)közölte a Pesterzsébeti Református Egyházi Értesítő 1932. júniusi száma vezércikkének (Magyar vallás) egy részletét, amely a jövőt illetően irányadó írásnak tekinthető.
Mi teszi a mi vallásunkat annyira magyarrá és nemzeti szempontból olyan megbecsülhetetlen tényezővé? Nemcsak a mi vallásunknak és alkotmányának a népünk karakterével való egyező volta, nemcsak a nyelve, mely szerint istentiszteleti rendtartása, igehirdetése, éneklése teljesen magyar, hanem főleg az a körülmény, hogy híveinek a tömege majdnem száz százalékban fajmagyar. Tehát olyan testület, olyan szervezet, olyan intézmény, mely minden porcikájában magyar. Hogy mit jelent ez a mai nemzetközi szellemű és létünkben veszélyeztetett korban, azt ki sem lehet mondani. […] Bármi történjék is ezzel az országgal, ezzel a nemzettel, a színmagyar református egyház sem nyelvben, sem szívével sohasem fog idegen hatalom, idegen érdek szolgálatába állani. Nincs a magyar nemzeti gondolatnak, nemzeti érzésnek és nyelvnek még egy olyan fajtiszta és erős szervezete, mint a református egyház. […] Keresve sem lehetne találni ennél alkalmasabb intézményt a nemzeti gondolat és öntudat kiépítésére. […] A mi egyházunk más soha nem lehet, csak magyar, mert független és nemzeti.[6]
Ez a faji gondolat nyilvánult meg Figyelő (alias Kontra Aladár lelkész[7]) 1933. novemberi írásában is. Szerinte „a római birodalom is azért roppant össze, mert egy idegen faj kiölte lelkéből őseik hitét, munkátlanságra, lázadozásra nevelte, kik csak kenyeret és szórakozásokat követeltek, s kaphatók lettek mindenre, ami e célt szolgálta, de áldozatot hozni egyik sem akart hitéért, hazájáért!”[8]
Azt lehet mondani, hogy a faji gondolat és szemlélet[9] mélyen áthatotta a Horthy-korszak magyar társadalmát. Ez az óbudai katolikus egyházközségi lapban is markánsan jelen volt.[10] A katolikusok azonban soha nem fogalmaztak annyira nyíltan és vehemensen – mondhatni teológiailag annyira eltévelyedetten, a keresztény univerzalizmust egy faji/nemzeti partikularitásra leszűkítve –, mint a reformátusok.[11]
1937-től az óbudai református egyházközségi lapban radikalizálódott a zsidósággal való szembehelyezkedés.[12] Hangot kapott a magyarság saját országában történő gazdasági és társadalmi háttérbe szorítottságának érzése.[13]
A radikalizálódás értelemszerűen vezetett el nem csupán az antiszemitizmus nyílt vállalásához, hanem az antiszemitizmus és a protestantizmus/reformátusság azonosításához is: „…a protestánsság a maga teljes egészében lelke gyökeréig magyar, következésképpen tehát okvetlen és feltétlen antiszemita. Más igaz magyarság el sem képzelhető!”[14]
Ezt fejtette ki részletesen Szintai István IV. éves teológushallgató a Református antiszemitizmus című, „nagy ívű” írásában:
Az antiszemitizmus helyes vagy helytelen voltának a kérdése ma a nagy idők fordulópontján benne él a lelkekben. Sokan foglalnak el „langymeleg” álláspontot, mások pedig „az is csak ember” megjegyzéssel intézik el a dolgot. Én úgy érzem, hogy református keresztyén ember ilyen fontos, teljes valóját érintő kérdésben nem foglalhat el ilyen álláspontot.
Nem foglalhat el már csak azért sem, mert ma a zsidóbarátok igen nagy többségét saját kicsinyes egyéni érdekük teszik azzá, elárulva ezzel egy sokkal magasabb rendű ügyet. Ellenszolgáltatást kapnak áruló munkájukért – mint Júdás.
Igazi református a maga egyéni kicsinyes érdekeit nem helyezheti a legnagyobb, mindnyájunknak közös érdeke, az Isten ügye elé. Határozottan állíthatjuk, hogy a zsidók érdekei Isten érdekeivel ellenkeznek.
Igazi református nem lehet cimborája azoknak, akik megfeszítették Jézust, és elveikből nem engedve ma is meg akarják feszíteni. […]
A református keresztyén ember, látva, hogy a zsidó szellem egyháza és Isten igazságai ellen tör, nem lehet más, mint antiszemita. Kötelesség az Igazság védelme. Antiszemitává senkit nem tehetnek a szélsőségek, csak a tények. Maguk a zsidók. Nézzük végig az Ótestámentumot, és meglátjuk, hogy a legnagyobb antiszemiták éppen saját prófétáik voltak.
Ne felejtsük el soha, hogy ránk, magyar reformátusokra ebben az országban mindig nagy feladat vár és fog várni ezután is. Szükségünk van a tisztánlátásra és erőre. A történelem nagy pillanataiban csaknem mindig nekünk kellett a gátra állni, és mi Isten segítségével meg is álltuk a helyünket. Hangsúlyozzuk azonban, hogy Isten segítségével. És most, amikor megint a gátra kell majd állni, megint csak Isten segítségével állhatunk meg. Ezért nem vállalhatunk semmiféle közösséget azokkal, akik Isten dolgai, igazságai ellen dolgoznak. Mert ha megmételyez bennünket is az a szellem, elvesztjük Istenben való szilárd hitünket, és képtelenek leszünk harcolni az Igazságért.
Istenünket, Jézusunkat, hitünket, hazánkat akarja elvenni az alattomosan működő, bűnös szellem. Gondolkozzunk, Testvéreim! Lehetünk mások, mint antiszemiták?[15]
1939 márciusában pedig Deák Endre felelős szerkesztő világosan kifejtette, mit is jelent az antiszemitizmus:
Társadalmunkban az antiszemitizmusnak még nagyon, hogy úgy mondjuk, nyers íze van. Sokan azt hiszik, hogy az nem fér össze sem a magyar úri, gavalléros gondolkodással, nem a krisztusi parancsokkal. Pedig nagyon tévednek, sőt nagyon felületesek vagy talán inkább önzők és érdekhajhászók azok, akik szerint az antiszemitizmus nem magyar és nem keresztyén felfogás. Az antiszemitizmus mint zsidógyűlölet tényleg negatívum csupán, s mint ilyen, elvetendő, de igazi antiszemitizmus alatt az őszinte, igaz keresztyén magyar ember nem zsidógyűlöletet, hanem filomagyarizmust, magyar-szeretetet ért és érez. Minden remény megvan arra, hogy a helyesen értelmezett antiszemitizmus minden téren elfoglalja rövidesen azokat a helyeket, amelyekről most még ki van rekesztve. […]![16]
A fajmagyar reformátusság egy részének antiszemita meggyőződése mintegy értelemszerűen vonzotta maga után a vegyes házasságok elítélését[17]; illetve a zsidók megkeresztel(ked)ésével szembeni fenntartásokat is.[18] Mindebben természetesen a „vérkeveredés”-től és a „felhígulás”-tól való irracionális félelmek, valamint a „tisztaság” megőrzésének téves rögeszméje játszottak döntő szerepet.[19] „A nemzeti társadalomnak – írta a református lap – ki kell közösítenie magából azokat, akik mit se törődve fajtájuk létérdekeivel, zsidókkal házasodnak össze!”[20]
SZEMLÉLETVÁLTÁS SZÜKSÉGELTETIK!
Alain Touraine francia szociológus világosan rámutatott: a társadalom alapjában véve személyekből áll össze; és amilyenek a személyek, olyan maga a társadalom.[21] Ezért a holokauszt nem kizárólagosan a zsidóság tragédiája, hanem a korabeli nemzeti társadalmak és benne a keresztény egyházak drámája is. Tükör, amelyben jól láthatóvá válik mind a korabeli keresztények ember- és társadalomszemlélete, mind pedig az eszmerendszer, amely őket és a kort meghatározta.
A közhiedelemmel ellentétben a Horthy-korszak magyar társadalma nem volt – a szó nemes, erkölcsi és spirituális értelmében – keresztény.[22] Kereszténysége csupán külsőség, egyfajta ideológiai máz volt. Döntően a középosztályt tartotta célközönségének (neki és róla szólt), és alig volt valós tartalma. Etikája lényegében véve kimerült a szexualitás szabályozásában, illetve a hatalom- és tekintélytisztelet szorgalmazásában. Ez önmagában véve nem meglepő, hiszen maguk az egyházak is többnyire a politikai hatalmat kiszolgáló, annak kegyelméből létező és főképpen anyagi támogatásával működő intézményi struktúrák voltak. Elmondható tehát, hogy a Horthy-korszak magyarországi kereszténysége valójában Isten nélküli kereszténység volt! Ethoszát a fennálló társadalmi viszonyoknak a tiszteletben tartása jelentette. Mindenkinek tudnia kellett a helyét a társadalomban, és annak megfelelően kellett viselkednie. A jómódúakat jótékonykodásra, a szegényeket pedig alázatosságra és hálára ösztönözte. Mindezért épülhetett bele a „keresztény” önmeghatározásba a faji antiszemitizmus; válhatott maga a „kereszténység” faji kategóriává. Talán ebben rejlik a holokauszt 1944-es magyarországi „siker”-ének legkézenfekvőbb magyarázata!
Ugyanakkor Óbuda keresztény egyházai és a zsidóság viszonyának elmélyültebb vizsgálata arra is ráirányítja a figyelmet, hogy – jóllehet úgy tűnt, a két világháború közötti időszakban látványosan a katolikus egyház határozza meg és befolyásolja a közéletet – valójában a református kötődésű és egyházi hátterű, esetenként egyházi funkciókat is viselő politikusok és közéleti személyiségek voltak hatalmi, döntéshozó pozíciókban.[23] Az általuk jegyzett és/vagy felügyelt sajtó tehát vélhetően az ő szemléletüket, mentalitásukat tükrözi. Ennek vitathatatlan bizonyítéka az óbudai református lelkész – egyben országgyűlési képviselő[24] –, Kontra Aladár lapja, az Egyházi Élet.
Óbuda felekezettörténeti mikroszociográfiai vizsgálata azt sugallja, hogy – a közhiedelemmel ellentétben, és annak következtében, hogy nem folynak a Horthy-korszak egyház- és társadalomtörténetét szoros összefüggésben vizsgáló kutatások[25] – a két világháború közötti magyar politikai és társadalmi közéletet nem annyira a katolicizmus, hanem sokkal inkább a „(faj)magyar”-nak minősülő református protestantizmus határozta meg. Ennek igen fontos önazonossági eleme volt az antiszemitizmus; a magyar–zsidó faji jellegű ellentétpárban gondolkodás. A másik oldalon pedig, a katolicizmussal a hívekért folytatott folyamatos küzdelem miatt,[26] ott találjuk az eljelentéktelenedéstől és a megsemmisüléstől való egzisztenciális,[27] már-már apokaliptikus félelmet.[28]
Az egyházi antiszemitizmus jobb megértéséhez mindezt tudni (vizsgálni) kell(ene)!
JAKAB ATTILA
vallástörténész, Civitas Europica Centralis
[1] Ez a tanulmány a Civitas Europica Centralis Alapítvány (http://www.cecid.net) által koordinált, és a Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetség (IHRA: International Holocaust Remembrance Alliance; https://www.holocaustremembrance. com/category/ihra) által 2013–2014-ben támogatott A történelmi egyházak és a zsidó közösség viszonya Csehszlovákiában, Romániában és Magyarországon 1920-tól a holokausztig elnevezésű nemzetközi kutatási projekt eredményeit hasznosítja. A 2012–2013-as kutatási eredmények (magyarul és angolul) elérhetők a CEC honlapján (http://www.scribd.com/ doc/178638080/Kutatasi-eredmenyek-2012–2013).
[2] Egyházi Élet VIII, 10. sz., (1936. december), 7. Ez az óbudai református egyház hivatalos, „gyülekezeti lap”-ja (VI, 1. sz. [1934. január], 6.) volt, amelyet az Óbudai Református Egyház Tanácsa adott ki. Főszerkesztő: Kontra Aladár, óbudai református lelkész. Felelős szerkesztők: Vass Árpád, tanár (1930 március–1932 ősz), majd Deák Endre.
[3] Az egyházi és társadalmi pozíciók személyi átfedéseire lásd például az óbudai katolikus Egyházközségi Tudósító III, 11. sz. (1927. szeptember), amely a 70 éves Sagmüller József plébánost ünnepli. Hasonló átfedések figyelhetők meg az evangélikus presbitérium tagjai sorában is (1928-ban pl.). Lásd Bálintné Varsányi Vilma, Kősziklára volt alapozva, Bp., Óbudai Evangélikus Egyházközség, 2009, 61.
[4] Illés Lajos, A hazug társadalom, Egyházi Élet, V, 6. sz. (1933. június), 3.
[5] Lásd pl. R. S., Fekete ólomkatonák, [óbudai katolikus] Egyházközségi Tudósító, II, 1–2. sz. (1926. május), 9. old; M. F., Egyesült erővel, Egyházközségi Tudósító, II, 5. sz. (1926. szeptember), 4; Egy pár szó a szabadkőművesekről, Egyházi Élet,VI, 8. sz. (1934. október), 4–5; Illés Lajos, Összetartás, uo., VIII, 6. sz. (1936. június), 1–2.
[6] Egyházi Élet, IV, 7. sz. (1932. október), 6.
[7] Kontra Aladár antiszemitizmusa más megnyilvánulásaiból is kiviláglik. A MOVE (lásd Dósa Rudolfné, A MOVE, 1918– 1944. Egy jellegzetes magyar fasiszta szervezet, Bp., Akadémiai–Zrínyi, 1972) 1925. januári közgyűlésén pl. a következőket mondta: „Amikor Abdul Hamid parancsára a kurdok gyilkolták a keresztény örményeket, akkor a nagyhatalmak flottatüntetést rendeztek a Boszporuszon — de most, amikor Oroszországban az izrokurdok gyilkolják a keresztény oroszokat, most nem jelentkeznek a nagyhatalmak hadihajói.” A Korunk erdélyi folyóirat beszámolóját lásd A szeretet nevében, Korunk, 1930. június, vö. http://epa.oszk.hu/00400/00458/00255/1930_06_5216.html.
[8] Egyházi Élet, V, 9. sz. (1933. november), 2 (Nyitott szemmel rovat).
[9] Ez a szemlélet már a dualizmus idején erősen meggyökerezett. Csakhogy akkor a „faji” küzdelem középpontjában a magyar–román konfliktus állt. Lásd pl. Beksics Gusztáv, A román kérdés és a fajok harcza Európában és Magyarországon, Bp., Athenaeum,1895.
[10] Egyházközségi Tudósító, II, 7. sz. (1926. december), 5; Hunyady Ferenc, Ünnepi gondolatok a Karácsony magyar békéjében, Egyházközségi Tudósító, V, 19. sz., (1929. január), 5. és 3.
[11] Ennek eklatáns példáját kínálja Szomolnoky, Hungarizmus, Egyházi Élet, V, 6. sz. (1933. június), 1–2.
[12] Lásd pl. Egyházi Élet, X, 5. sz. (1938. május), 7. A szerző a szatmári Egyházi Értesítőt állította pellengérre, amiért az a közép-európai zsidóüldözésekről írt.
[13] Lásd pl. Egyházi Élet, IX, 2. sz. (1937. február), 7; 3. sz. (1937. március), 2–3, 5; 4. sz. (1937. április), 2; 9. sz. (1937. november), 7.
[14] Egyházi Élet, IX, 5. sz. (1937. május), 7.
[15] Egyházi Élet, X, 5. sz. (1938. május), 1–2.
[16] Egyházi Élet, XI, 3. sz. (1939. március), 5.
[17] Lásd Egyházi Élet,VI, 4. sz. (1934. április), 2. és. X, 5. sz. (1938. május), 7. Ez utóbbi írásban a névtelen szerző „a szerencsétlen zsidó-magyar házasságok”-ból származó gyermekeket, „akár megkeresztelkedett a zsidó fél, akár nem”, egyszerűen „korcsok”-nak minősíti, 1939 januárjában pedig gyakorlatilag a vegyes házasságok betiltását követeli (XI, 1. sz. [1939. január], 8).
[18] Pl. a zsidók megtérítésén fáradozó skót missziótól való elhatárolódást. Lásd Egyházi Élet, VIII, 9. sz. (1936. november), 6; XI, 7. sz. (1939. szeptember), 3.
[19] Lásd Egyházi Élet, VII, 8. sz. (1935. október), 8.
[20] Egyházi Élet, IX, 3. sz. (1937. március), 6.
[21] Touraine, Alain, La fin des sociétés, Paris, Seuil, 2013, (La couleur des idées).
[22] Az óbudai egyházközségi lap pl. „ezerszám szerteténfergő krisztustalan, de katholikusnak anyakönyvelt lélek”-ről írt (Egyházközségi Tudósító, III, 1. sz. [1927. március. 4]). Hasonló problémát fedezhetünk fel az óbudai evangélikus gyülekezetben is. 1936-ban pl. a 2600 nyilvántartott „hívő”-ből mindössze 180–230 fő (vagyis kevesebb, mint 10 százalék) látogatta az istentiszteleteket. Lásd Bálintné Varsányi Vilma, Kősziklára volt alapozva, Bp., Óbudai Evangélikus Egyházközség, 2009, 68. Figyel pedig 1933 szeptemberében a következőket írta: ma az ember „templomba azért megy, mert van kilátás, hogy kap valamit, azért konfirmál, mert ruhát remél. …üzlet a mai keresztyén élet.” Egyházi Élet, V, 7. sz. (1933. szeptember), 3.
[23] Dr. Csilléry András (†1964) országgyűlési képviselő pl. az óbudai református egyházközség főgondnoka volt. 1938 januárjában Darányi Kálmán miniszterelnök (1936. október 12.–1938. május 14.), a Budapest–Józsefváros-i református egyház főgondnoka lett. Általánosságban elmondható, hogy református politikusok, magas állami tisztségviselők rendszeresen egyházi tisztségviselők is voltak Ekként nagyon sokat tudtak arról, mi történik a zsidósággal a második világháború alatt.
[24] Kontra Aladár a Keresztény Községi Pártban tevékenykedett. Lásd Gergely Jenő, A Keresztény Községi (Wolff) Párt (1920–1939), Bp., Gondolat, 2010.
[25] Erre nagyszerű példa Ungváry Krisztián, A Horthy-korszak mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon, 1919–1944, Pécs–Bp., Jelenkor–OSZK, 2012; 2. javított kiadás 2013.
[26] Lásd Illés Lajos, Harc a reverzálisért, Egyházi Élet, VI, 7. sz.(1934. szeptember), 4; U, A felekezeti békesség útján Egyházi Élet, VII, 2. sz. (1935. február), 1–2. old.
[27] Lásd Egyházi Élet, VII, 2. sz. (1935. február), 8 és 9. sz. (1935. november), 8.
[28] Lásd Illés Lajos, Temetés?… Nem!, Egyházi Élet, VI, 6. sz. (1934. június), 1–2.