Megjelent a Egyházfórum 2014/2-3. számban
A tanulmány a Civitas Europica Centralis Alapítvány által 2013 szeptemberében Budapesten rendezett, A történelmi egyházak és a holokauszt Csehszlovákiában és Magyarországon, 1938–1945 című konferencián elhangzott előadásom bővített változata.
KIKERESZTELKEDŐK ÉS VISSZATÉRŐK 1938 UTÁN A PESTI IZRAELITA HITKÖZSÉGBEN
1938, pontosabban az első zsidóellenes törvény (1938:XV. tc.) életbe lépése után a Pesti Izraelita Hitközség (PIH), J. K. Rowling Harry Potterjéből kölcsönözve a terminológiát, aranyvérűek és sárvérűek, mágusok és muglik, valamint félvérek birodalmává vált. Az életbe lépő zsidóellenes törvények nyomán sok ezren keresték fel a Hitközség rabbihivatalát, hogy ott bejelentsék kitérésüket vagy visszatérésüket eredeti keresztény vallásukhoz. Voltak közöttük vegyes házasok, zsidó házastárssal élők, kereszténnyel házasságot tervezők, vegyes házasságból származó fiatalok és keresztény gyermekeik jövőjét, egzisztenciáját féltő szülők. Az 1941-es népszámlálás mintegy hatvanezer kikeresztelkedett zsidót regisztrált Budapesten. Jelentős részük 1938-ban vagy az azt követő években tért ki.
A vallásváltoztatás ügyét két törvény rendezte, még az Osztrák–Magyar Monarchia idejében: az 1868:LIII. tc. (A törvényesen bevett keresztyén vallásfelekezetek viszonosságáról) és az 1895:XLIII. tc. (A vallás szabad gyakorlásáról). Az utóbbi témánk szempontjából érdektelen módosításokat tartalmaz. Az 1868-as törvény 3. paragrafusa elrendelte: „Az áttérni kívánó, bármely egyház tagja legyen, ebbeli szándékát önmaga által választott két tanú jelenlétében, saját egyházközségének lelkésze előtt nyilatkoztatja ki. S ezen első nyilatkozattételtől számítandó 14 nap eltelte után és legföllebb 30 nap eltelte előtt ugyanazon vagy más, szintén általa választott két tanú jelenlétében, ismét saját egyházközségének lelkésze előtt jelenti ki, hogy áttérési szándéka mellett továbbra is megmarad.” A kétszeri bejelentés eredményeként az áttérni szándékozó egy bizonyítványt kapott, amely szerint eddigi vallását elhagyta. E bizonyítvány birtokában jelentkezhetett egy más felekezet lelkészénél, hogy betérjen. Utolsó lépésként a betérés megtörténtét a betértnek vagy új felekezetének be kellett jelentenie ott, ahol eredeti vallásfelekezetéből kilépett.
A SORSZÁMRENDSZER
A ki- és visszatérés törvény szabályozta procedúrájára, azaz a kétszeri bejelentési kötelezettség teljesítésére 1938-ban a PIH sajátos hivatali eljárást dolgozott ki. A Hitközség a rabbihivatalát ostromló tömegekre hivatkozva bevezette a sorszámrendszert. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a ki- vagy visszatérni szándékozó először sorszámot kapott, amely alapján egy későbbi, megadott időpontban jelenhetett meg először a rabbinátusnál, hogy bejelentse áttérési szándékát. Első jelentkezését követően újabb 15 nap múlva jelenhetett meg másodszor is, hogy áttérési szándékát újra, immár véglegesen bejelentse a Hitközség rabbijai előtt.
A sorszámrendszer első ránézésre teljesen normálisnak, mondhatnám, hivatalszerűnek tűnik. Ha azonban mélyebben elmerülünk a PIH fennmaradt irataiban, kiderül, hogy a rendszer valójában a Hitközség tudatos próbálkozása volt a kitérések gátolása, adminisztratív úton történő megakadályozása érdekében. Ráadásul a rendszert diszkriminatívan használták, a zsidó családok tagjaira és a keresztény családi környezetben élő zsidókra nem egyformán alkalmazták. Tételem alátámasztása érdekében először Láng István leveléből idézek, amelyet 1939 februárjában írt a Hitközségnek. Láng még 1938 júniusában jelentkezett, hogy maga és családja kitérési szándékát bejelentse. Az ekkor történtekről 1939 februárjában így számolt be:
Egy az előcsarnokban tartózkodó szolga egy nevetséges terminusra kiállított jegyet adott át (ha jól emlékszem, június elején december 8-ra), ami egymagában is felháborított, és ha meg is áll az az elgondolás, hogy a tömeges áttérések miatt a rabbiságnak jogában van a sorszámrendszert bevezetni, semmi esetre sem olyan formában, hogy az egyrészt nevetséges, egyrészt felháborító és részben akadályozó momentum lehessen az ember élete folyásában.[1]
(Zárójelben jegyzem meg: Láng az alig féléves határidővel még jól járt. Voltak, akik 1938 novemberében már csak a következő év őszére, telére kaptak sorszámot.[2]) A PIH mentségére legyen mondva: 1938-ban az első zsidóellenes törvény nyomán fellépő áttérési lázra a Hitközség és annak rabbinátusa nem volt felkészülve, s érthető módon negatív jelenségnek tartotta. 1938 tavaszán-nyarán mégis valamelyest átalakították a rabbinátus hivatali rendjét. Míg azelőtt csak napi két órában fogadtak ügyfeleket, ettől kezdve a hét öt napján öt órában. Míg azelőtt mindössze egy rabbi foglalkozott az áttérők ügyeivel, innentől kezdve három. Azt is szabályozták, hogy a rabbinátus napi 30 áttérési üggyel foglalkozzon, 15 először és 15 másodszor jelentkező ügyével.[3]
BÜROKRÁCIA ÉS NYOMÁSGYAKORLÁS
Ugyanakkor 1938 telén (december 8-án és 10-én), látva az áttérési hullám méretét, a PIH vezetősége több ülést tartott, amelyeken a jelenség mérséklésének lehetséges eszközeit tárgyalta. Ilyen eszköz volt a kitérés bejelentésekor rendezett szertartás, amely meggyőződésem szerint a lelki hadviselés mintapéldája.[4] Az elfogadott szertartás során a kilépési nyilatkozatok elfogadása mindig háromtagú rabbitanácsban eszközlendő, amelynek tagjai ornátusban foglalnak helyet a rabbihivatal emelvényén. Az emelvényen két gyertya ég. Amennyiben a kilépni szándékozó megmarad szándéka mellett, a rabbitanács elnöke a következő szavakat intézi hozzá: „Önt saját nyilatkozata alapján a zsidóság kötelékéből kitaszítjuk. Vallási hagyományaink értelmében Ön megszűnt létezni ősi vallásközösségünk számára, és ezért elmondjuk a halotti imát.”[5]
Hogy mennyire nem volt egyértelmű még a PIH-en belül sem, vajon egy ilyen típusú szertartás egyáltalán törvényesen megengedhető-e, mi sem bizonyítja jobban, mint az a magyarázat, amelyet a dokumentum (névtelen) szerzője a szertartás ismertetéséhez hozzáfűzött. Véleménye szerint „semmi törvényes akadálya nincs annak, hogy a hitehagyottat kitaszítsuk, és ilyen tartalmú nyilatkozatot intézzünk hozzá”, hiszen az 1895:XLIII. tc. 4. paragrafusa csak az egyházi fenyíték alkalmazását tiltotta meg.[6]
A PIH halogató, a hivatali bürokrácia és lelki nyomásgyakorlás eszközeit egyaránt bevető taktikáját látva nem csoda, hogy a PIH iratai között több száz olyan kérelem maradt fenn 1938-tól kezdve, amelyben a ki- vagy visszatérni szándékozók ügyük sürgős elintézését kérik a Hitközségtől, nyomós indokokat felhozva. Voltak persze olyanok is, akik mindenféle módszerhez, olykor egyenesen trükkökhöz folyamodva próbálták kijátszani a sorszámrendszert. A többség egyszerűen írásban jelentette be kitérését a Hitközségen, és beküldte keresztlevelének másolatát. Mások ezt is elmulasztották, és olyan plébániákon lelkészi hivatalokban, ahol ezt engedélyezték, formális kitérés nélkül betértek. Ez a jelenség 1939 februárjára annyira elterjedt, hogy a PIH átiratban fordult a Budapest területén működő református és evangélikus lelkészi, valamint a római katolikus plébániahivatalokhoz, és az ott 1938. január elseje óta betértek nevét és személyi adatait kérte a következő indoklással:
Az izraelita felekezethez tartozókkal szemben a múltban alkalmazott s a jövőben valószínűleg alkalmazásra kerülő jogmegszorító és jogmegvonó intézkedések következtében több ezer izraelita egyén határozta el magát eddigi hitének elhagyására s a keresztény felekezetek valamelyikére való áttérésre. A tömeges jelentkezések folytán hitközségünk rabbihivatala képtelen volt az eddigi keretek mellett a felekezetből való kilépések hivatalos tudomásulvételével járó törvényileg előírt alakiságokat betartani, s éppen azért, hogy a vallásváltoztatás komoly és mélyreható ténye ne fajuljon el teljesen egy egyszerű közigazgatási lajstromozási műveletté, rabbiságunk kénytelen volt a naponta elintézendő ilyen ügyek számát korlátozni, amivel természetszerűleg együtt járt, hogy a kitérésre jelentkezőket jelentkezésük sorrendjében kellett fogadni, úgyhogy a jelentkezők ma már ez év végéig is elő vannak jegyezve.
Tudomásunk van arról, hogy a kitérésre jelentkezők igen nagy része a megállapított terminust bármely oknál fogva nem akarva megvárni, a törvényes intézkedéseket megkerülve, az előírt jelentkezés nélkül vétette fel magát a keresztény egyházak kebelébe. […]
Úgy véljük, az egyháznak sem lehet közömbös, hogy igen nagy számmal fogadott be például olyanokat is kebelébe, akik hitközségünk rabbiságához ajánlott levelet intéztek, olyan leveleket, melyek borítéka üres papírlapot tartalmazott, s melyek azt a célt szolgálták, hogy az illetékes keresztény lelkészi hivatalok előtt feladóvevénnyel igazolják, hogy az izraelita felekezetből való kilépésüket a hitközség rabbiságánál ajánlott levélben bejelentették, viszont felekezetünknek egy hivatalos szervezete se tudjon arról, hogy ők kiléptek, s így szükség esetén bármikor nyugodt arccal állíthassák, hogy ők zsidó hitűek. Ezért reméljük, hogy a rendelkezésünkre bocsátandó névsor segítségével mihamarabb tiszta helyzetet teremthetünk, s a felekezetünkből való szabálytalan kitéréssel űzött, sok esetben mindkét felekezetre nézve káros és demoralizáló visszaélések meg fognak szűnni.[7]
A sorszámrendszer megkerülésére a legeredetibb megoldást talán Völgyesi Ferenc orvos és felesége alkalmazta. A kitérni szándékozó Völgyesi házaspár először 1938 júniusában jelent meg a Hitközségen két alkalommal is két tanú kíséretében, hogy szándékukat bejelentsék. A rabbihivatalban – a rendszert ismerve érthető módon – egyszer sem fogadták őket. Novemberben újra felkeresték két tanúval a Hitközséget, ekkor 1939 júniusára kaptak sorszámot. December 15-én aztán egy másik kitérni szándékozó pár tanúiként a rabbinátus elé jutottak, ahol kihasználva az adódó alkalmat, maguk is bejelentették kitérésüket. Ennek megtörténtéről másnap levélben is értesítették a Hitközséget. A Hitközség azonban 1939-ben semmisnek, azaz közjogilag érvénytelennek nyilvánította Völgyesiék kitérését, mondván, hogy a sorszámrendszer kijátszásával kerültek a rabbinátus színe elé, és csupán egyszer.[8] A PIH levele egyben a következőkkel indokolja a sorszámrendszer bevezetését:
Hitközségünk a sajnos oly tömeges konjunkturális áttérések következtében volt kénytelen életbe léptetni a sorszámrendszert, s ettől nincs módjában eltérni még az esetben sem, ha egyeseknek valamilyen úton-módon, a rend megkerülésével sikerül is a rabbi úr elé bekerülni. Ha mi magunk teremtünk ilyen precedenseket, s tesszük lehetővé, hogy a rendszer megkerülői előnyben részesüljenek, úgy joggal érhetne minket azok részéről szemrehányás, akik a sorukat bevárják. Mi készséggel elhisszük Önöknek, hogy sürgősen kívántak áttérni, hisz mindegyik áttérőnél ez a helyzet, azonban az Önökéhez hasonló véletlen eseteket nem honorálhatjuk, s így Önöket mindaddig, míg kilépésüket hitközségünk rabbisága a törvényben előírt alakiságok között tudomásul nem vette, felekezetünk, illetőleg hitközségünk tagjainak tekintjük.[9]
Ez a gyakorlatban azt (is) jelentette, hogy Völgyesiéknek az éves kultuszadót továbbra is fizetniük kellett a hitközségnek.
A szabálytalanul kitérők, tehát a törvényes utat kijátszók kultuszadó-fizetési kötelezettségei 1939-től kezdve egyre súlyosabb problémát jelentettek mind az eredeti vallásukat elhagyók, mind a PIH számára. Mindaddig ugyanis, amíg a kikeresztelkedett egykori hitközségi tag vagy a kikeresztelést végző plébánia-/lelkészi hivatal a kikeresztelkedés tényét hivatalosan nem jelentette be a hitközségen, tehát jelen esetben a PIH-en, a Hitközség a teljes évre kivetette volt tagja kultuszadóját. Ez pedig a zsidóellenes törvények idején, amikor sok ezer család került nehéz anyagi körülmények közé, jelentős tehertételnek számított.
A helyzet kuszaságát és az adminisztrációs nehézségeket jól illusztrálja az Árpád-házi Szent Erzsébetről nevezett Plébániahivatal (Budapest, Rózsák tere) és a PIH 1940. májusi levélváltása.[10] A római katolikus plébánia azzal a kérelemmel fordult 1940 májusában a PIH rabbinátusához, hogy öt olyan embernek törölje az 1940-es évre kivetett kultuszadóját, akik a plébánián 1938 novembere és decembere folyamán keresztelkedtek meg. A PIH 1940 júniusában kelt válaszából kiderül, hogy az öt felsorolt személy közül három fő neve a rabbiság által vezetett kitérési könyvben egyáltalán nem fordult elő. A negyedik illető valóban kétszer bejelentette ugyan kitérési szándékát a Hitközségen, de szabálytalanul, mivel két jelentkezése között nem telt el az előírt 14 nap. Az ötödik személy pedig törvényesen jelentkezett ugyan ki, de megkeresztelkedéséről sem ő, sem a plébánia nem értesítette a Hitközséget egészen 1940 májusáig. (Esetében a Hitközség végül eltekintett az 1940-es kultuszadó behajtásától, mondván, hogy „szerény viszonyok között élő” emberről van szó, aki ráadásul 1938-as kikeresztelkedése után az 1939-es kultuszadóját befizette.)
EGYENLŐK ÉS KEVÉSBÉ EGYENLŐK
A már említett Völgyesi-ügyben a Hitközség a sorszámrendszer teljesen egalitárius alkalmazására is hivatkozva utasítja vissza a pár kitérési kísérletét. Egy 1939 novemberéből származó dokumentumból azonban egyértelműen kiderül, hogy a Hitközség soha nem alkalmazta valóban megkülönböztetés nélkül a rendszert. 1939 novemberében ugyanis vezetése úgy döntött: megszünteti azt a különbizottságot, amely bizonyos esetekben engedélyt adott soron kívüli jelentkezésekre. Ugyanakkor értesítik a rabbinátust annak érdekében, hogy „a kialakult gyakorlatnak megfelelően azokat a kitérésre jelentkezőket, akik a) visszatérők, b) vegyes házasságban élők, c) más vallásúval kötnek házasságot, amennyiben ezeket a feltételeket a Rabbisági Hivatalban megfelelő okmányokkal igazolják, soron kívül fogadni méltóztassanak”.[11] 1940 februárjában egy vitás ügy kapcsán, amelybe a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium is belefolyt, a PIH egyrészt értesítette a Minisztériumot, hogy a sorszámrendszert 1940 elején megszüntette, másrészt közölte az illetékesekkel, hogy sürgősségi eseteknek mindig is helyt adott a következő kategóriákban: „a vegyes házasságban élőket, a vegyes házasságból származó gyermekeket, a keresztény hitre visszatérőket, sőt még azokat is, akik hitelt érdemlően igazolták, hogy más vallásúval kívánnak házasságra lépni.”[12]
Azok tehát, akik amúgy is keresztény családi környezetben éltek, viszonylag gyorsan kitérhettek (vagy visszatérhettek). A PIH nem próbálta bürokratikus módszereket alkalmazva szándékukban megakadályozni őket. Közéjük tartozott például Krúdy Gyuláné, az író özvegye. 1939-ben Krúdyné (született Spiegler Bella) arra hivatkozva kérte kitérése engedélyezését, hogy Krúdyval 1899-ben reverzális nélkül kötött házasságot, tehát mindhárom született gyermekük római katolikus. Attól félt, hogy állami állásban lévő gyermekei állását veszélyezteti az ő zsidó volta.[13] A balassagyarmati ortodox rabbi, Spiegler Sámuel vegyes házasságot kötött lánya tehát hetvenéves korában gyerekei jövőjét féltve kitért.
Ugyancsak viszonylag zökkenőmentesen kitérhettek a vegyes házasságból származó gyermekek zsidó vallású szülőjükkel együtt vagy, ha már felnőtt korba léptek, saját maguk. A kiskorúak kitérése ügyében a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája (MIOI) még 1935-ben megpróbált ugyan változtatni azon a szokáson, hogy abban az esetben, ha vegyes vallású szülők vagy azonos vallású szülők egy harmadik bevett vagy törvényesen elismert vallásra térnek át, 7–18 év közötti gyermekük – tehát olyan gyermek, aki már vallásoktatásban részesült – a gyámhatóság beleegyezésével automatikusan kövesse a szülők vallásváltoztatását. A MIOI álláspontja szerint ez a gyakorlat törvényellenes és a felekezetre nézve sérelmes volt.[14] A MIOI már valamikor 1939-ben (az iraton nem szerepel dátum) a jogi kifogásokon túl az adott korral, a zsidóellenes törvénykezésekből nyilvánvalóan adódó szomorú következményekkel is megpróbálta alátámasztani kifogásait, a következő igen keserű levélben, amelyet feltehetően a vallás- és közoktatásügyi miniszternek címzett:
Még ha meg is van benne [az áttérő gyerekben – F. K.] a jóakarat, hogy teljes szívvel és lélekkel új vallásához idomuljon, a társadalom és a tételes törvények gondoskodnak arról, hogy származását, elhagyott sorsközösségét soha egy percig el ne felejthesse. Szerencsétlen palánták ezrei, amelyek kitépettek ősi talajukból anélkül, hogy lehetővé tennék számára az új talajban való meggyökeredzést. Mivé fejlődik ki ezeknek az ifjaknak a lelki világa, akiknek élete abban a szüntelen és reménytelen küzdelemben őrlődik fel, hogy származásukat minden alkalommal kínos gonddal titkolják és tagadják, s hogy az őket írott és íratlan törvények alapján visszautasító társadalmi osztályokba, valamilyen elnézés folytán befurakodhassanak?! Ezekben érlelődik meg legtöbbször tudat alatt, de gyakran tudatosan a szüleik iránti gyűlölet, akiket sorsuk okozóinak tartanak, ezek utálnak szívből vallást, minden tradíciót, minden társadalmi berendezkedést, hiszen ez okozza szerencsétlenségüket. [Kiemelés az eredetiben – F. K.] Múltjuktól nem tudnak szabadulni, hiszen a kérdőívek nem a saját, hanem a nagyszüleik vallása után érdeklődnek.[15]
Magát a gyakorlatot az 1894:XXXII. tc. (A gyermekek vallásáról) 3. és 4. paragrafusát 1931-ben a Belügyminisztérium által hozott kiegészítő rendelet (205748/1931. BM sz. rendelet) tette lehetővé, amely azonban kivételes esetet volt hivatott rendezni: egy székesfehérvári mozgássérült izraelita gyerek egy külföldi búcsújáróhelyen meggyógyult, ennek hatására a szülők és gyermekük is római katolikusok lettek.[16] A MIOI szerint ezt az esetet nem lehet kiterjeszteni, és főleg nem szabad ezt a megoldást automatikusan alkalmazni egy teljesen más történelmi helyzetben, a zsidóellenes törvények okozta kitérési hullám idején. A MIOI több beadványt is intézett 1939 folyamán a Vallás- és Közoktatásügyi, illetve a Belügyminisztériumhoz, kérelme azonban nem talált megértő fülekre. A gyámhatóságok továbbra is automatikusan engedélyezték a kitérést választó szülők gyerekeinek kikeresztelkedését.
A vegyes házasságból született gyerekek kitérése elé azonban sem a PIH, sem a MIOI nem próbált komoly akadályokat gördíteni, mint ezt például Szabados Éva és anyja, Szabados Antalné esetében is láthatjuk. Szabadosék 1939 júniusában kérték a Hitközségtől kitérésük sürgős elintézését. Anya és lánya arra hivatkozott, hogy Szabados Antal született római katolikus, és fia apja vallását követi. A gyerekek jövőjének biztosítása érdekében azt szeretnék, ha az egész család római katolikus lenne.[17]
ARANYVÉR, SÁRVÉR, FÉLVÉR
Szabadosék kérelmét elfogadták, az ügyirat tanúsága szerint első jelentkezésük időpontja 1939. július 2. volt. Az akta ugyanakkor még egy fontos adattal szolgál. A sürgősségi kérelmek a PIH-ben hosszú hivatali utat jártak be. Útjuk során az intézkedő tisztviselők és rabbik különböző megjegyzéseket, kategorizálásra szolgáló kifejezéseket vezettek rá az irat előlapjára. A Szabados-akta előlapján a következő két kategória szerepel: vegyes házasság, félvér. A keresztény apától és zsidó anyától származó, a zsidó vallástörvény szerint minden kétséget kizáróan zsidónak számító Szabados Éva tehát a PIH alkalmazottai szemében félvér volt. Nem
„aranyvérű”. Ez a kifejezés annál is fájóbb, mivel egyértelműen emlékeztet a vegyes házasságból származókra használt náci terminusra, a „Mischling”-re. Bizonyítéka annak, hogy egy zsidó hitközség számára, legyen az Magyarországon akár a „legneológabb”, ezek az emberek soha nem számítottak igazán zsidónak, „unseré”-nek. Nem csoda tehát, hogy kitérésüket is könnyebben engedélyezte, mint másokét.
A szó ugyanúgy megüti még most, 75 év távlatából is a PIH kitérési ügyekkel foglalkozó, fennmaradt aktáinak kutatóját, mint ahogy megütik azok a kifejezések, amelyekkel a magyar állami hatóságok illették ezekben az időkben például a zsidó tulajdonban lévő vállakozásokat és földeket. A hatóságok így, egybeírva használtak olyan kifejezéseket, mint zsidóüzlet, zsidóbirtok stb.
A döntően keresztény környezetben élők kitérésének soron kívüli engedélyezése ugyanakkor azt is jelentette, hogy a zsidó családokból származóknak bizony ki kellett várniuk a hosszú, legalább féléves várakozási időt. A Harry Potter-féle metaforánál maradva tehát az „aranyvérűek” voltak azok, akik számára a sorszámrendszer sok esetben irreálissá tette a kitérést, pontosabban annak a többnyire egzisztenciális kényszerhelyzetnek a megoldását, amely a kitérés nehéz elhatározására vezette őket. Közéjük tartozott például Almási Ferenc szobafestő- és mázolómester, aki 1939 február közepén kérvényezte a Hitközségtől, hogy kitérési szándékát soron kívül jelenthesse be a rabbinátuson. Indokolásul azt hozta fel, hogy sorszáma július 20-ra szól, de szakmájában a munkaalkalmak zöme tavasszal adódik, és mivel megbízói döntően keresztény vállalatok és intézmények, kitérése nélkül további megélhetése teljesen lehetetlenné válik. Almási aktájára a hitközség részéről egy nagy „Nem” került.[18] Ugyancsak elutasításban részesült a zsidó szülők gyermekeként született Dános Péter, aki 1939 áprilisában, a budapesti ágostai hivallású evangélikus főgimnázium nyolcadik osztályos tanulója lévén, éppen érettségi előtt állt. Dános Péter apja, Dános Géza bankigazgató Londonban biztos megélhetést nyújtó állást szerzett fia számára érettségije letétele után. Az állásnak azonban feltétele volt, hogy betöltője keresztény legyen. Fia kérését a Hitközség megkeresésére szóban az apa, Dános Géza is támogatta, és elmondta, hogy a fiú valóban kénytelen ezt a lépést megtenni. Mindezek ellenére a Hitközség elutasította Dánosék sürgősségi kérelmét.[19]
A PIH által követett taktika, a bürokratikus időhúzás módszere egyrészről érthető. Soha egyetlen vallás hivatalos képviselői sem voltak boldogok, ha a felekezetükhöz tartozók vallásuk elhagyása mellett döntöttek. A sürgősségi kérelmek vizsgálata ugyanakkor több igen fájó tényre világít rá: miközben a Hitközség viszonylag könnyen útjukra engedte azokat, akik amúgy is keresztény környezetben éltek, a zsidó családok felekezeten belül tartásáért a törvénysértés határát súroló bürokratikus eszköz, a sorszámrendszer alkalmazásától sem riadt vissza. Mindez két dolgot jelent. A keresztény környezetben élőket a Hitközség nem tartotta a közösség teljes jogú tagjának. A zsidó környezetben élőknek viszont, akiket a közösség teljes jogú tagjának tekintett, nem volt hajlandó megadni azt a segítséget, amely a zsidóellenes törvénykezés első éveiben, legalábbis a kitérést választók elgondolása szerint, reális lehetőségét biztosította volna annak, hogy egzisztenciájukat fenntarthassák.
FROJIMOVICS KINGA
történész, levéltáros
Yad Vashem Archives (Jeruzsálem)
Vienna Wiesenthal Institute for Holocaust Studies (Bécs)
[1] Yad Vashem Archives, Jeruzsálem (a továbbiakban: YVA), JM/28597, 402. A tanulmányban idézett iratok eredetije Budapesten a Magyar Zsidó Levéltárban található (PIH Iktatott iratok jelzeten). A jeruzsálemi Yad Vashem levéltára a dokumentumok mikrofilmmásolatát őrzi.
[2] Pl. YVA, JM/28597, 1490–1491.
[3] YVA, JM/28591, 1551.
[4] A lelki hadviselésnek más módjai is voltak. Egyik példája a nagyváradi neológ hitközségben alkalmazott kipellengérezés, amelyről lásd: Horváth, Rita, Exposed. Jewish Converts to the Christian Faith in Nagyvárad, 1941–1944, in Horváth, Rita–Szalai, Anna–Balázs, Gábor, Previously Unexplored Sources on the Holocaust in Hungary, Jerusalem, Yad Vashem, 2007, 120. (Az egész cikket lásd: 101–135.)
[5] YVA, JM/28596, 1235–1236.
[6] YVA, JM/28596, 1235.
[7] YVA, JM/28597, 1413–1414.
[8] YVA, JM/28596, 1358–1361.
[9] YVA, JM/28596, 1358.
[10] YVA, JM/28608, 1375–1388.
[11] YVA, JM/28603, 472.
[12] YVA, JM/28600, 1978–1979.
[13] YVA, JM/28597, 1190.
[14] YVA, JM/28605, 142–143.
[15] YVA, JM/28605, 159–160.
[16] YVA, JM/28605, 183.
[17] YVA, JM/28599, 1984–1985.
[18] YVA, JM/28597, 473–474.
[19] YVA, JM/28599, 927–929.