AKTÍV ÉS PASSZÍV EMLÉKEZÉS
Emlékeink és a hozzájuk kapcsolódó reflexiók nagymértékben meghatározzák létünket, identitásunkat. Élményeink nem légüres térben történnek, hanem az adott kor által meghatározott társadalmi közegben, amelyben közös, érzelmileg telített történések (tulajdonképpen közösen elszenvedett traumák, például az elvesztett háborúk, Trianon stb.) befolyásolják őket. A kollektív emlékezet kihat egyéni emlékeink tartalmára, emocionális jelentőségére, végső soron identitásunkra. Életünk folyamán és dinamikájában emlékezetünk tartalma változik. Emlékeink nyernek vagy veszítenek jelentőségükből, az egyiket elfelejtjük, a másikat megszépítjük. Ez is összefügg a korral változó kollektív emlékezettel.
Nem mindig könnyű emlékezni. Igyekszünk rossz emlékeinket elfelejteni, elfojtani, emlékezetünkből kitörölni, főleg akkor, ha ezek kellemetlen érzésekhez, (például csalódás vagy szégyen) kapcsolódnak. Így valóban objektív önéletrajz nem létezik; rendszerint törekszünk a pozitív mérlegre.
Könnyebb a passzív emlékezés. Általában pozitív, kellemes, szép emlékek merülnek fel tudatunkban, csak traumatizált állapotban fenyegetnek terhelő emlékek, amelyeket nem sikerült elfelejtenünk. A passzív emlékezés gyakran feleleveníti a kollektív emlékeket is. Ez esetben is általában a pozitív emlékek vannak előtérben. Ám a passzív emlékezés tulajdonképpen regresszív folyamat: az elveszett Paradicsomot keressük benne. Ezért vagyunk ebben az állapotban különösképpen manipulálhatók a kollektív emlékezetet esetlegesen szépíteni akaró, a negatívumokat kirekesztő, a kollektívum felelősségét tagadó, történelemhamisító kultúrpolitika által.
Sokkal nehezebb az aktív emlékezés.[1] Igyekszünk emlékeink után kutatni, egyik emlékről a másikra kérdezni, a negatív, számunkra terhelő emlékeket sem kihagyva. Mint a pszichoanalízis folyamán, itt is igyekszünk elfelejtett, elfojtott emlékeket tudatossá tenni. Ez a munka a kollektív emlékezetnek, emlékeink korhoz kötött társadalmi kontextusának felülvizsgálatához vezet. Mindez kihat identitásunkra, amely szintén változik, függetlenedik a hamis illúzióktól, ideológiáktól, tisztul, segít jobban elhelyezni a dolgokat, ami növeli önmagunk és mások megértését, és kritikusabbá tesz a kollektív emlékezet manipulációival szemben. Az aktív emlékezés sokszor fájdalmas: gyászmunkával jár.
KERESZTÉNY KÖZÉPOSZTÁLYBÉLI IFJÚ A HOLOKAUSZT IDEJÉN
1944-ben, a magyar holokauszt szégyenteljes évében 14 éves voltam. Igyekszem – mint fiatal kortanú – felidézni az akkori közhangulatot és néhány emlékemet a háború idejéből, különösen annak utolsó fejezetéből. És – 70 év távlatából – megérteni, milyen jelentőségük volt ezeknek akkori és további életemre. Néhány emlékem oly mélyen vésődött belém, hogy felejthetetlenné vált.
De ki is vagyok én, e kor tanúja? Középosztálybeli családban születtem 1930-ban Szombathelyen. „Keresztény nemzeti” szellemben nevelkedtem, nem annyira családomban, hanem az iskolában, a cserkészetben, később a „leventé”-ben. A nacionalizmus és a „Nem, nem, soha!” Trianon utáni revizionista ideológiája befolyásolta fejlődésemet. Apám okleveles gépészmérnök volt, evangélikus, anyám katolikus. Reverzális folytán katolikusnak kereszteltek. A vegyes házasság előnye volt, hogy vallási téren természetes tolerancia uralkodott a családban. Apám húsvét körül az ateistából megtért Papini könyvéből, a Krisztus történetéből olvasott fel. Anyám nagypénteken – egyszer egy évben – elment apámmal az evangélikus templomba. Katolikus iskolába, a szombathelyi premontrei gimnáziumba jártam. Ott sem észleltem semmit az akkor még divatos protestánsellenességből.
Apám magának való, introvertált ember volt. Kerülte a társaságot, mert társadalmi osztálya konformista többségével nem értett egyet. Szkeptikus volt minden ideológiával szemben. Nem lázadt, inkább hallgatott, és a természetben keresett kedvére való környezetet. Anyám jó lélek volt, aki igyekezett minden konfliktust elkerülni vagy elsimítani. Apámtól kitűnő könyveket kaptam például karácsonykor, amelyek gazdagították általános műveltségemet és szókincsemet. De politikáról, társadalmi, szociális problémákról alig esett szó közöttünk. Néma család voltunk. Kérdéseimmel jobbára egyedül maradtam. Így – jól nevelt fiú révén – én is hallgattam. Ritkán kérdőjeleztem meg, ami körülöttem történt. Benne éltem a kor, a ma idealizált Horthy-rendszer világában, közvéleményében, és ha valami mégsem tetszett, napirendre tértem fölötte.
KÖZHANGULAT A HORTHY-KORSZAKBAN
Visszatekintve megdöbbent a széles körű antiszemita közhangulat. Az olyan mondások, mint:
„Erger, Berger, Schossberger, minden zsidó gazember” és ehhez hasonlók mindennaposak voltak, semmi különöset nem találtam bennük. Persze más előítéletek is, főleg a környező, Trianonban született országok népeiről, gyakoriak voltak, például: „A krumpli nem étel, a tót nem ember.”. Ezek az előítéletek egyre agresszívabbá váltak a háború folyamán. A túlnyomóan jobboldali médiumok egyoldalúan tudósítottak és interpretálták a történéseket. Például a spanyol polgárháborúról csak azt tudtam meg, hogy a köztársaságiak kolostorokat dúlnak fel, és apácákat, szerzeteseket gyilkolnak. Franco volt a nagy hős, az Alcazar című filmnek nagy sikere volt. Az ő híveinek kegyetlenkedéseiről hallgatott a média. És Guernicáról is. A Magyar Futár című lapban olvastam folytatásokban Dövényi Nagy Lajos regényét: Tarnopolból indult el. Ez az agresszív antiszemita előítéletekkel teli iromány új kiadásban ma is kapható Magyarországon.
Általános volt a bolsevizmustól való félelem. A Tanácsköztársaság és a vörös terror rémségeinek túlhangsúlyozása és a fehérterror elhallgatása miatt minden baloldali kétes alaknak számított, mint istentelen kommunista, bolsevista vagy zsidó. Zsidó, bolsevista, szabadkőműves, kapitalista, bankár – a köznyelvben szinonimákká váltak. És a politikai vezetés az előítéleteket nem korrigálta, inkább megerősítette. Minden, ami nem minősült „keresztény- és nemzeti”-nek, gyanús volt. A „keresztény” szó, sajnos, a magyar nyelvben – elveszítve eredeti értelmét – mind a mai napig elsősorban „nem zsidó”-t jelent.
Én, mint serdülő, kritika nélkül elfogadtam ezt a közvélekedést. Lelkesített a Felvidék és Erdély „hazatérése”. A háborút inkább mint kalandot éltem meg, sok – számomra akkor izgalmas – élménnyel: a honvédelmi ismeretek az iskolában a fegyverek leírásával és használati utasításával, a közelharcot imitáló hadijátékok (számháborúk) a militarizálódott cserkészet keretében, a légiveszély-jelentések a rádióban, a légiriadók, az átvonuló amerikai repülőgépek, a bombázások, mind-mind megmozgatták ifjúi fantáziáimat. Hős akartam lenni, megvédeni hazámat a gonosz ellenség, az istentelen bolsevizmus ellen. Természetesen én győztem volna. Teljesen azonosultam az akkori magyar középosztály túlnyomó részének elképzeléseivel, beállítottságával. Ha valamit nem értettem, nem kérdeztem, bár néha éreztem, hogy a dolgok nincsenek egészen rendben.
NÉHÁNY SZEMÉLYES EMLÉK
Leírom egy emlékemet a széles körű és egyre hangosabb antiszemitizmusról. Amikor észrevettem az első táblákat, talán 1938-ban vagy 1939-ben, az üzletek kirakatában: „Keresztény üzlet. Ne vásárolj zsidónál!”, valóban megdöbbentem, mert gyerekkoromban inkább pozitív tapasztalataim voltak a zsidó üzletekben való vásárlásról. De nem kérdeztem senkit. Utólag csodálkozom, hogy sem otthon, sem az iskolában, sem a templomban nem hallottam ezzel kapcsolatban kritikát.
Az iskolában és a cserkészetben nem emlékszem antiszemita megnyilatkozásokra, de kritikára, az előítéleteket visszautasító, korrigálni akaró, a kiszolgáltatottakat védő állásfoglalásra sem. A cserkészettől sok pozitívumot is kaptam, de a főcserkész, Teleki Pál, érdemei mellett izzó antiszemita volt, a zsidótörvények egyik szerzője.
Az egyre represszívebb zsidótörvényekkel párhuzamosan fokozódott az antiszemita propaganda. Az agresszív zsidóellenes előítéletek is elérték céljukat: szélesebb tömegek számára a zsidó már nem volt ember, hanem kártékony féreg. A dehumanizáció folyamata haladt előre, és 1944 eseményeihez vezetett. A német megszállás csak az utolsó akadályokat hárította el a deportálások és gyilkos következményeik elől. Az államapparátus példaszerűen kiszolgálta, sőt túlteljesítette Eichmann terveit. A zsidóüldözés aktív résztvevői mellett a társadalom széles rétegei kárörvendőn vagy közömbösen figyelték az eseményeket. Mások mohón igyekeztek magukhoz ragadni az elhagyott javakat. Voltak – kétségtelenül – életük kockáztatásával is segítő emberek, de sajnos, nem túl sokan.
Ebből az időből, 1944-ből két élményem maradt meg intenzíven az emlékezetemben. Azt hiszem, májusban történt: állok a szombathelyi villamos egyik megállójánál. Rajtam kívül még ketten várakoznak: egy kb. 40 éves, kaftános, zsidó férfi és egyik osztálytársam édesanyja. Az asszony köpködi, és mindennek elmondja a szerencsétlen, megalázott, védtelen embert, akit néhány hónap múlva nagy valószínűséggel Auschwitzban meggyilkoltak. A kép máig úgy él bennem, mintha tegnap történt volna. A jelenet nagyon megdöbbentett. Nem értettem: a premontrei gimnázium tanulójának édesanyja hogyan viselkedhet így. Ez volt egyik meghatározó élményem ebből a korszakból. Máig szégyellem magamat, amiért passzív maradtam.
A másik élmény jelentőségét az idők folyamán értettem meg. 1944 őszén Kőszegre jártunk tankcsapdáknak árkot ásni. Egy alkalommal, a hazaszállító vonathoz menet, rongyos, csontbőr férfiak csoportja mellett haladtunk el. Egyikük egy pár használt cipőt akart ennivalóra cserélni. Maradék zsíros kenyeremet odaadtam neki, a cipőt nem fogadtam el. Csak sokkal később tudatosult bennem, kik voltak ezek az emberek. Azzal sem voltam tisztában, milyen veszélybe kerülhetek, ha egy őr észreveszi, mit csináltam.
VISZONTAGSÁGOS ÉVEK
Azután jött az összeomlás. Kibombázás, menekülés Nyugatra, hazatérés 1945 októberében. A rend, amelyben felnőttem, összeomlott. Számomra, egy kamasz számára, ez nagy veszteség volt. Én is megváltoztam, kételkedni kezdtem, nem voltam már olyan jó fiú, mint régen. Olvasmányaim révén igyekeztem tájékozódni: Ady, a népi írók, főleg Németh László írásai segítségével. Kritikus lettem, minden ideológiával és tekintéllyel szemben bizalmatlan.
Tapasztalataim a kommunista diktatúrában, annak börtönében, amelyből 1956 októberében szabadultam, még kritikusabbá tettek. A börtönévek tapasztalatai, a találkozások különböző rangú és legkülönfélébb politikai beállítottságú rabtársakkal, növelték érzékenységemet a politikai programok hazugságai vagy igazságuk ideiglenessége iránt. A „meztelen”, vagyis a címek, rangok, hierarchikus pozíciók nélküli emberekkel találkoztam. Itt az emberség és bajtársiasság volt az igazi mérce. Konfrontálódtam önmagammal is, mert nem voltam az a hős, akinek – kamaszkori ideáljaim alapján – lennem kellett volna. Az illúziók elvesztésével járó gyászmunka nem volt fájdalommentes. A börtönből a forradalom alatt szabadultam, és november 9-ig a VIII. kerületi felkelők egyik csoportjához tartoztam. Utána Németországba menekültem, ott élek ma is.
A PSZICHOANALITIKUS TAPASZTALATA
Sok megválaszolatlan kérdésemre pszichoanalitikus öntapasztalásom adott választ. Megtanultam, hogy kérdezni kell, hogy nem szabad a dolgokat kritika nélkül elfogadni, hogy a „honnan és miért” kérdése megkerülhetetlen. Emlékeim értelmet nyertek, jelentőségük megtalálta helyét életemben. Mint pszichoanalitikusnak, betegeimmel való tapasztalataim és ifjúkori élményeim nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy szakmai érdeklődésem középpontjába az egyéni és a kollektív trauma került: a holokauszt és a börtön traumatikus élményei, az előítéletek és az antiszemitizmus pszichológiája, a regresszív társadalmi folyamatok analízise stb. A mélyebb megértés eredményeként nőtt bennem a tolerancia önmagammal és másokkal szemben, ám egyúttal az intolerancia is a hazugságok, történelemhamisítás, a népbutító ideológiák, az antiszemitizmus és a cigányellenesség irányában. Döbbenettel tapasztalom, hogy szülőhazámban újra kiszabadulni látszanak a palackból gyermekkorom kísértetei!
LELKI TÜKÖR?
Többek között felmerült bennem az a kérdés is: miért nem kaptam ifjúkori problémáimra választ, megoldást vallásom részéről? Mennyiben terhelik szerzetes tanáraimat mulasztások ezen a téren? A „lelki tükör”-ben, a bűnök besorolásánál olvashattuk: „Vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.” Nem volt-e a hallgatás a mulasztás bűne akkor, amikor állást kellett volna foglalni a növekvő embertelenséggel szemben a zsidótörvények és a zsidóüldözés idején, és mindezt elítélni? Miért hallgattak tanáraim, miért hallgattak – kevés kivétellel – egyházunk képviselői? Babits már 1938-ban megírta a Jónás könyvében: „…vétkesek közt cinkos, aki néma.” Miért szavazta meg az akkori hercegprímás a zsidótörvényeket? Miért nem foglalt állást Serédi a zsidók deportálása ellen, csak elkésve, miután boldog Apor Vilmos győri püspök és XII. Piusz pápa nevében Angelo Rotta nuncius erre felszólította? Így üzenete gyakorlatilag nem került nyilvánosságra. A klérus jelentős része egyébként is antiszemita beállítottságú volt.
Voltak kivételek. Apor Vilmos mellett más püspökök is segítettek a kiszolgáltatottakon, ahol tudtak, így például az akkori szombathelyi püspök, Kovács Sándor.[2] Szerzetesrendek is bújtattak, mentettek zsidókat. Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága sok zsidót mentett meg. Mártírjuk, Salkaházi Sára egy mentőakciója során lett a nyilas terror áldozata. Ám úgy látszik, hogy néhány kimagasló egyéniség kivételével az akkori egyház, az antijudaizmus terhét viselve, nem tudott igazán megfelelni erkölcsi feladatának. Ebben nagy szerepe volt az istentelen bolsevizmustól való félelemnek, amely XII. Piusz pápa magatartását is befolyásolta.
A háború után lassan elindult az antijudaista-antiszemita keresztény álláspont revíziója és a zsidókkal való dialógus keresése. Bizonyos kezdeményezések, mint a seelisbergi konferencián megfogalmazott tíz pont vagy az 1948-ban alapított Freiburger Rundbrief írásai hozzájárultak a párbeszéd megindulásához. Egyházunk életében döntő jelentőségű volt a XXIII. János pápa kezdeményezésére megszületett zsinati dokumentum, a Nostra Aetate, amely felülvizsgálja a kereszténységnek a zsidókhoz való viszonyát, és „idősebb testvéreink”-nek tekinti őket. II. János Pál, XVI. Benedek és jelenlegi pápánk, Franciscus jeruzsálemi látogatásukkal, imádságukkal a Siratófalnál és egyéb nagy jelentőségű gesztusaikkal, a kereszténységnek a zsidó vallásból való eredetét, Jézus és az apostolok zsidóságát hangsúlyozó megnyilatkozásaikkal igyekeztek és igyekeznek elmélyíteni a keresztény-zsidó párbeszédet. Fontos elem a lelkiismeret-vizsgálat, a zsidók ellen elkövetett bűnök és mulasztások beismerése.
Hazánkban is megindult a dialógus. Az Emlékezünk: megfontolások a Soáról című szentszéki dokumentum alapján, 1998-ban létrejött Pannonhalmán a Magyar megfontolások a Soáról elnevezésű többnapos konferencia, a Magyar Pax Romana Fórum és a Pannonhalmi Főapátság együttműködésével. A keresztény-zsidó találkozó nagyon gazdag anyaga könyv formájában is megjelent.[3] Ezt követte két év múlva egy keresztény-zsidó konferencia Budapesten, a zsidó felekezet rendezésében, majd újabb két év után egy harmadik hasonló rendezvény Debrecenben, protestáns szervezésben. Azonban ezek a pozitív kezdeményezések folytatás nélkül maradtak.
Nem jutott el a pápák és a konferenciák üzenete a püspöki karig és a papságig? És rajtuk keresztül a hívekig? Talán itt is mulasztások történtek, történnek? Felvilágosítja-e, védi-e egyházuk eléggé a magyar keresztényeket a félrevezető, hazug, kirekesztő ideológiák ellen?
AZ EMLÉKEZÉS KULTÚRÁJA
A múlt század 90-es éveitől meghonosodott a szaknyelvben az „emlékezés kultúrája” kifejezés. A fogalom lényegében a holokausztra való egyéni és kollektív emlékezet vizsgálata során született. Az egyéni emlékek, amelyek a mindenkori társadalmi kontextusba vannak beágyazódva, a csoport kollektív emlékezetével függnek össze. Az emlékezés kultúrájának tárgya az, hogy mit nem szabad elfelejtenünk. Ez az egyéni emlékezettől aktivitást, szembenézést igényel. A fentiekben igyekeztem saját fiatalkori emlékeim és az akkori kollektív emlékezet összefüggéseire reflektálni.
A kollektív emlékezet – különösen akkor, ha az egyéni emlékezés gyenge, ha például egy nép tagjai nem szívesen emlékeznek, mert az sértené idealizált önképüket – erősen manipulálható. Erre sok példát ismerünk, így Milosević masszív történelemhamisítását és annak véres következményeit Koszovóval kapcsolatban. De a legújabb, számomra fájdalmas példa a Szabadság téren most felállított „emlékmű” az 1944-es német megszállás emlékére. A hónapokig tartó tiltakozó tüntetések és a Magyar Tudományos Akadémia egyértelműen elutasító állásfoglalása ellenére, az éj leple alatt, titokban odacsempészték a magyar felelősséget tagadó, történelemhamisító, ízléstelen szoborcsoportot.
Felmerül a kérdés: miért nem tiltakoztak a keresztény egyházak egy vallási szimbólum, Gábriel arkangyal primitív, hazug politikai célokra való pervertálása, meggyalázása ellen? Nem történik itt ma is vétkes mulasztás?
Nagyszerű lenne, ha Egyházunk példát mutatna a felelős, szembenéző, a bűnöket és hibákat felismerő aktív emlékezésre, követve a II. Vatikáni Zsinat és említett pápáink példáját. Ezzel nagy feladatot teljesítene, több diktatúrában félrevezetett népünk felvilágosításában és felemelésében. És abban, hogy ne ismétlődjenek meg a múlt borzalmai.
PFITZNER RUDOLF
pszichológus, pszichoanalitikus
a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület tiszteletbeli tagja a Ferenczi Emlékérem tulajdonosa
Egy korábbi írásomból részleteket átvettem ebbe a tanulmányba: 70 év után. Emlékek és recepciójuk, Hét Hárs. Evangélikus folyóirat teológiáról, kultúráról, közösségről, XIII, 1–2. sz. (2014. pünkösd–húsvét), 112–116.
[1] Az Európai Bizottság Aktív Európai Emlékezet címen támogat projekteket, amelyek a nácizmus és a sztálinizmus áldozatainak emlékét hivatottak megőrizni.
[2] Kiss Károly, Mondjátok el fiaitoknak, Szombathely, Szülőföld, 2014.
[3] Magyar megfontolások a Soáról, szerk. Hamp Gábor–Horányi Özséb–Rábai László, Budapest–Pannonhalma, Balassi Kiadó–Magyar Pax Romana Fórum–Pannonhalmi Főapátság, 1999.