Megjelent a Egyházfórum 2014/1. számban
Részletek[1]
A közepékor uralkodó katolikus egyházát, annak minden gazdasági, társadalmi és politikai pozícióját sarkaiból fordította ki a tudományos-technikai fejlődés, a világnak az egyházi gyámkodással szembeni fokozódó autonómiája, a szekularizáció. Ez a folyamat kisebb-nagyobb időeltolódással mindenütt az egyház és állam szétválasztásához vezetett. A klérusnak gazdasági és politikai befolyása csökkenésével át kellett értelmeznie mind társadalmi szerepét, mind egyházképét. Az új alapelveket az ún. „új kereszténység” (nouvelle chrétienté) modellje rögzítette, amelynek teoretikus összegzését a két világháború között J. Maritain adta meg. Az új értelmezés szerint az egyház feladata lényegileg vallásos természetű, ezért a társadalmi és politikai kérdésekbe nem szabad beleszólnia, ezek kifejezetten az államok és pártok tevékenységi területét képezik. Az igazságtalan társadalmi viszonyok megváltoztatására, egy új társadalom fölépítésére az egyház csak a keresztény kultúra megteremtése által közvetve tehet erőfeszítéseket. Ennek az új értelmezésnek egyértelmű győzelmét jelentette a II. Vatikáni zsinat, amely véglegesen elutasított mindenfajta integralista egyházképet. A világegyház és a helyi egyházak vezetői napjainkban zömében ennek a modellnek a hívei közül kerülnek ki. Az uralkodó egyház, legalábbis mint társadalmi jelenség megszűnt. Az uralkodó csoportot legitimáló és kiszolgáló egyházi vezetés is már csak néhány országban, elsősorban diktatúrákban tartja magát, mint például Latin-Amerikában Bolíviában, Európában sajnos éppen Magyarországon.
Bővebben...