Nem vagyok szentszéki szakértő, így egy hívő keresztény várakozásával néztem a pápaválasztás elé, amelynek eredménye meglepett. Nem emlékeztem arra, hogy XVI. Benedek pápa megválasztásakor mostani Szentatyánk komoly jelöltként már szerepelt. Maga a lemondás is meglepett. Nagy egyháztörténeti tett volt. Őszintén szólva, nem akartam elhinni, amíg aztán az egyházi médiumok meg nem erősítették. Lépése ma még nem érzékelhető módon változtatja meg a pápaság intézményéről vallott gondolkodásunkat.
Ferenc pápa névválasztása ugyancsak meglepetés volt. Emberi közvetlensége sokakat, engem is lenyűgözött, és amióta megnyilatkozásait olvasom, abban a reménykedésben élek, hogy „ennek a pápának vezetése alatt”, ahogy a nagypénteki könyörgésben a pápáért imádkozunk, egyházképünk és keresztény gyakorlatunk új korszakába érkezünk. Az a benyomásom, hogy ő azok közé tartozik egyházunkban, akik lényegileg értették meg a II. Vatikáni Zsinat reformereinek elgondolását, célkiűzését. II. János Pál pápa tudatosan akarta „átvezetni” az egyházat a 2000. jubileumi év folyamán az új korszakba, beszélt is erről a küldetéséről. Az „evilágban” berendezkedett egyház zarándokegyház, Isten vándorló népe, közösség lesz. Koromnál fogva emlékezhetek a II. Vatikáni Zsinat szívet-lelket pezsdítő idejére, amit mi, magyarok a pártállam szorításában töltöttünk, és csak a remény foszlányaiban élhettünk meg.
1969-ben a Nagyvilág című folyóiratban jelent meg az Egy jámbor keresztény kalandja című dráma. Szerzője olasz kommunistából lett katolikus újságíró, Ignazio Silone. A dráma Celesztin remetéből lett pápa pápaságáról szól. Igazában véve a színmű a zsinati korszak nagy dilemmájáról eszmélkedik, a leköszönt szerzetespápa „kalandját” bogozgatta az akkori divatos és ellentétbe állított szópáros, a „hivatal és karizma” feszültségében. Celesztin pápa környezete így fogalmazza meg a pápa kormányzásának kritikáját: „Miatyánkkal nem lehet egyházat kormányozni”. Úgy tűnik számomra, mintha Ferenc pápa esetében is erre történnék kísérlet.
Ferenc pápa tudatos névválasztása számomra nem csupán a világ szegénység-problémájára utal, vagy Latin-Amerika szegényeire emlékezetet. Ez egy nem elhanyagolandó olvasata lehet a kérdésnek, azonban többről is szól a Ferenc név. Szent Ferencről kortársai és későbbi biográfusai is azt írják, hogy Jézushoz a leginkább hasonló szent volt. Ferenc pápa igehirdetése, egyszerű okfejtése, evangéliumi igen-igen, nem-nem egyértelműsége, a radikalitás követelése a jézusi magatartás tudatos keresése és vállalása. Amikor azt kérdezték az újságírók, hogy ki is az új pápa, ezt válaszolta: mindenekelőtt bűnös ember. Milyen csodálatos keresztény hitvallás ez! Milyen jó, hogy ezt mondta és nem rangjával kezdte! Péter apostol is ezt mondta Jézusnak, menj el tőlem, hisz bűnös ember vagyok. Ez a vallomás sokakat meggyőzhet Ferenc pápa emberi és evangéliumi alapállásáról.
Ferenc pápa jezsuita. Belülről ismerem a jelenséget, azaz a szerzetesség alapélményét, nem leírásokból. Ferenc pápa nem a világegyház miliőjében szocializálódott. Jézus Társasága, tudatosan nem szerzetesközösséget írok, a katolikus egyház élcsapata volt, és az elmúlt évtizedek hullámverései között is az maradt. Képzésükben természetesen hűségesek a katolikus egyházhoz, az Evangéliumhoz, de sem klerikálisnak, sem egyoldalúnak, legkevésbé életidegennek nem mondhatók.
Örültem, amikor kedves német költőmet, Hölderlint idézte első megnyilatkozásaiban. A megnyilatkozásaiban tükröződő világképében a világkultúra is jelen van.
A jezsuita nevelés erős a lényegben, szabad a cselekvésben. Ez érződik Ferenc pápán, aki fiatalnak már nem mondható, de személyiségében érett, erős egyéniség, így jól ismeri a kereszténység lényegét, azaz tudja, hogy a Krisztus-követés „életforma” és nem jámborság. A keresztény életstílusban a lényegtelen kísérőjelenségeket és történelmi rárakódásokat bátran le tudja választani. Prófétai az őszinte szókimondásban, amitől az őszinte szembenézéstől elszokott széplelkek természetesen megijednek. Egyházunkban a hagyományosan gondolkodó teológus is idézi és vallja: ecclesia semper reformanda, azaz az egyház mindig megújulásra, latin kifejezéssel, reformra szorul. Ha érvényes volt ez a korábbi századokban, miért ne lenne ma is az? Ha a keresztények bőrét égeti az Evangélium, könnyebb a jámborság rózsaszínű felhőibe menekülni.
Amikor a bíborosi testület a mostani pápaválasztásra készült, több előzetes ülésen hallgatták meg egymást a világegyház sebeiről, égető gondjairól és a problémák megoldására tett javaslatokról. A baj nyomasztóan hatott mindannyiukra, a bíborosok olyan személyt kerestek, aki alkalmasnak látszik új lépések megtételére. Hiszem, hogy a választás teljes felelősséggel történt. Ferenc pápa „mézeshetei”, gesztusainak ideje lejárt. Választói és az egyház hívei a további lépéseket várják. Ezek a tovább vivő lépések rajzolódnak ki az Evangelii Gaudium nem hagyományos szóhasználatú, de közérthető pápai tanításban. A világegyház decentralizációja, a megyés püspökök és a nemzeti püspöki karok joghatóságának növelése, a püspökkinevezések kérdése, a Kuria reformja és még több strukturális kérdés, mind olyan témák voltak az első pillanattól, amit a jövő érdekében szükségesnek ítéltek átgondolni. A hívek életének lelkipásztori megsegítése, a világiak szerepe az egyházban, a paphiány égető gondja megoldásra váró feladatok. Az egyháznak nem a liberális sajtótól, a külső vagy belső bagolyhuhogástól, netán az evilági hatalmaktól kell félnie. Egyedül Urának tartozik elszámolással és felelősséggel. Ferenc pápának fontos az ökumenizmus. Hiteles nyilatkozatot tett erről már több alkalommal. Őszinte testvéri szeretet fogadta az elmúlt kilenc hónapban ortodox, protestáns, anglikán testvéreit.
Jelen helyzetünkre még inkább illik és örömteli vízió a Lumen gentium képe: „Az Egyház ’a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját,’ az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön. Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az Ő misztériumát jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik” (8).
VÁRSZEGI ASZTRIK
bencés főapát