Megjelent a Egyházfórum 2014/1. számban
A KATOLIKUS EGYHÁZ AZ ÁLLAM FOGSÁGÁBAN
„a part mentén / a nap végén / lépésneszek / soká neszek / aztán elálldogálás /
és semmi nesz / a part mentén / sokáig semmi nesz / aztán továbbállás / lépésneszek /
soká neszek / a part mentén / a nap végén”
Samuel Beckett: Körtánc (Imreh András fordítása)
Hullámok. A hatvanas évek elejétől vallási megújulási hullámok söpörtek végig a világon. A II. Vatikáni zsinat és a felszabadító egyház, illetve a nemzeti egyházak jelentősége a francia–német, a lengyel–német megbékélési folyamatokban, valamint az iszlám hatása a gyarmati szabadságharcokra és a buddhista szerzetesek szerepe az ázsiai függetlenségi mozgalmakban játszottak szerepet a vallások megerősödésében. Ezt a hetvenes években visszaesés követte.
Majd a hetvenes évek végétől újabb megerősödés jelei mutatkoztak II. János Pállal és a kelet-európai fordulattal, Khomeini ajatollahhal és az iráni forradalommal, valamint a fundamentalista neo-protestantizmus és a szociál-darwinista neokonzervativizmus találkozásával. Újabb visszaesés következett a kilencvenes években. Ebből sokan arra következtettek, hogy szekuláris évszázadban élünk, és a szekularizáció előrehaladása megállíthatatlan. „Az elektromosság és az internet világában élők nem hihetnek az Ó- és az Újtestamentum csodáiban” – feltételezte a „modern emberről” Charles Taylor.[1] Ám hamarosan kiderült, hogy a „modern ember” vagy még vagy már nem létezik: nem szekularizált, hanem spiritualizált világban élünk, ahol vallásháborúk folynak, és az ember együtt él démonaival és angyalaival.[2]
Az ezredfordulótól hatalmas szökőárként tört be az iszlám hit fundamentalista és mérsékelt változata. És 2001. szeptember 11-e után nem is titkoltan a fundamentalista neoprotestantizmus a Jó és a Gonosz vallásháborúját vívta az iszlámmal szemben Afganisztánban és Irakban. Ebben a háborúskodásban a békepárti katolicizmus a „régi Európához” tartozott az „új Európával” és Amerikával szemben.
A brutális ütközés eredményeként a tízes évekre bekövetkezett az iszlám darabokra hullása, mindenki harca mindenki ellen a Közel-Keleten és a mérsékelt iszlám hatalmak válsága Törökországtól Indonéziáig. Ezzel párhuzamosan az amerikai fundamentalista neo-protestánsok beszorultak egy gyűlölködő republikánus kisebbségbe. A katolikus tudós, Joseph Bottum szerint a „poszter-fiatalok” világában megjelent a poszt-protestáns világi hit, amelyben élővé válik a középkor természetfölötti világa és az egyéni bűn és megváltás helyét a szociális bűn és megváltás, a szociális Sátán veszi át.[3] Eközben a katolikus világegyház roskadozni kezdett a konzervatív elöregedés, a korrupció, nepotizmus és a szexuális abúzusok terhe alatt. Alighanem ez vezetett Benedek pápa merész lemondó lépéséhez és Ferenc pápa megválasztásához. Vajon elindít-e a ferenci egyház egy megújulási hullámot az egyházban és a világban? Vagy a ferenci magatartás nem lesz több, mint külsőség?
A magyar katolikus egyházra a világ hitbeli hullámai, erősödések és visszaesések nem vagy alig hatottak. A magyar egyház legjellemzőbb tulajdonsága a változatlansága. Pápák jönnek, pápák mennek, a magyar egyház mozdulatlan marad. De változatlan a világ és a magyar társadalom kihívásaival szemben is. Többnyire ezek a kihívások el sem érik ingerküszöbét. Nincs annál jellemzőbb, hogy ötven évvel a II. Vatikáni zsinat után még mindig nem értek ide a zsinati nyitás gondolatai.
Versengés. A hithullámok feltámadása és elcsitulása közvetlen összefüggésben áll azzal, hogy mennyire képesek a világi, szekularizált eszmék, illetve a nemzetállamok, birodalmak, nemzetközi intézmények elméleti és gyakorlati válaszokat találni az emberiség, a civilizáció nagy kérdéseire. És versengenek, küzdenek egymással az egyes hitek és egyházak a kérdések föltevésében és megválaszolásában. Ilyen nagy kérdések a szegénység/gazdagság, egyenlőség/egyenlőtlenség, szolidaritás/részvétlenség, szabadság/zsarnokság, béke/háború, konszenzus/konfliktus, környezet/növekedés, univerzalizmus/nemzetépítés, sérelem/megbocsátás, életforma-tolerancia/tiltás. A nagy világi paradigmák, világmagyarázatok megroppanása, a tudomány mindenhatóságába vetett bizalom megkérdőjeleződése csak látszólag nyitott utat a hitek terjedésének és a hitelvű megközelítéseknek: általánossá a szekularizált és racionalizált mindennapiság és az irracionális és érthetetlen világkép vált.
Ha az eszmék és hitek hatásában a legnagyobb fordulatot az 1930-as évek óta a tömegtermelésre való áttérés jelenti, vagyis minden eszmét és hitet tömegtermékként, intézményesen gyártanak le hatalmas szervezetek, akkor a magyar egyházak kimaradtak a tömegtermelésre átállás folyamatából. A magyar katolikus egyház még mindig kézi szerszámokkal működő kisüzem, ahol személyes kisipari termékek születnek. Ennek következtében a nagy kérdésekben folyó versengésben nem vagy alig tud részt venni. A szovjet típusú tömegesen legyártott eszme- és tanítási rendszerrel, illetve a rendszerváltás utáni, racionalizált nyugatias vagy nemzetállami tömegtermékekkel szemben házilagos termékei nem versenyképesek.
1. ÁLLAMFOGOLY
Az első fogság – a Kádár-rendszer foglya
Az 1956-os forradalmat követő megtorlás egyik elszenvedője a katolikus egyház. Ám, az 1962-63-ban meginduló konszolidáció egyik tartópillére is a Vatikánnal és ezen túl a magyar katolikus egyházzal történő kiegyezés. A vatikáni „keleti politika”, az enyhülés mintaországa Magyarország. A vatikáni szerződés egyike a kádári konszolidációs folyamat sikereinek: Magyarországot nemcsak kiengedik a nemzetközi blokád alól, de komoly erkölcsi elismerést nyer a Vatikán révén. Az átmenetinek és ingatagnak, kegyetlen egyházellenesnek és véreskezű zsarnokinak ismert rendszert Európa és a világ legbefolyásosabb egyháza legitimálja, elismeri egyenrangú és hosszú távú partnernek. A Casaroli-doktrína az ellenállás helyébe az együttműködést, az autonómia megkísérlése helyett a kettős – állami és vatikáni – ellenőrzést és engedelmességet állította. Róma felmentette a magyar egyházi személyeket az állammal való szoros – békepapi, besúgói, együttműködői – felelősség alól, és jóváhagyta azoknak a kiszorítását, akik megpróbáltak ellenállni vagy legalább autonóm magatartást tanúsítani.
A Casaroli-doktrína lényege, hogy az egyházi intézmények csak az állammal való folyamatos együttműködés és engedmények révén tarthatók fenn, és mind a Vatikánnak, mind a magyar egyház papjainak és híveinek bele kell nyugodniuk abba, hogy az elkövetkező évtizedekben a kommunizmussal kell együtt élniük. Ha megadjuk a császárnak, ami a császáré, cserébe várhatjuk, hogy békén hagynak minket. Róma magára vett minden felelősséget: ha hozzá való hűséged nem csorbul, akkor okod és jogod van a Kádár-rendszerrel bármilyen módon együttműködni. Tévedés ne essék, az ellenállásnak nem voltak reális esélyei, és nehéz megmondani, hogy a vatikáni megállapodás feltételeinél lehetett-e jobbat kialkudni. De a megállapodás közel harminc évre szükségessé és természetessé tette a hazugságot és képmutatást, és egy hazug kiegyezést teremtett.
Természetes következménye a Casaroli-doktrínának és az előrehaladó társadalmi konszolidációnak, hogy a magyar katolikus egyház vezetői nemcsak belenyugszanak a fogoly-helyzetbe, hanem az ismert Stockholm-szindrómát kezdték mutatni: megszokták és megszerették fogvatartójukat. A kádári államtól való teljes anyagi, személyi, intézményi függés a függést elfogadók számára a nyugodt létet és biztonságot jelentette. Ugyanakkor a rendszer mindig gondoskodott arról, hogy megmutassa, mi jár az engedetleneknek, a lázongóknak: kitaszítás saját egyházukban, megaláztatás, belső emigráció, végső soron börtön. Az üldözés és kiegyezés haláltánca egyházában föl sem merülhetett a II. Vatikáni zsinat nyitása, a szabadabb szellem elterjesztése. A magyar egyház kiszorult az egyetemes egyház szellemi és hitbeli folyamatainak peremére. A provinciára történő bezáratása párosult a rendszer azon szándékaival, hogy az egyháziak kapcsolatait egy belső körre korlátozza. A társadalommal és ezen belül az értelmiséggel való kapcsolat, dialógus nem jött, nem jöhetett létre. Így alakult ki a lehető legrosszabb „keverék”: a Horthy-kor konzervatív-hierarchikus, szellemellenes világa egyesült a Kádár-kor hamis realista, provinciálisan alkudozó egyházi világával.
Az európai országok egy – kisebbik – részében, a katolikus egyház a tömegek egyháza. De Európa nagyobb részében, az egyház az elit egyházává vált, ahol konzervatív vagy liberális hitbeli felfogások párbeszéde folyik egymással és a szekularizált többséggel. A magyar egyháznak aligha volt a lengyelhez hasonlóan útja a tömegekhez, annál inkább lehetett volna az elitekhez. Ehhez azonban hiányzott az a szellemi megújulás, amely az egyházat a párbeszéd részévé teszi. A katolikus egyház nem tudott mit kezdeni a Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor, Pilinszky János, Rónay György, Juhász Ferenc, majd Balassa Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László Istenével. Keserűen írta Rónay naplójába, amikor 1965-ös párizsi előadásával meghódította a nemzetközi katolikus közösséget: „Csak egy baj van az egészben: hogy végtére »légüres térben« vagyok, magam vagyok a stratégám, a vezérem, a seregem is. Amit én gondolok és akarok, kívülem nem gondolja vagy nem meri gondolni senki már. Illetve gondolják, de nem azok, akiknek kellene. Azok az öregasszonyoknak írnak, én a fiataloknak szeretnék. Azok lesunyják a fejüket, akkor is, amikor a másik fél már párbeszédet szeretne. És legfőbb törekvésük, hogy kiérdemeljék az Egyházügyi fejbólintását. Ennek föltétele: nil novi [semmit se tenni]. És minél jellegtelenebb szürkeség. Pedig…”[4]
Hozzájárult-e a „hitbeli felelőtlenség” a magyar társadalom szekularizálódásához, a homo kadaricus vallástalanodásához, vagy a szekularizáció, a gyengeség vezetett a „hitbeli felelőtlenséghez”? A „hitbeli felelőtlenség” azokat a döntéseket vagy döntések elmaradását jellemzik, amikor az egyháziak történeti sorsfordulókon „utat engedtek a gonosznak”, amikor nem vállalták a jézusi felelősség kockázatát Istenükkel, keresztény közösségükkel, önmagukkal és ezen túl az emberiséggel, nemzetükkel szemben. A magyar szellemi elit 1918 utáni „erkölcsi és intellektuális felelőtlenségével” párhuzamosan létezik az egyháziak „erkölcsi és hitbeli felelőtlensége”, amikor a magyar társadalom legdöntőbb kérdéseiben, legfontosabb fordulópontjain nem tudtak – néhány kivételtől eltekintve – felelősen szólni és tenni. A magyarországi szekularizáció előre haladó és szélesedő folyamatával szemben egy ilyen egyház nem lehetett se sorskérdéseket föltevő, se válaszoló egyház. Papjainak és püspökeinek egyéni hitére, becsületére szorítkozott. Így lehetnek a magyar egyháznak mártírjai, példaadó személyiségei, miközben a magyar egyháznak ez az egyik legszégyenletesebb és felelőtlenebb korszaka.
A szabadság pillanata és a második fogság – a rendszerváltó állam foglya
A hetvenes évek végén jelentős változás ment végbe a Vatikán keleti politikájában. A lengyel pápa, II. János Pál szakított az enyhülés politikájával, és meghirdette Kelet-Európa „lelki felszabadítását”. Tudjuk, II. János Pál és az egyetemes egyház meghatározó szerepet játszott a lengyel rendszerváltásban. A kérdés az, hogy Magyarországon miért maradt fenn a Casaroli-doktrína, miért és hogyan maradt ki a magyar egyház a rendszerváltásból. Kívülről nem láthatunk bele, hogy mekkora része volt Rómának, mekkora Esztergomnak és végül mekkora a kádári Budapestnek abban, hogy fennmaradt a korábbi hazug status quo, de a katolikus egyház a többi nagyegyházzal együtt a Kádár-rendszer utolsó csatlósa maradt.
Az 1989-90-es szabadság-pillanat idején elmaradtak a bűnvalló szavak és tettek a katolikus egyház vezetői részéről. Ezt nem menti, hogy Róma ugyancsak hallgatott, és nem vállalt nyilvános felelősséget a Casaroli-doktrína pusztító hatásáért. A szabadság-pillanatban állhatott volna ki leginkább az egyház a hívők és a nem-hívők elé, és vállalhatta volna felelősségét a diktatúrával történő kényszerű együttműködésért. Akkor és ott mondhatott volna jézusi és példamutató szavakat az árulás, a besúgás, a júdási magatartás esendőségéről, s kérhetett volna bocsánatot nemcsak Istenétől és saját közösségétől, hanem a társadalomtól is. Különös hitelt kölcsönzött volna ennek a bűnvallásnak, hogy elsőként és egyetlenként hangzott volna el, ugyanakkor párbeszédet indíthatott volna, hogy mit kell gondolnunk a szolgálásról az üldöztetés idején. Ugyancsak történelmi lehetőséget szalasztott el a katolikus egyház püspöki kara, amikor nem fordult bocsánatkéréssel a magyar társadalomhoz a holokauszt idején tanúsított magatartásáért. E jelképes gesztusok elindíthatták volna a magyar katolicizmust egy új úton.
Ám, a katolikus egyház a rendszerváltással egy időben azonnal szerepzavarba került. A hatalomra került Antall-kormány a választói legitimáció mellé el akarta érni a katolikus egyház adta legitimációt is. Politikai szempontból az Antall-, a Horn- és az első Orbán-kormány túlbecsülte a katolikus egyház erejét és befolyását, és mint értékes túszt ejtették fogságba. A későbbiekben, a Medgyessy-, a Gyurcsány-, majd a második Orbán-kormány számára az egyház jelentéktelen mellékszereplővé válik, amelyet mellékesen, oda se figyelve, aprópénzzel és megvetéssel kifizetve tartanak fogva.
Antall szilárd meggyőződése szerint egy kereszténydemokrata kormány nem nélkülözhette a katolikus egyház aktív támogatását, amiért cserébe a kormány tartozik ennek az egyháznak életfeltételeket teremteni. A jobboldali kormány egész propagandája és valamennyi tette az üldözött egyházat erős támogató egyházzá próbálta varázsolni. Elfogadta és jóváhagyta az egyház történelmi sérelmeit, amelyeket mind anyagilag, mind erkölcsileg igyekezett kielégíteni. A kormány bevonta a nemzet- és államépítésbe a katolikus egyházat, vagy helyesebben, fölhasználta az egyház szimbolikáját saját építkezéséhez.
A katolikus egyház irányítói többségének nem volt se ereje, se kedve ellenállni az állami csábításnak. Az autonómia vékony és tövises ösvénye nem volt kívánatos. A fogság biztonságához szokott egyháziak örömmel fogadták el a teljes állami vagyoni és jövedelemfüggést, s cserébe szívesen legitimálták az államrendet. A kisebbség, a fiatalabb és nyitottabb püspökök, papok próbálkozása az ajtónyitásra a zsinati szellem, a párbeszéd, az autonómia irányába nemes próbálkozás maradt. A kilencvenes években már egyre konzervatívabbá váló világegyház, és a kelet-európai nemzet- és államépítő példák folyamatosan préselték is a magyar egyházat a „zsinatfelejtő” irányba. Az egyház „hitbeli felelőtlensége”, hogy a rendszerváltás legnehezebb szakaszaiban, a gazdasági és szociális válságok idején nem tudta, akarta elvállalni a szegények képviseletét, nem volt képes a társadalom és az elitek szociális lelkiismeretévé válni. Ugyanakkor az életforma-intolerancia, a morális ítélőbíráskodás, a beavatkozás a szekularizált társadalom családi, szexuális életébe komoly visszatetszést és kultúrharcos helyzetet teremtett.
Ekkor alakult ki a rendszerváltás első szakaszának egyházi modellje: nemzeti konzervatív egyház és az intézményes bezárkózás. Ebben a szabadsághiányos, provinciális, sérelmi és ressentiment alapú, életforma-intoleráns mocsárban létrejöttek szabadság-, tolerancia-, megbékélés- és párbeszéd-szigetek. Ilyen volt mindenekelőtt Várszegi Asztrik Pannonhalmája. Itt párbeszéd kezdődött a különböző vallási felekezetekkel, az értelmiségi elittel, és megindult egy európai civilizációs oktatási, építészeti, zenei és ezzel párhuzamos gazdasági minta évtizedes építkezése.
A harmadik fogság – az Orbán-rendszer foglya
A 2010 óta kialakított alkotmányos ellensúlyokat megsemmisítő, vezérelvű politikai rendszer perifériájára szorította az általa jelentőség nélkülinek tekintett egyházat. A katolikus egyháztól, akár a társadalom valamennyi intézményétől nemcsak azt a jogot tagadja meg az Orbán-kormány, hogy az ország ügyeiben véleményt formáljon és párbeszédet folytasson, de még a saját ügyeiben se dönthet. Ellentétben a Kádár-rendszerrel és a rendszerváltás első évtizedének rendszerével, amikor az egyházat komoly erőnek tekintette a politika, ma a politika szemében a katolikus egyház nem létezik. Nélküle és helyette dönt, legyen szó vallásoktatásról vagy az egyházak finanszírozásáról. Orbán Viktor keleti ortodox mintára saját egyházat formál a katolikus egyházból, csak úgy mellékesen. Ha akarja, összegyúrja a protestáns egyházakkal, vagy a pogány hitű, fehér lovat áldozókkal. Pontosan annyit és úgy költ rá, amennyit saját befolyása alatti intézményekre költeni akar. Nincs szüksége senkivel, így a katolikus egyház vezetőivel se párbeszédre.
Az Orbán-rendszer lényege a kételkedés a Nyugat erejében és hatalmában. Szemében a Nyugat alkonya a Vatikán, az univerzális katolicizmus alkonyát is jelenti. A 2010–14 közötti négy év arról győzte meg Orbán Viktort és csapatát, hogy nemcsak az Egyesült Államok és az Európai Unió intervencióitól nem kell tartania, de a Vatikánétól sem. Sőt, az életforma-konzervatív, az Istent a szekuláris többségű társadalom alaptörvénybe gyömöszölő, a vallásoktatást és az egyházi iskoláztatást kiterjesztő, a vallás nevében kultúrharcot folytató kormány, akár még dicséretet is remélhet. Folyamatosan tereli a katolikus egyházat a jézusi és péteri univerzalizmus felől egy turulos nemzeti katolicizmus irányába. A jobboldal és a szélső jobboldal nacionalista, anti-liberális, Európa-ellenes szellemével megfertőzte az alsópapságot, így, a püspöki kar mérsékelt és óvatos politikája két tűz közé került: felül a kormány mézesmadzag-bunkósbot politikája, amely a pénzéért hűséget és lojalitást vár, alulról a nacionalistára hevített hívők és alsópapság nyomása.
A katolikus egyháznak feladatott a lecke: vállalja-e a részvételt a homo orbanicus, a szociál-darwinista, társadalmi egyenlőtlenséget hirdető, erőszakos, nacionalista életforma és embereszmény kialakításában? Hagyja-e, hogy a nyugati civilizáció elleni kultúrharcban eszközként fölhasználják? Belemegy-e, hogy az oktatási rendszer konzervatív, minőségellenes fordulatát az egyházra hivatkozva hajtsák végre? Belenyugszik-e az életfogytiglani államfogságba a mennyei élet vigaszával, vagy megpróbál kiszabadulni a társadalommal együtt az Orbán-rendszer halálos öleléséből?
Tudom én, keresztény barátaim, hogy nem zsidó Messiásnak kell jönnie, aki e világon bosszul, rendet csinál, igazságot oszt, hiszen Jézus mondotta, hogy „az én országom nem e világról való”. Nem is Messiást várok és kívánok ennek a világnak és országnak – éppen elegen vannak itt a hamis Messiások. Mindössze a csendes, békés, párbeszédre képes, toleráns és nyitott univerzális katolicizmusra, és ezen belül, az európai magyar katolicizmusra várok. Miként a magyar társadalom évtizedek óta.
2. Olvadás?
Kiszabadulhat-e a magyar egyház a ferenci vatikáni politika hatására? Ma még nehéz megmondani, hogy a ferenci politika csak gesztusok sorozata vagy valódi nyitás. Kétségtelen, hogy a katolikus világegyház saját válságára – korrupció, pedofil-botrányok, elöregedés, kimaradás a világ nagy ügyeiből – merész húzásokkal válaszolt. Benedek pápa lemondása és Ferenc pápa megválasztása megmutatta, hogy a katolikus egyház képes szembenézni saját bajaival. Most már csak az a kérdés, hogy milyen következtetésekre jut ebből a szembenézésből.
XVI. Benedek következetesen azon igyekezett, hogy a II. Vatikáni zsinat elemeit fokozatosan kiiktassa, és visszatérjen ahhoz a zsinat előtti, piusi, 1940-es, 1950-es évekbeli virágzáshoz, amikor keresztényszocialista gondolkodók megteremtették és sikerre vitték a „szociális piacgazdaság” modelljét, a katolikus politikusok aktívan közreműködtek a francia–német megbékélésben és az európai gazdasági közösség létrehozásában.[5] A visszatérés az európai keresztényszocialista konzervativizmus korábbi szakaszához azt is mutatta, hogy a katolikus egyházhoz közeli gondolkodóknak nem született új szellemi terméke a 21. század kihívásainak megválaszolására. XVI. Benedek és a vatikáni bürokrácia minden lehetséges reformnak ellenállt, a konzervatív teológiai megoldások konzervatív bürokratikus magatartással párosultak. A pápa nem konzervatív lemondása ennek átmenetileg vagy végleg véget vetett.
Az első latin-amerikai és jezsuita pápa ferenci névválasztása és gesztusai egyértelművé tették, hogy a pápa a világegyház hangsúlyait a szegénység/gazdagság, egyenlőség/egyenlőtlenség, szolidaritás/részvétlenség párosaira helyezi. Méghozzá nem a korábbi módokon. A 2008 óta tartó gazdasági válságra adott pragmatikus technokrata és gyűlölködő fundamentalista válaszok párharcában a ferenci föllépés az univerzális szegénység mellett az ugyancsak univerzális testvériség és egyenlőség nevében komoly erkölcsi alapokkal bír. Ferenc pápának az a kijelentése, hogy „az emberek szexualitása helyett foglalkozzunk inkább a szegénységgel” egy megújulási mozgalom alapja lehet. De vajon miféle mozgalomé?
Peter Berger joggal veti fel, hogy a gazdasági válság „baloldali pillanatot” teremtett a „washingtoni konszenzus” elleni felháborodásban. De a baloldali pillanatra kétféle válasz születhet: az egyik a régi baloldalé (Old Left), amely az erőszakot sem kizárva a felszabadítás teológiáját szegzi a mértéktelen kapitalizmus ellen. Ebben az esetben, mondja Berger, „Ferenc egy Che Guevara Redivivus”. A másik lehetőség a mérsékelt, a szelíd változat, amikor kimondjuk, hogy a „szegények érdeke mindenekelőtt”, és „Ferenc segít megalkotni nyílt szellemben és ideológiától mentesen azokat az intézményeket, amelyek legjobban képesek harcolni az emberi jogok rendszerében a szegénységgel szemben”. Akkor föltehetjük a kérdést: Mi a jó valójában a szegényeknek? És ki döntsön erről?[6]
A kérdés messzebb vezet. Vajon nem volt-e Ferenc megválasztása maga is egyfajta lázadás a püspökök között? Abban az évszázados küzdelemben, amely a pápa és közvetlen környezete, a vatikáni központi bürokrácia és a nagy regionális, illetve nemzeti egyházak között folyik, egy latin-amerikai jezsuita megválasztása a régiók, a befolyásos szerzetesrendek megerősödését jelzi a központi bürokráciával szemben. A 19. század végén, 20. század elején kiépülő latin-európai típusú – olasz, spanyol – központi bürokrácia befolyásos gépezete mindmáig uralja a katolikus egyházat. A Vatikánnal szembeni komoly kihívás, hogy a „birodalmi bürokráciák” – az amerikai, a kínai, az európai uniós, az orosz, a brazil, az indiai – versenyében megállja-e a helyét. Ha a nyolcvanas években egyike volt az igazán sikeres igazgatási világmodelleknek, ma a rugalmatlan, lassan reagáló, kezdeményezését vesztett, ezért sikertelen szervezeti modellek közé tartozik.
A II. Vatikáni zsinat intézményes lázadást jelentett a római bürokráciával szemben, amely azután gyorsan visszavette a hatalmat. II. János Pál a pápai személyes hatalommal, saját karizmatikus személyiségének felhasználásával kívánt egyensúlyt teremteni a pápa, a központi bürokrácia és a régiók között. I. Ferenc a regionális, a tartományi autonómiák megerősítésével és a II. János Páltól tanult egyházi és világi karizmatikus megoldásokkal igyekszik sarokba szorítani a mindenható vatikáni bürokráciát. Ahogy XXIII. János se volt felkészülve arra, hogy rajta nyugodjék az egyház reformja, Ferenc elhívatása is meglepetés önmaga számára. Az a „szituációs zsenialitás”, ahogy kezdettől fogva beletalált az „emberi pápa” szerepébe, még nem teszi alkalmassá komolyabb reformok véghezvitelére: a központi bürokrácia teljes megújítására, a regionális autonómiák intézményes bemérésére.
3. Kiszabadulhat-e az egyház?
Röviden: nem. Hosszabban: igen. A magyar katolikus egyházat múltjának és jelenének minden köteléke az államhoz köti. Híveinek alighanem többsége szereti az Orbán-rendszert és Szűz Mária képe vagy a kereszt mellé Orbán portréját függesztette ki. A katolikus egyház folyamatosan kedvezményeket kap, és formálisan a legnagyobb tiszteletben részesül. Az Orbán-rendszerrel szemben igen gyenge a belső alternatív erő, és egyáltalán nem ismertek szándékai: vajon folytatni akar-e valamiféle politikai, gazdasági és kultúrharcot a szociálliberális csapat az egyházzal szemben, vagy megbékélésre törekszik?
Az egyház mintha kívül állna a saját világegyháza és a világ eseményein. Nem vagy későn reagál a külső és belső válságokra. Pedig végbement az ezredforduló óta egy nemzedékváltás a püspöki karban: felkészültebb, európai kultúrájú főpapok jelentek meg. Erdő Péter bíborossal egy európai gondolkodású óvatos konzervatív került az egyház élére, aki pontosan tájékozódik a vatikáni labirintusokban, és ennek megfelelően egyensúlyoz a magyar egyházban. Az univerzális egyház elkötelezett híve, aki mindent elkövetne, hogy a nemzeti egyházat visszakapcsolja Rómához, de ehhez hiányoznak az eszközei. Pontosan tudja, hogy a szuverenista nemzetállami ölelés megfojtja egyházát, és személyesen is viszolyog az ölelőtől. De se a Vatikán, se saját egyházának többsége nem nyújt hitbeli, erkölcsi és anyagi eszközöket ahhoz, hogy szabaduljon. Minden építkezéshez, működtetéshez az állam megalázó alamizsnája és megvető „jóindulata” kell. A Vatikán, a hívek nem tartják el az egyre hatalmasodó egyházi építményt: minden állami juttatással nő a függőség.
Erdő Péter okosabb, mint a püspöki kar és a magyar politikai elit együttvéve. Szerencsétlensége, hogy ezt tudja is magáról. És még ennél is nagyobb szerencsétlenség, hogy abban a barbarizálódó magyar világban, amelyben mozog, ész, gondolat már nem egyszerűen gyanús és ellenszenves, de megvetendő és elítélendő. A „hogyan tartsuk üdvös butaságban híveinket”, „miként csapjuk be birka választóinkat” világában nincs helye az aggyal rendelkezőknek. Az Orbán-rendszernek kizárólag az erő számít, és csak a kockáztatókra és kockázatokra figyel. A katolikus egyháznak nincs ereje. És a bíboros-prímás magatartásának legfőbb jellemzője minden kockázat kerülése. Az európai típusú hideg távolságtartással szeretné érzékeltetni önállóságát és fölényét, de ez mit sem ér azzal a barbár hatalommal szemben, amelynek semmi szüksége az egyházfőkkel való érdemi megállapodásra, bőven elegendő a ceremóniák produkálása. Erdő Péter és a püspöki kar úgy győztes, hogy vesztes.
A magyar egyháznak három területen van kitörési pontja, három helyen találhat zárkájához kulcsot. Az első, ha összefog és együttműködik a többi államfogollyal a fölszabadításban, jelesül a magyar társadalom többségével. Erre két olyan szerep is adódik, ahol Erdő Péter biztosan mozog: az egyik az európai civilizáció, az Európához tartozás védelmezője a barbár és civilizálatlan keleties hatalommal szemben; a másik, az alkotmányos jogok, a súlyok és ellensúlyok, a hitbeli, oktatási, kulturális autonómiák védője a centralizált állammal ellenében. Magyarországon a szakadék az európaiak és barbárok, civilizáltak és civilizálatlanok; illetve a jogállamiság és a joggal való visszaélés, az ellenőrzött állam és a Leviathán között húzódik. Látjuk, hogyan hozott létre az európai szellem felé fordulás és a társadalommal való azonosulás egyházi tavaszt és megbékélést valamennyi ukrajnai egyház számára.
A második pont a ferenci szegénység-program átvétele és intézményesítése. A magyar egyház már tiszteletre méltó kezdeményezéseket indított a roma-szegénység csökkentésére, vagy a Máltaiak a hajléktalanok ellátására. De soha nem tűzte célul, hogy szavakban és tettekben egyaránt a magyar szegénység-program kezdeményezői közé áll. Párbeszédet kell kezdeményeznie azokkal a civil intézményekkel, tudományos műhelyekkel, amelyek évek, évtizedek óta foglalkoznak a szegénység különböző rétegeivel, és kínkeservesen küszködnek a változásokért.
A harmadik pont a belső egyházi megújulás. Akár jelet ad erre Róma, akár nem, ennek eljött az ideje. Mindaddig, amíg nem indul őszinte párbeszéd az egyház sarkalatos kérdéseiről a püspökök, a püspökök és a papok, végül, de nem utolsó sorban az egyháziak és a hívők között, amíg nem nyílik ajtó a másként gondolkodó katolikus közösségek és személyek felé, és amíg nem köttetnek új szövetségek Róma, Esztergom és Pannonhalma között egy belső reform érdekében, addig a magyar egyház az állam foglya marad.
„Az egyház szigorú keretei közt a teremtés örökifjú szellője fújdogál. Ez a szellő igazában Jézussal érkezett a világba. A szigor: önmagunkkal szemben kötelező, a felebaráttal szemben váljék szeretetté, megbocsátássá. Ez az isteni, édes fordulat – kevesen látják – a szabadságnak micsoda tavaszi fuvalmát hozta meg számunkra; olvadást Isten és ember, ember és ember elhidegült viszonyában. Ennek a «keresztény olvadásnak» volt szentje Assisi Szent Ferenc…” – írta Pilinszky 1963 februárjában.[7]
LENGYEL LÁSZLÓ
[1] Charles Taylor: A Secular Age (Cambridge Mass., 2007).
[2] Peter Berger: The Desecularization of the World: resurgent Religion and World Politics (Washington, 1999) és Peter Berger: The Many Attars of Modernity (Boston, 2013).
[3] Joseph Bottum: An Anxious Age: The Post-Protestant Ethic and the Spirit of America (Image Book, 2014)
[4] Rónay György: Napló II. 1965. március 22. Magvető, 1989, 780-781.
[5] Robert Skidelsky–Edward Skidelsky: How Much Is Enough? New York, 2012.
[6] Peter Berger: Pope Francis’ Options are Becoming Cleaver. The American Interest, 2014. 03. 04.
[7] Pilinszky János: Villon. Új Ember, 1963. február 3. Szög és olaj; Vigília, 1982, 84.