Egyházfórum

Vegyük például az iskolát! A nádpálcás, körmösös, papírgaluskás, szamárpados, bezárkás, térdepeltetős, százszorleírandós iskolának is jellegzetes vonása volt a humorral, komikummal, nevetéssel átitatott diákkultúra, mely egyszerre szerves része, alternatívája és lázadozódó oppozíciója a hivatalos oktatásbak, légyen az állami vagy egyházi. Erre a humorra az igazán nagy pedagógusok – Don Boscotól Makarenkoig – mindig építettek, vagyis összeötvözték a komoly nevelést szívük-lelkük derűjével.

Nyugati civilizációnkban tabutéma a halál. Sokan még gondolni sem akarnak rá, nemhogy beszélni, olvasni róla – írja Beszéljünk a halálról címűesszéjében az orvos-író Bitó László. Ennek egyik okát a vallásokban látja.  A sokistenhívő vallások felfogása, a halál isteni büntetésként való szemlélete bekerült az egyistenhívő zsidó-keresztény gondolatkörbe is.  Isten kiűzi az Édenkertből az első emberpárt, nehogy a tudás fája után „szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék és örökké éljen”. Máig ható felfogás a halált elkerülhetetlen rossznak tekinteni.  A halált az élet kiteljesülésének, természetes befejezésének tekintő szerző csak arról feledkezik meg, hogy a keresztény felfogás középpontjában a szenvedésével és halálával a megváltó és feltámadt Jézus alakja áll, aki arra hív mindannyiunkat, hogy sorsában osztozva művének folytatói, részesei legyünk.

Megyek a Rákóczi úton, és egyszerre egy mellettem menő jólöltözött anyuka így kiált az előre szaladó csemetéje után: „Állj meg, mert elvisznek a migránsok!” Tulajdonképpen a pirézekkel ugyanúgy rémisztgethetett volna. El kell ismernem, a kormány propagandáját tervező szakemberek csakugyan remek munkát végeztek: az Európát fenyegető szörnyű migránsoktól csakugyan sokan rettegnek. Kezdetben voltak a „megélhetési bevándorlók”, akik elveszik a magyar emberek munkáját. Ez nem volt túlságosan hatásos, már csak azért sem, mert az ötlet másodlagos frissességű; egyszer már használta az MSZP, amikor 2004-ben a kettős állampolgárságról tartott népszavazáskor a hirtelen megjelenő tömeges munkavállaló rémképével riogatott. Az is hamar kiderült, hogy a menekültek nem akarnak itt maradni, tehát nem veszik el a magyar emberek kenyerét. Viszont szükség van a veszély tudatára, ugyanis a veszély tudata összezárja a kormányt támogatók táborát, mert aki vészhelyzetben bármit számon kér a kormányon, az az élet-halál harcot vívó kormányt gyengíti, vagyis végső soron hazaáruló.

1993-ban Mészáros József, a hernádkércsi plébános (mint barátom barátjának barátja) invitált ismeretlenül is nagy bizalommal, hogy a Magyar Szentföldre általa összehívott fiataloknak szóljak a példaképekről és az értékekről. A hernádkércsi Szentföld egy hónappal azelőtt debütált, amikor – az elfogyasztott virsli alapján – hét-nyolcszáz fősre becsült gyereksereg érkezett a háromszáz lelkes faluba a környékről, legitimálni a nagy vállalkozást. Ott jártamkor ugyan csak negyvenen érkeztek, de a virsli kétszáz főre is elég volt. A 67 éves, de még robosztus plébános borongós hangulata akkor kezdett oldódni, amikor a negyven fiatal elszántan nekivágott a négyszeres-ötszörös túlerőben lévő virslinek. Így aztán már nyugodtan magukra hagyhattuk őket, mehettünk megnézni a Magyar Szentföldet. A kőhíd már elkészült, és már három méter magasan áll a bástya („ahonnan majd a fanfárok szólnak”), és majdnem kész volt már az őrtorony is (ahol „római katona vagy negyvennyolcas honvéd fogadja majd a zarándokokat”). A többit már semmiség volt hozzáképzelni: a bazilikát a magyar szentek pantheonjával (rögvest Örkény Magyar Pantheonja jutott eszembe a Hubaer Sándor emlékkiállítással, és az odalátogató – talán éppen hernádkércsi – iskolásokkal), a Jézus életét bemutató harminchárom (!) kápolnával, a török fürdővel, a sziklákkal. „Nagyon szeretem a sziklákat és a robosztus dolgokat”, mondogatta a plébános, majd megkérdezte, hogy én is őrültségnek tartom-e a plánumot. Mint a Reformvár és az Egyházashely utópiák lökött szerzője határozott igennel válaszoltam.