Vegyük például az iskolát! A nádpálcás, körmösös, papírgaluskás, szamárpados, bezárkás, térdepeltetős, százszorleírandós iskolának is jellegzetes vonása volt a humorral, komikummal, nevetéssel átitatott diákkultúra, mely egyszerre szerves része, alternatívája és lázadozódó oppozíciója a hivatalos oktatásbak, légyen az állami vagy egyházi. Erre a humorra az igazán nagy pedagógusok – Don Boscotól Makarenkoig – mindig építettek, vagyis összeötvözték a komoly nevelést szívük-lelkük derűjével.
Vegyük például az iskolát! A nádpálcás, körmösös, papírgaluskás, szamárpados, bezárkás, térdepeltetős, százszorleírandós iskolának is jellegzetes vonása volt a humorral, komikummal, nevetéssel átitatott diákkultúra, mely egyszerre szerves része, alternatívája és lázadozódó oppozíciója a hivatalos oktatásbak, légyen az állami vagy egyházi. Erre a humorra az igazán nagy pedagógusok – Don Boscotól Makarenkoig – mindig építettek, vagyis összeötvözték a komoly nevelést szívük-lelkük derűjével.
Manapság jócskán elkomorult az iskola. A vihogás és a röhögés (vigyázat: kisgyerekek és kamaszok között ennek is „jogosultsága” van) sok esetben elnyomja, olykor tartósan helyettesíti a szívből jövő nevetést, a jellemet faragó iróniát, a szellemes humort. A fordított napok, a diák-igazgató választást megelőző kampányok, a diáklapok inkább csak afféle oázisok a mai tansivatagban. Inkább csak pótlékok és nem csúcspontjai egy folyamatosan derűs és szellemes iskolának. A szívből jövő derű se nem „kötőszövete”, se nem aurája iskoláink többségének. A rendelkezésemre álló tények és tapasztalatok közül csak egyet említek. Negyedszázada követem, hogy történt-e valami (jóízű balhé, bolondozás, poénkodás, hülyéskedés, baromkofás, netán jópofa hecc, beugratás, tréfa, szellemesség) az iskolákban április elsején. Nos, az ilyenfajta eseményeknek mind a mennyisége, mind a minősége folyamatosan csökken. És ebben a tanárok és a diákok (hozzáteszem, a szülők, a fenntartók és így tovább, ugyanis egy rendszer működéséről van szó!) egyformán felelősek.
A Google-keresőrendszerben például a „református iskola” 8580 találattal jelentkezik, ám ha hozzákapcsoljuk a humort, akkor már csak 91 találatot kapunk, ami 0.011 százalékot jelent. Ugyanez az arány a katolikus iskolák esetében 0.025; az evangélikus iskolák esetében 0.009. Élve a gyanúperrel, hogy a „humor” sokféle pedagógiai dokumentumban inkább elvont, filozófiai fogalom, mint a pedagógia gyakorlatra, az iskolai életre és ethoszra utaló jelzés, ezért a megfelelő iskolatípusokat a „nevetés”-sel, majd a „derűvel” kapcsoltam össze. Ez esetben még kevesebb találatot rögzíthettem. Hasonló kép alakult ki a kerttantervek és más iskolai programok tanulmányozása után.
Vegyük például az országot! Hát ami azt illeti, a Magyarország nevű társadalmi-kulturális tarkaság, bizony, nem éppen egy kiengedett, „laza”, derűs, játékos, nem egy Örömhírben élő „társasjáték”. Jóval inkább egy ideges, depressziós, görcsös, széthúzó, bűnbakkereső, gyanakvó, acsarkodó, röhögő-vihogó társadalom, ahol a politikai ellenfelek lehazugozzák egymást, ahelyett, hogy elnevetnék magukat, kiröhögnék saját hülyeségüket, vagy netán együtt nevetnék egy-egy korsó sör mellett az éles viták szüneteiben.
És akkor vegyük egyházunkat! Igaz, ami igaz, a „hivatalos” kereszténység mintegy másfél évezredig nem igen akart/tudott mit kezdeni a nevetéssel, komikummal, humorral, és ha tudott, abban nem volt köszönet: a földi siralomvölgynek nem megfelelő, illetlen viselkedésnek tartotta. A „nem hivatalos” kereszténység szerencsére (szerintem magától a Szentléktől vezettetve) a szívből jövőt legitimálva időnként megnyitotta kaput a nevetés előtt: az újévi bolondok napján, farsang idején, a húsvétvasárnapi risus paschalis alkalmával, Szent Ferenc és még néhány „szent bolond” bohóckodásával. Aztán végre „fölülről” is megnevettették a híveket, elsők között Erasmus és Luther, majd lassan-lassan, óvatosan, megszűrve vagy visszavonva, megjelent a derű a kegyes könyvekben, az istentiszteleteken, és az „istenes” iskolákban is. Mai magyar egyházaink eléggé bátortalanul élnek a Szentlélek kínálta szabadsággal az Örömhír közvetítését és megélését illetően. Egyházi életünk a misétől a hittanóráig a szép csendes vagy éppen lehangoló vegetálás, a megszokott rutin, a tisztes (és tiszteletes) középszer jegyében zajlik, vagyis inkább morzsolódik. Pedig, ha komolyan vennénk az Örömhírt, azt felszabadultan, örömmel, olykor Krisztusban bolondozással, ízléses harsánysággal, szentferenci bohóckodással lehetne hirdetni. Ebben a tekintetben követendő mintának tartom az óceániai misszióból a rendszerváltáskor elkomorult honi világunkba hazatért Ordo Joculatorum Dei (Istenbohóca-rendbeli) szerzetest, Cosinus-Tupuapatit (sokak számára Ipiapi atyát), aki meglehetősen alternatív szertartásai (hogy csak a liturgikus cirkuszt említsem) mellett a „Letargia? Liturga!” szellemében próbálta az evangéliumi derűt belmissziónkban meghonosítani.
Kamarás István OJD