Egyházfórum

Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban

A TORZULT HAGYOMÁNY

 A hagyománytematika kiemelt eleme a hiteles és a torzult hagyományok kérdésköre. Amikor a reformáció 500. évfordulójára emlékezünk, különösen is átérezhetjük ennek súlyát és jelentőségét. Luther szerint a keresztény életnek Isten Szavára kell alapozódnia, ezért a hívő számára a legfontosabb az Ige hallgatása és befogadása: „Solae aures sunt organa christiani hominis” – ’Csak a fülek a keresztény ember érzékszervei’.[1] Ebből kifolyólag csupán az a két szentség maradhat meg az egyházi élet gyakorlatában, amelynek világos és biztos szentírási alapja van (a keresztség és az Eucharisztia), még ezen – a középkori hittani gondolkodás szemében hangsúlyos – téren sincs a pusztán egyházi hagyományoknak semmiféle kötelező erejük. Luther számára ugyanis a nem írott hagyományok, illetve az azokon (is) alapuló egyházi gyakorlatok – ha nem a Bibliából forrásoznak – megsebzik, megsértik, megrontják a Szentírás tiszta értelmét és tekintélyét: isteni legitimációt kívánnak adni pusztán emberi megszokásoknak. Ezek lehetnek fontosak, bizonyos azonban: nincs közöttük olyan, amely fölérhetne a Szentíráshoz. Ugyanakkor azt is látnunk kell, miként erre Hanns Rückert figyelmeztet, hogy a lutheri sola Scriptura korántsem jelent egyfajta betű szerinti Biblia-monizmust, hiszen a nagy reformátor számára az Isten szava mindig „viva vox Evangelii”, ’az Evangélium eleven szava’, amely soha nem azonos mindenestül az írott szóval.[2] A hagyománykritikának és a sola Scriptura Luther utáni, a protestáns ortodoxiában elterjedt, szélsőséges értelmezésének máig ható következményei vannak, amelyeket – neves fundamentál-teológusok segítségével – így lehet összegezni:

Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban

ÚTON A BIBLIKUS – KERESZTÉNY IDENTITÁS FELÉ *

A menekültválságot követő vitában felvetődő egyik fontos kérdés: a keresztény identitás. Konkrétan: a menekültekkel való szolidaritás vagy a be/elzárkózás-e a keresztény magatartás? Az ószövetségi tanúság egyik meghatározó szakaszának, a 2Móz 34,6–7-nek Walter Brueggemann és John Goldingay általi vizsgálatával kezdem. Majd, mielőtt néhány újszövetségi szakaszt elemeznék, azt is vizsgálom, Isten önkijelentése és önjellemzése milyen elvárásokat támaszt Izráellel szemben. Ezek után röviden kitérek arra, milyen Istent követtek az első keresztények, és hogyan gyakorolták az isteni irgalmasságot, végül pedig általános következtetéseket vonok le a biblikus-keresztény identitásra nézve.

Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban

Amikor [Jézus] a túlsó partra, a gadaraiak földjére ért, két megszállott ment elé, akik a sírboltokból jöttek elő; annyira veszedelmesek voltak, hogy senki sem mert azon az úton járni. És egyszerre felkiáltottak: Mi dolgod velünk, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket? Tőlük távolabb egy nagy disznónyájat legeltettek. Az ördögök pedig ezt kérték tőle: Ha kiűzöl minket, küldj a disznónyájba! Ő pedig ezt mondta nekik: Menjetek! Akkor azok előjöttek, és belementek a disznókba. És íme, a meredekről a tengerbe rohant az egész nyáj, és beleveszett a vízbe. A legeltetők pedig elfutottak, és a városba érve elhíreszteltek mindent, azt is, ami a megszállottakkal történt. Ezután az egész város kiment Jézus elé, és amikor meglátták, kérték, hogy menjen el a határukból (Mt 8,28–34).

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

2000-ben, protestánsok és katolikusok részvételével, sajátos légkörű kezdeményezés szerveződött. Az alapítók a reformáció 500. évfordulójára kívántak méltóképpen felkészülni. Leginkább a megosztottság, a Krisztus testén tátongó seb terhelte lelküket, és vágytak rá, hogy öt évszázad után balzsamot, gyógyírt leljenek a bajra. Azt tervezték, hogy végül Wittenbergben távolítják el a fájdalmas szögeket a kitárt karokból, vagy tovább forgatva e képet, az egymással szemben felhalmozott megosztó, kárhoztató adósságok listáját együtt szegez(tet)ik a keresztfához (Kol 2,14).

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

A 16. század derekára kialakult nagy felekezetek képviselői a reformáció lemetszendő vadhajtásának tekintették azokat az általuk antitrinitáriusoknak nevezett vallási útkeresőket, akik nem tudták elfogadni a Szentháromságnak a nikaiai zsinaton kihirdetett dogmáját. Azt is meg kell említenünk, hogy e törekvés nem hunyt ki a kora újkori felekezeti küzdelmek elcsitultával, jelen volt a modern egyháztörténet-írás megszületése körüli vitákban a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben, s bizony, noha latensebb módon, jelen van még napjainkban is a reformáció történelmi hozadékát a református felekezetével azonosító megnyilatkozásokban vagy az olyan protestáns antológiákban, amelyek megengedhetőnek tartják e mozgalom, majd felekezet teljesítményének teljes elhallgatását.