Megjelent a Egyházfórum 2018/3. számban
A cikk a szerző Egyházam lábnyomában című, kiadás előtt álló gyűjteményes kötetének egyik fejezete.
Az összes változás mögött sok minden van,
ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus,
aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.
(Gaudium et spes, 10)
KIFUTÓ MODELL
Egyházam lábnyomában járva magam is azt tapasztaltam, amit Paul Zulehner, hogy Egyházunk kétféle értelemben is kifutó modell[1]: aminek lejárt az ideje, és aminek most jön el az ideje. Az idejétmúlt modell korántsem a merő kudarc metaforája, hiszen a kereszténység világtörténelmi méretű újítás volt, mely a magasabb rendű célpontok (modernizáció és üdvözülés) felé haladó fejlődéstörténet felelős erkölcsi ágense lett. Egy olyan folyamatban, amelyben megváltozott az egyén és közösség viszonya, amelyben az Egyház (vagyis az intézményesült vallás) nemcsak Krisztus-hívők szervezete és közössége, hanem a társadalom aktív, politizáló szereplője is. Eddigi formája, a „keresztény társadalom” mára már befutotta és kifutotta pályáját, ugyanis azon az elképzelésen alapult, hogy Isten országa itt, a földön, az állam- és társadalomszervezés és a politika eszközeivel valósítható meg. Tomka Miklós arra figyelmeztetett, hogy az orbis christianus és a sacrum imperium, bármennyire is nagy horderejű utópiák voltak, mégis oda vezettek, hogy a vallás és az Egyház a politikai és társadalmi rendszerek függvényévé váltak.[2] Lejárt mindkét societas perfecta, vagyis az állam és Egyház kora, figyelmeztetett Kerkhof és Zulehner[3] is, és azt jósolták, hogy a hívő közösségek egyre inkább az önkéntes szervezetek formáját veszik föl egy pluralisztikus, sokvallású társadalomban.
Bővebben...